Szepesi Attila

LEVÉL A DUNÁRÓL

1992 március

LEVÉL A DUNÁRÓL

A krónikák szerint 1430 táján Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond hatalmas láncot feszíttetett keresztbe a Dunán, valahol a budai vár alatt, hogy a folyamot az illetéktelen hajósok elől elzárja. Régóta foglalkoztathatta az ötlet, míg végül sikerült a furcsa bilincset keresztülvettetnie a folyón. A kortárs utazó, Bertrandon de la Brocquiére lovag, aki tudott a bizarr ötletről, kivihetetlennek tartja, így ír: „Visszatértem Pestre, ahol hat vagy nyolc francia családot találtam. Ezek a császár – Zsigmond – megbízásából a Duna-parton, az uralkodó palotájának átellenében nagy tornyot építettek. Szándéka volt a császárnak, hogy a Dunán keresztül óriási láncot húzat, amely e folyamot elzárta volna. Úgy látszik, ezzel az Écluse várkastély mellett fekvő burgundi tornyot akarja utánozni. Tervét azonban kivihetetlennek tartom, mert a Duna igen széles…”

extravagáns uralkodó

A burgundi lovag tévedett. Az extravagáns uralkodó megvalósította tervét, a lánc elkészült. Egy korabeli olasz grafikus (Enea Vico) meg is örökítette: rajzán, ami nem túl értékes és várostörténeti szempontból hasznavehetetlen, látható a folyam, két partja közt az óriási bilinccsel.

A lánc egy ideig meg is felelt rendeltetésének, ám később elrozsdásodott, darabjaira hullott, el is feledkeztek róla. Később, szintén a krónikák tanúsága szerint, egy-egy darabját megtalálták és múzeumban állították ki. A többi, szertehullott láncszem alighanem ma is az iszap mélyén pihen, ha a rozsda szét nem marta egészen.

A Duna, Alistair Young, flickr.com

A furcsa ötlet, „láncra verni a folyót”, Rákóczi fejedelmet is foglalkoztatta, maga is megpróbálkozott a dologgal – hogy ismerte-e Zsigmond ténykedését vagy az ötletet maga találta-e ki, nem tudom –, de a láncot kifeszíttetnie nem sikerült, idő híján az csak ábránd maradt…

Ha elnézem a Dunát, mindig eszembe jut ez a „bilincs-história”. Mintha átok ülne az öreg folyamon. Mert mi jut az ember eszébe, ha elüldögél a víz partján? Nekem például Zichy Mihály illusztrációja Arany Híd-avatásához, ahogy a századvégi jámborok, az élet sebesültjei – kártyások és iszákosok, szerelem bolondjai és egyéb kárvallottak – fürtökben hullanak alá a hídról a baljós hullámokba.

És a magam első személyes emléke: a vízbe-nyaklott hidak, kétoldalt a füstölgő romok tengere, a kiégett vár, a billegő pontonhíd – valahol a Zsigmond-féle lánc helyén –, rajta a tülekvő emberhangyák tömege, ahogy a felvillanó aknák fényénél rajzanak a két part közt.

régmúlt korok

Egyszer – ez is olvasmányélményem, a részleteit már nem tudom felidézni –, egy öreg harangot találtak a búvárok a Duna mélyén, a vár alatt. Alighanem az idegen hadak elől menekítették a folyóba, aztán elfeledkeztek róla. Nos, az öreg harangot megtisztogatták – bronza jól bírta a vizet –, meg is kondították, a hangja tisztán szólt, régmúlt korokat idézve. És mintha ma is szólna, mintha folyamatosan kondulna a folyóért.

Láttam Zebegénynél a kőpartot, a sivatag tájat. A készülő vízi erőmű okán saraboltak le minden életet a partról, fákat és házakat. Ormótlan kövek hevernek a vízben, magasra felhalmozva. Sirályok keringenek a kövek fölött. A túlsó partról, Dömös felől nézve furcsa kettősség látványa tárul az ember szeme elé. Lenn a kövek vigasztalan, ember utáni, apokaliptikus képe, fönn a Szent Mihály-hegy derűs íve, oldalában az ősi barlangokkal, melyek a folyamot vigyázták. A rómaiak e furcsa barlangokat erőddé képezték ki, ennek maradványai ma is felismerhetőek. Ha az ember felkapaszkodik ide és széttekint, beláthatja a Dunakanyar jókora szakaszát, a Pilis ködülte hegyvonulatait, és odalent a sivatag partot, ami oly kiáltó ellentétben van a homályos hegyélek és lankák „japános” látványával.

