Lenkei Júlia

PERZSÁNAK LENNI — AVAGY A MOZDULAT HATALMA

1990 nyár

PERZSÁNAK LENNI — AVAGY A MOZDULAT HATALMA
,,A kultúra, úgy látszik, a végtagokban kezdődik és az agyvelőben végződik.’’
(Balázs Béla)

„Hogy lehet mozgásművészettel foglalkozni?” — kérdezte G. Olyan ártatlan volt ez a kérdés, mint Montesquieu-ben a tágra nyílt szemű franciáé: „Valóban különös dolog. Hogyan is lehet valaki perzsa?” Hogy lehet mozgásművészettel foglalkozni, mikor fejre állt körülöttünk a világ, amikor birodalmak, évszázada érvényesnek hitt értékek rendülnek meg, kenyérgondok ijesztenek, mindenki pénz után lohol, pártharcok dúlnak. Bizonyára a dolgozatban volt a hiba, hiszen mint éppen Montesquieu írja: „Ha nem mindenki érzi át, amit mondtam: nincs igazam”. Meglehet: nem tudtam elhitetni, hogy a magyar mozgásművészet kicsiben nagyívű történelmi-művészettörténeti tendenciák foglalata, csepp a tengerben, melyen keresztül a puszta események feltárásán túl valami másra is ráláthatunk.
elidegenedett
A perzsa történet, amelynek filológiája az oknyomozót olyan területre sodorja, ahol sokféle érzékenység riad meg és sokféle vád kél egyszerre, a század elején kezdődött. Amikor úgy látszott, az emberi szó leértékelődött, a művészetek addigi formálói akadémikusakká váltak, elszakadtak az embertől. Az individuum magára maradt az ellenséges világban — divatjamúlt kifejezéssel: elidegenedett — érzéseit, élményeit és vágyait nem fejezték ki többé a szavakba öntött gondolatok. A nyelv sokak élménye szerint az emberek közötti közlekedés eszközéből az emberek elszigetelésének eszközévé lett. Megszaporodtak a fogalmilag kifejezhetetlen tartalmak, dolgok, amelyekről nem lehet beszélni — tehát hallgatni kell.

Ez a Wittgensteintől tételbe fogalmazott nemzedéki élmény meghatározta a század irodalmának sorsát is, de forradalmat szükségképpen a nem szóbeli művészetekben hozott, bár a szó művészei közül is többeket foglalkoztatott a tánc, s írtak a húszas években tanulmányt, kritikát, lírai eszét a mozdulat isteni hatalmáról.

pic1

Talán éppen itt ragadható meg először a perzsaság lényege. Ami futó tekintetre ezoterikusnak, menekülésnek látszik, az valójában teremtő lázadás a nyelv hiteltelensége, a világ idegenné válása ellen. Olyan lázadás, melynek húsbavágó problémái, kézzelfogható programjai voltak, s nemcsak az addigi kifejezőeszközök, a balett kötött formavilága ellen fordult egy szabadabb, az emberi tartalmakat jobban közvetíteni képes tánchoz, hanem egy anatómiai alapokon nyugvó, mozgásörömöt keltő és azt felhasználó mozgásnevelés érdekében is síkra szállt a porosz stílusú testneveléssel szemben. Végső soron az egész úgynevezett „modern” ipari társadalommal fordult szembe, annak embernyomorító környezete és életmódja ellen lépett föl — egy természetes, egészséges életeszmény érdekében. (Madzsar Alice közel hét évtizede leírta, hogy iskolákat csak zöldövezetbe lenne szabad telepíteni. S hol volt még akkor a mai légszennyezés!)
a csönd hangjai
Ám a nyelv idegenné válása, az embertől való elpártolás mint eszmei probléma végig jelen volt a mozgásművészet technikai problémáinak mélyén, ahogy a sejtés is, hogy — Nizsinszkijt parafrazeálva — amikor táncolunk, istenek vagyunk. Vagy ha e megfogalmazás bizonytalan volna: amikor táncolunk, akkor vagyunk emberek — mert „a szó elválaszt, de a mozdulat összeköt” (M. Béjart). Ez volt az a háttér, amely kitermelte a vizualitás és a zene, a közvetlenül az érzékekre ható művészetek megújulását, s a kettő kombinációját, a táncot. (Ilyen kombináció volt eleinte a film is, amíg meg nem szólalt emberi hangon, a képet visszavezetve ismét a fogalmak világába. Ezért lehetett az örökké a csönd hangjait fürkésző Balázs Béla útja következetes, elvezetvén őt a húszas évek elején a filmelmélethez, ezért lehet keresnivalója e tánctémájú dolgozatban. A Bauhaus-balett pedig — nemrég Pesten is láthattuk — mintha csak Kandinsky, Malevics vagy Klee festményeinek harmadik-negyedik dimenzióját teremtette volna meg.) A modem mozgásművészet magyarországi művelőit mindenesetre ez a probléma és ez a sejtés ösztönözte.

