LEVÉL AZ ÓBUDAI-SZIGETRŐL

Valaha a tájak tágassága érdekelt. A messzeség, a mozgalmasság.

A magakellető természet. A nagy utazások, turistaszenzációk, látványosságok. A ritkaságok egy-egy védett terület rideg vitrinében. De könnyű ott észrevenni valamit, ahol a táj — természete szerint — kitárulkozik, megmutatja magát. Hogy ma már ez kevéssé vonz, azt jórészt az Óbudai-szigetnek köszönhetem.

senki földje

Nem tudok róla, hogy valaki is írt volna erről a látszólag jellegtelen, érdektelen földdarabról. A Margit-szigetnek könyvtárnyi irodalma van, de ez az északabbra eső ikersziget mintha a senki földje volna. Még Granasztói Pál is, akinél jobban pedig senki sem ismerte, senki sem szerette a fővárost és szűkebb környékét, elintézi egy töredék mondattal: „a varázslatos Óbudai-sziget, ahová nem volt szabad belépni”. Nem tudom, mikori állapotot rögzít Granasztói megjegyzése, de tudomásom szerint évtizedek óta áll az a kis híd, mely a Filatori-gát irányából bevezet aszigetre, ahol — hallomásom szerint — a század elején állt néhány szegényes házikó, melynek lakói állatokat legeltettek.

Másfél évtizede jártam először itt, korábban nem tudtam róla. Ahogy a pestiek általában nem tudnak. Ismerik a Margit-szigetet, de ennek északabbra eső öccsét-, bátyját alig. Amikor aztán egyre gyakrabban elbarangoltam ezen a varázslatos szi­geten, megszerettem. Másféle tájélményt kaptam tőle, mint amilyenek a korábbiak voltak.Megismerhettem egy földdarabot az idő metszeteiben.

Aki csak egy két alkalommal sétál erre, szinte semmit sem fog látni. Az élet elrejtőzik. Tudom ezt, hisz még ma, tizenöt év után is, mikor — hitem szerint —minden zegét-zugát, ösvényét és zátonyát, kavicsát és göröngyét ismerem már az Óbudai-szigetnek, napról napra találok rajta valami meglepőt, aminek a jelenlétéről korábban sejtelmem sem volt.

Földdarabot mondtam, és talán ez a helyes kifejezés, mert az Óbudai-szigetet tájnak aligha nevezhetem. Ehhez túl kicsiny. Egy falu sem férne el rajta, szántóföldjeivel, erdeivel. Egy hosszan elnyúló földszalag az egész, egy növények-elborította óriás-zátony, milyet a Duna teremtett, és tart mind a mai napig szeszélyes fennhatósága alatt. Sehová sem tartozik, kizárólag a folyóhoz.

Minden kisebb-nagyobb tájegység az égtájak uralma alatt áll. Valamely égtáj rányomja a bélyegét: uralkodik rajta a nyers észak, a buja dél, a civilizált nyugat vagy a mérhetetlen kelet. Esetleg egy-kettő megosztozik a tájon, felváltva teremti meg rajta a maga jellegzetes arculatát. Ez a megállapítás itt érvényét veszti. Az apró sziget az égtájak, évszakok metszéspontja, nincs elég kiterjedése ahhoz, hogy valamilyenlegyen. Nem képes az égtájak karaktere szerint az évszakok változását a maga képére formálni. Inkább megfordítva történik itt minden: az évszakok örvé­nyei rajzolják meg a sziget arculatát. Saját karaktere tehát nincsen. Természeti képében nem egy táj mutatja meg önmagát, hanem a természet maga. Itt minden összekeveredik. A kis földdarabnak nincs elég erős egyénisége ahhoz, hogy az idők arculatát a saját képére formálná. Ezért itt minden évszak a maga karikatúrája.

A sziget déli felét a hajógyár foglalja el. Legdélibb csücskén, ahol most az Árpád híd íveli át a folyót, valaha gázló volt, melyet már a rómaiak ismertek és használ­tak. Katonanép lévén, a szigetet is ilyen céllal hasznosították: része volt az — csá­szári villával, katonai őrtáborral — a barbárok elleni védővonalnak.

régebbi korokból

Ha a folyó szintje alacsonyra süllyed — főképp a nyári hónapokban —, nem nehéz megtalálni a valahai élet nyomait. Az iszapot hordó, kavicsokat görgető- gömbölyítő folyam alaposan összekeveri ugyan a nyomokat, de egy-egy újkori üvegcserép mellett olyan törmelékek is előbukkannak, melyek régebbi korokból valók. Kormos, esetleg tarka, itt-ott szalagmintás cserépdarabok. Nem beszélve az időnként előkerülő, ujjnyi orsócsigák házáról, melyeknek csipkéből hímzett, minden iparművészeti leleményt messze felülmúló váza igencsak ember-előtti ko­rokra utal. Sajnos, ezekből mindig csak törmelék került eddig a kezembe, épet, teljeset még sosem találtam, így csak sejthetem, milyenek is lehettek valaha.

