LÉNYEGÉBEN SÚLYTALAN
azelőtt,
hogy fejünkre omlott a mennyezet,
olyannak hittelek, mint Atlasz a festményen,
amit egy amerikai galéria kínálatában láttam:
az óriás úgy kapaszkodik a bolygóba,
mintha a gravitáció ellentétes erővel hatna rá,
de ragaszkodása legyőzi a taszítást.
feltételeztem, ha rád nehezedne
a mindenség, gond nélkül elbírnád,
de kevesebb is elég volt a megroppanáshoz,
például a mágneses erővonalak sűrűsödése,
akár a plafont befutó hajszálerek,
s te mindig jó érzékkel hagytad el a szobát.
azután kértelek,
segíts félreérteni
a várakozást,
az első busz meghitt motorzúgását,
a csomagokat, a cipő orrán a fókuszt,
tenyeredben a leszakadt mennyezetdarabot.
ez nem törésvonal,
talán csak bolygóközi talány,
vállamon az égbolt:
a titán súlylökése,
ahogy görcsösen ragaszkodik az elengedéshez.
(most egymástól elfelé zuhanunk,
repülés híján az emlékezés marad,
hogy a szabadon eső test lényegében súlytalan)