Pirkadat, Budapest, 2012; Bill Sutton, flickr.com

A vízen pedig, akárhonnan nézi is az ember, Dömös felől vagy a Szentmihály-hegy barlangjai irányából, a pesti Duna-partról – József Attila fájdalmas sorait mormolgatva – vagy az Ördögárok torkolata felől, alig mozdul élet. Mindig megdöbbentett és elszomorított, ha külföldön barangolva megálltam egy-egy folyó partján, tengeröböl íve mentén, s az ottani tarka életet látva eszembe idéztem a Dunát. Vitorlások és ladikok, jachtok és extravagáns bárkák látványa ott, míg a Dunán egy-egy lomha uszály, muzeális-korú vízibusz, esetleg sportolók edző-vezényelte kajakja-kenuja, meg egy-egy rendőrmotoros…

Minap láttam egy furcsa vízi-alkalmatosságot a folyón. Észak felől csordogált lefelé. Nem tudom, minek nevezzem. Különös keveréke volt a tutajnak, ladiknak, bárkának és katamaránnak. Deszkák, lombos ágak borították. Alul két összekötözött öreg ladik tartotta a vízen. Fönn egy kajütöt eszkábáltak rá gazdái, a furfangos diákok. Olyan volt, mint egy ősvilági látomás, ahogy a vízibuszok, vigasztalan uszályok és személyszállító hajók közt halad a habokon. Csak a tetejében lobogó piros-fehér-piros osztrák zászló kötötte a jelen időhöz, ehhez az agyoncivilizált, gyomorbeteg, humortalanul lóti-futi korhoz. Engem is, másokat is jókedvre derített a bolondos vízi szerkezet látványa. Ahol a Batthyány tér alatt kikötött, köréje gyűltünk a parton, figyeltük torzonborz utasait, a jókedvű kamaszokat, akik kiszálltak belőle, hogy nyújtózzanak egyet. Tejért-kenyérért szaladt egyikük, a társa kacarászva mesélte úti élményeiket, s tervüket, hogy tovább mennek dél felé, amíg lehet. Ezen aztán elborongtunk kissé, hisz a határainktól délre ma sem biztonságos az élet, s tán a víziélet sem.

öreg bárka

Ott állt kikötve az öreg bárka, ahonnan valaha a jó Granasztói Pál oly nagy szeretettel írt a Duna látványáról, a Batthyány tér alatt, a Lánchíd felé ívelő gesztenyesor tövében. Gyakran eszembe jut Granasztói leírása, ha a folyó partján álldogálok. A kép, amit fest, rafináltan egyszerű, olyan, mint a kínai festők egy-egy tablóképe: mozdulatlan panorámát ígér, közben a pillantását elmozdítja, a festői film-kamera végighalad a part hosszán, bepillant a közvetlen látvány kulisszái mögé, s valamiképp mélységében is megmutatja tárgyát. „Itt indul északi irányban a Duna-partnak az a szakasza, amit valamennyi közül a legjobban szeretek, s ami talán az egyik legvonzóbb hely az egész világon. Könnyen lehet, hogy ezt is még intim, a kisebb város emlékét hirdető volta miatt. A csendesség miatt a zajló, forgalmas helyek közelében, a sötétlő zártsága miatt a legtágasabb, fényes dunai panoráma mentén, a szerény kisvárosiassága miatt a világváros kellős közepén. Látványában a legmegkapóbb a dús, árnyas fasor elkanyarodó vonala, a kísérő mellvéddel együtt, a Duna íve mentén az egyszerű házak ugyanilyen sora, a betekintés rövidke keresztutcákon a Vízivárosba, a hegyoldalra, a kitekintés a fák alól a hatalmas Parlamentre, a túlpart nagyvárosias házsorára, a táguló Dunára, a nobilis Margit hídra. Mindez együtt varázslatos. A szép párizsi Szajna-partokra emlékeztet…”