Aztán, ha az embernek szerencséje van, s a folyó vízállása is segítségére siet, rátalálhat egy-egy szegkovács-tábor nyomára. Alighanem cigány kovácsok űzték itt mesterségüket — közel is, távol is a várostól, valamiképp a senki földjére szorulva. A rozsdás, elgörbült, négyszögletes formájú óriás szögek, melyeket a víz itt-ott tömegesen mos ki az iszapból, erre utalnak. Azt azonban, hogy mindez mikor történhetett, nem tudom. Ahogy arról sincs sejtelmem, mikor tevékenykedhettek itt a gyöngyházgombok készítői. Munkájuk emléknyomát több helyütt is megtalál­tam. A kupacba gyűjtött kagylóhéjakat, melyekről azt hittem első pillantásra, hogy egy gyerek halmozta fel őket játékos kedvében. Ám ezeken a kagylóhéjakon hosszú sorban szabályos lyukakat vágtak valami kézimasinával, s tovább keresgélve az iszapban, sikerült rátalálnom néhány csonka, sikerületlen inggombra is, melyet éppen sikertelenségük miatt — az egykori készítők elhajítottak.

Alacsony vízállásnál az iszap mélyéből előtűnik itt-ott egy bordázott, üszök- fekete deszkacsomó is alighanem egykori halászladik maradványa. S a sziget északi csücskénél, mintha vízbe vesző öreg fák csonkja volna, sorban leszúrt oszlo­puk meredeznek elő a víz alól. Korhadó, vastag cölöpök. Valahai kikötő nyomait őrizhetik. A közelükben — kavicsokkal összekeveredve — sok öklömnyi, megalvadt, girbe-gurba fémöntvényt találni. Ez utóbbiak eredetéről, rendeltetéséről sejtelmem sincs.

mocsarassá sűrűsödik

A sziget legmélyebb pontja az Óbuda felé eső oldalon egy sűrű ligeterdő. Vegyes fák-cserjék alkotta ártéri szövevény, melyet a folyó tavasszal — hiába a magasra emelt gát — újra meg újra elönt. Átszivárog a vastag töltésen, s ilyenkor a ligeterdő fái vízben állnak. És a folyó vadvize — ki tudja, miért — egészen elpárolgásáig megmarad itt. A Duna a medrében rég elapadt már, visszatért mindennapi határai közé, lefutott rajta a korai zöldár, de vize visszafelé nem szivárog a töltésen át. Előbb szél borzolta hullámok hömpölyögnek a fák-bokrok közt, később mocsarassá sűrűsödik a víz, aztán nyárra egészen elapad, csak vastag üledékét hagyja hátra é a talajon meg a fák törzsén, pontosan mutatva, meddig emelkedett a megáradt folyó szintje.

A ligeterdő magasabb pontjait, ahová a zöldár nem tudott fölkapaszkodni, kora tavasszal, olykor már február vége felé elborítja a salátaboglárka és a kék csillagvirág. Mikor ez utóbbit egy botanikus ismerősömnek említettem, kétségbe vonta a szavahihetőségemet, mondván, hogy a kék csillagvirág idáig nem hatolhatott, ez botanikai képtelenség! Hiába győzködtem, amíg saját szemével nem bizonyosodott meg a ritka virág — igencsak tömeges! — kora tavaszi jelenlétéről, nem hitt nekem.

Furcsa stíluskeverék kora tavasszal ez az ártéri ligeterdő. A töltés tetején barázdabillegetők futkároznak — a tavasz közelét jelezve; fenn a fák csúcsán csapatostul zsinatolnak a piros mellényes süvöltők — a táj téli vendégei. A folyópart iszapjában billegclőcankók sivalkodnak. A nyílt vízen nagy tőkésrécecsapat sürög-forog, kö­zéjük keveredve vízi násztáncukat lejtő búbosvöcskök, egy-egy magányos hattyú, fekete nyakú vöcsök és barátréce. Odabent az erdőben a fák ágairól lecsüng még egy-egy olvadozó jégcsap, a hepehupákon virít a kék csillagvirág meg az aranysár­ga salátaboglárka, a bokrokat paskoló hullámok hátán pedig récék és sirályok hajókáznak.