Három pályamódosítással kezdődik a történet. Egyetlen pillanathoz, egyetlen sokkszerű, bár befogadókészségben szélesen megalapozott élményhez köthető az egyik; hosszú családi-társadalmi nevelődési folyamatba ágyazódott a másik; szakmai alaposságra, mindenoldalú képzettségre törés következménye a harmadik. Egyben az európai modem tánc három forrását is megtestesítik. A matematika és filozófia doktorának eszméletét Bergson készítette elő a mozgás élményének befogadására. „A Collège de France-on Henri Bergsont hallgattam, a Châtelet-ben Isadora Duncant bámultam. A háromévi filozofálás során a szabadon szálló gondolat intuitív varázsa, a három esti táncelőadáson a szabadon mozgó emberi test esztétikai bűvölete forrott össze bennem — valamivé, melyet először tagadni akartam, majd elismertem, először görög tornának, majd orkesztikának neveztem.” Dienes Valéria akadémiai karrierjét adta fel, amikor Raymond Duncan párizsi iskolájából hazahozta és tanítani kezdte a módszert. Kortársnője, az orvos-tudósfeleség és anya, talán egy izgalmas szalon vibráló, érzelmeket és gondolatokat felszikráztató középpontjának szerepével volt elégedetlen. A Jászi-család, Madzsar József és barátaik a testkultúrának a társadalmi környezetből fakadó hiányára nyitották a fiatalasszony szemét, aki Norvégiába indult, az új módszereket a leghitelesebb forrásnál kitanulandó. „Most, amikor alkalmam van munkám eredményét ebben a könyvben lefektetni — írta könyve előszavában másfél évtizeddel később Madzsar Józsefné Jászi Alice —, első kötelességem, hogy megemlékezzek mesteremről, Bess M. Mensendieck asszonyról, a modern testkultúra megteremtőjéről, akinek a tanítása vezetett ezen a töretlen úton.” Dienes Valéria és Madzsar Alice egyazon évben, 1912-ben kezdett görög tornát, illetve testképző tornát tanítani Budapesten. Néhány évvel később követte őket egy ifjú zongoraművésznő, aki leendő muzsikusi pályáját szerette volna szakmailag megalapozni Emil Jaques-Dalcroze helleraui ritmikai kurzusán, ahol megtanulja: „a zenei ritmus megérzésének képessége — a ritmusérzék testi átélésen alapszik: a gyermek minden testmozgásnak örül, ezt a mozgásörömet kell a zenei nevelésben is felhasználni, és ilyen zenei mozgásnevelésben minden gyermeknek részesülnie kell.” Szentpál Olga 1919-től ritmikus tornát tanított Budapesten. Hamarosan mindhárman saját iskolájukban, saját módszerük szerint dolgoztak, tanították a mozgás örömét apróknak és idősebbeknek.
új felfogás
Duncan, Mensendieck, Dalcroze — szabad tánc, torna, zene — ez a három út futott össze a modern mozgásművészetben A három irányzat teóriái, módszerei, gyakorlata ugyan markánsan különbözött egymástól, az eredmény azonban a három irányzatból egybefonódva alakult, s erre módot az alapvetően közös új gondolkodás, az emberi mozgás új felfogása adott. Ezt elméleti műveikből ismerjük. Mert igaz lehet a mottóul választott Balázs Béla-mondat. A mozgásművészet magyarországi megalapítói, amint művészetük más művelői is, fontosnak tartották hogy a nyelv, a fogalmak világától oly távoli, sőt azzal olyannyira szembenálló gyakorlatuk elméleti tanulságait és következtetéseit tanulmányokban fogalmazzák meg. Szentpál Olga és Madzsar Alice több kisebb cikk mellett a húszas években könyvben foglalta össze a modern mozgáskultúrára, annak alapelveire és technikájára, művészi lehetőségeire és oktatásának módszertanára vonatkozó elképzeléseit, melyek kézbevehetők, tanulmányozhatók ma is. Dienes Valéria hatalmas rendszert formált a mozdulat elemzése alapján, ennek egyes fejezetei szakfolyóiratokban láttak napvilágot. (Tanítványaik munkásságában máig élnek ezek az elméletek!) A Mozdulatkultúra című lap az emberi mozgás minden területével kapcsolatban közölt cikkekét, az orvosi vonatkozásoktól a művésziekig. De a szakma érdekvédelmi szervezete, a Mozdulatkultúra Egyesület is feltételül szabta: csak olyan mozdulattanár vehető fel soraiba és nyithat önálló tanárképzős iskolát, aki saját „rendszerét” prezentálja. Mert az agyvelőben végződik a mozduló végtagokban indult kultúra. E művek legjava a század első harmadában született, kevés kivétellel nagyjából a húszas években. És mindegyikben alaptétel a mozgás világának mint a gondolat, a nyelv szférájával párhuzamos, azzal egyenrangúan autentikus világnak a létezése.