Budapest – Városnéző hajó, Roger W, flickr.com

Itt állt az osztrák diákok kikötött vízi alkalmatossága, Zsigmond király baljós emlékezetű lánca helyén, ahonnan Granasztói Pál figyelte valaha a várost, mindennapi életünk színterét, ami az ő remek esszé-panorámáiban megszépül, megnemesedik – korma, kuszasága, összevissza hajigált, sokszor stílustalan épületei szervessé fonódnak, hangulatuk okán egyetlen képpé, melyben az egész a fontos, a VÁROS maga, ami több mint gyarló részleteinek összessége. Megnemesedik az emlékezet által, s amit a képzelet az olykor gyarló képhez hozzátesz – látvánnyá válik. Ám ha figyelmesen elolvassuk a nagyszerű építész-író-várostörténész már-már himnikus leírását, észre kell vennünk, hogy nála a Duna csak díszlet a mozgalmas képben, csillámló kulissza, a sürgő élet háttere, amelynek önálló sorsa nincsen. Életet nevel a partján, de maga nem él. Része a képnek, de nem mozgalmassága, csak jelenléte miatt.

vadregényes

Nekem is van egy kedvenc dunai panorámám. Nem a budai, hanem a pesti oldalon. Jóval északabbra, mint a Granasztói-féle látkép, az Árpád híd lábánál. Innen figyelem legszívesebben az elátkozott öreg folyót. Ez a kép jóval nyitottabb, „befejezetlenebb”, mint a korábban idézett. Vadregényesebb és talán kevésbé történelmi. Van ugyan némi históriai vonatkozása is, bár ez alig fénylik át a képen: itt volt az egykori város legmozgalmasabb, legbiztonságosabb réve, vízi átkelője, ahol a Duna két szigete csaknem összeér. Hadrianus is itt vetette meg a lábát, rezidenciájának maradványait a Hajógyár fasora takarja.

A folyó itt ívet ír, fordított S-alakban kanyarodik. Ha az ember nekitámaszkodik a híd karfájának, jól láthatja a két sziget-óriást, a Margit királylányról elnevezettet, meg az Óbudait. Az egyik civilizált, bár valaha a nyulakról kapta a nevét, a másik vadregényesebb. Délnek fordulva látszik a Margit híd egy darabja, azon túl – a kanyarulat mögött – a Vár- és a Gellért-hegy. Nyugatabbra a János- és Nagy-Hárshegy, a Rózsadomb szelíd lankája. Tovább fordulva a Hármashatár-hegy és a Csúcshegy vonulata. Utóbbi sátorszerűen mered a magasba, mintegy pontot tesz a budai hegyek végére. Utána, észak felé, már a pilisi hegyek következnek: Nagy-és Kis-Kevély, a sziklás Ezüst-hegy. Távolabb, tiszta időben jól látható a Kő-hegy, a kopár Csillag-hegy meg a hegység névadója, a Pilis. És ami a látványban, túl a tágas hegyi panorámán, a legmegkapóbb: a folyam Újpest felé eső szakasza. Ez az elvarázsolt, kissé érthetetlen, kissé idegenszerű vízi világ.

Rés – Budapest, tangi bertin, flickr.com

A folyam itt a legtágasabb, szinte tószerű. Kanyarulatai nehezen követhetőek, a szemet megtévesztik. Innenső partját apró medrek szabdalják, szigeteket, félszigeteket alkotnak. Itt-ott bokrok és fák. Előtérben a Dagály uszoda vaskerítése. A víz közepén hatalmas örvény-sor, ami felett télen-nyáron sirályok százai csaponganak. Az Óbudai-sziget oldalánál markáns homokzátonyok. Ám ha jobban megnézi az ember ezt a varázslatos folyószakaszt, hiányérzete támad, s némiképp szomorkásán tapasztalhatja, hogy a szépséges panoráma csalóka. A kép mozdulatlan. A fák mögött ipartelepek húzódnak végig az újpesti parton. A vízen is alig mozdult élet. Bölcsebb korok vízi paradicsomot teremthetnének itt, ahol most – túl a közvetlen partszakasz fáinak-bokrainak viruló során – mindent elemészt a korom meg a rozsda…

baljós gondolatok

Aligha magam vagyok az egyetlen, akinek az öreg folyóról – túl a megkapó látványon – többnyire baljós gondolatok ötlenek az eszébe. Az a Zsigmond-féle bilincs, a Híd-avatás vigasztalan szertartása, az évtizedek távolából is felrémlő háborús rom-panoráma, a harangszó, a gyártelepek sora, meg a vízi erőmű sivatag képe: a kőpusztaság az időt posztoló Szentmihály-heggyel. És – szerencsére – a bolondos bárkáé is, ami némi derűt csempész a komor gondolatok sorához, a csillámló, ám depressziós víz látványához.

felső kép | József Kelemen, pixabay.com