Ám a vonuló madarak tavaszi farsangja egyszer csak véget ér. Tavasz múltán a víz visszahúzódik, s a szárnyasok — ki-ki a maga költőhelye felé — útra kelnek. Hogy néhány madár mégis visszamarad közülük, s itt költ a szigeten, arra csak hosszú idő után sikerült rájönnöm. Egy alkalommal egy öreg szomorúfűz odúját figyeltem alulról, amikor az odú nyílásában megjelent egy figyelmes szempár, s némi riadalommal nézett rám. Egy tőkésréce-tojó volt. Később a sziget Újpest felé eső fenyéresében sétálgatva rebbent tel szinte közvetlenül a lábam alól egy récetojó. Ott volt a fészke a sűrű fűbe rakva, csaknem beleléptem. Szegény kotló madár nagy ijedelmében végigspriccelte tizenegy olajzöld tojását. Néhány nappal később már óvatosabban közelítettem meg a fészket, s annyit láthattam, hogy a kikelt fiókák riadtan tűnnek el a sűrű fűben, kígyószerű mozgással fúrva be magukat a növények közé, míg anyjuk szemrehányó sápogással próbált maga után csalogatni, sérültnek tettetve magát. Később több ízben is láttam Dunán úszkáló réce családot, de hogy melyiket, nem tudom.

alig mozdul

Nyárra aztán, mikor beáll a száraz évszak, a sziget növényzete kiég. Ez az évszak a legkietlenebb, legkopárabb itt. Élet alig mozdul a fák lombjában, a füvek közt. Nemrég olvastam, némiképp meglepődve, hogy az élővilág egyes képviselői nyár idején is „elalusznak”. Ahogy a vigasztalan tél megdermeszti őket, a kiégett, kopár nyár sem kínál nekik semmi jót. Elszenderülnek, igyekeznek túlélni az ínséges napokat, hogy aztán ősz elejére, mikor újra beköszönt az esős évszak, újult erővel megelevenedjenek.

Említettem már, hogy az Óbudai-szigeten minden évszak a maga karikatúrája. Ez a megállapítás az őszre tán fokozottabban is érvényes. A növényzet itt mintha korábban kezdené meg a maga őszi átváltozását, mint másutt. A kopár, nyitott földszalag teljesen kiszolgáltatott az északi szeleknek, a hosszú esőkkel váltakozó napsütésnek, így aztán az ősz is kirajzolja a szigeten a maga korai torzképét. A növényzet hirtelen óaranyra vált, a lomb vörösbe tűnik, lehullik és barnává rothad. A gombák — melyek korábban alig adtak hírt magukról — szinte ellepik a talajt. Tömegesen terem ilyenkor a csiperke, a szegfűgomba, a csoportos pereszke, a gyapjas tintagomba. A lassan csordogáló Duna zátonyait pedig ellepik a vonuló madarak. De a fák ritkás lombja közt is feltűnik egy-egy ritkán látott vendég. Gyurgyalag-csapat kering a levegőben. Vörösvércse és kabasólyom szedi a vámot a gyanútlanabbjából. Néhány órára megpihennek a zátonyokon vonuló vadludak, elkülönülve, sosem vegyülve a kotnyeles récék csapataival.

Télre aztán csak a récék maradnak vissza közülük. De csapataik közé újabb madarak ékelődnek be, olyanok, melyeket máskor itt nem látni. Észak hidege elől itt találnak menedéket a fekete-fehér kercerécék, mindenféle sarkvidéki vöcsökkel összekeveredve. A kopár ágak hegyéről egy-egy gatyásölyv és macskabagoly für­készi a környéket. Az ágak sűrűjében cinkecsapatok szálldosnak. Igazi, kemény zimankó idején feltűnik egy-egy csonttollú-csapat is, szintén az északi tájakról, s amíg a Duna vize végképp be nem fagy, egy-egy magányos jégmadár gubbaszt a víz fölé nyúló bokrok ágain. A sziget hóborította fenyéresén fogolycsapatok rej­tőznek, s ahogy az ember a fehérséget tapossa, felfedezheti egy-egy mezei nyúl Y-alakú nyomsorát is.

néhányunk emléke

Mindaz, amit itt elsoroltam, persze sosem ilyen látványos. Hosszú esztendők emlékeiből vetítődik össze. A természet rejtőzködni szeret. Sosem hivalkodó, so­sem magamutogató. Titkai feltárásához kell némi elszántság, némi diszkrét türe­lem. Arra viszont keserű szájízzel gondolok, hogy ez a varázslatos óriás-zátony változatos és változó élővilágával — hamarosan csak néhányunk emléke lesz. Időről időre felröppen a hír, hogy az Óbudai-szigetet (közkeletűbb nevén: Hajógyári-szigetet) „eladják”. Szállodacsodákat, bevásárlóközpontot, ipari létesítményeket kívánnak itt felépíteni. Illúzióim nincsenek. Tudom, hogy amit a termé­szet ezer évek alatt felépít, azt az ember néhány hét alatt képes elpusztítani.

kép | fortepan.hu