pic2

„A tánc – írja tánctörténetében Roger Garaudy — a világ elsődleges és esztétikai megismerése, korábbi, mint a fogalom és a szó.” Megismerés, melyet nem az agynak kell appercipiálni, hanem valamelyik másik fakultásnak. „Én keveset gondolkozom, és azért megértek mindent” — vallotta Nizsinszkij. Az ugyancsak kortárs Paul Valéry pedig tündérszép filozófiai dialógusának, A lélek és a táncnak egyik szereplőjével így nyilatkozott: „Néha már-már azt hiszem, az értelem lelkünknek az a képessége, hogy semmit se értsen meg testünkből!” Ezt az élményt egy időben a világ különböző pontjain sokan rögzítették. A tánc olyan nyelv, melyet az emberiség elfelejtett. „Az emberiség fejlődése folyamán — írta intellektuálisan is érdekes tanulmányában az egyik legkarakteresebb magyar mozdulatművész, Nagy Etel — mindjobban háttérbe szorítja a mozgást mint kifejezési eszközt. Látjuk tehát, hogy a mozgás a primitívebb kifejezési mód, de a polgárosult ember számára nehezebb is, mert a mozgás a civilizált ember életében jóformán csak arra szorítkozik, hogy testi kényelme érdekében különböző munkákat bonyolítson le állandóan.” Balázs Béla így magyarázta e jelenséget: „A természet törvénye, hogyha valamelyik szervünket nem használjuk, az visszafejlődik, elkorcsosul. A szavak kultúrájában nem vettük igénybe testünk kifejező képességét, és így az emberi test el is veszítette a kifejezés lehetőségét. Ügyetlenné, primitívvé, ostobává, barbárrá változott. Egészen primitív, vad népek mozdulatkifejezési készsége igen gyakran jóval fejlettebb, mint a hatalmas szókinccsel rendelkező művelt európai népeké.”
az eszmélet szellemvilága
A tánc holt nyelvvé vált, s a századfordulón kezdtek jelentkezni azok a művészetek, amelyek azt a másikat, azt a nyelv mögötti világot próbálták újra felvillantani. Ezt az élményt tapasztalta meg 1912-ben a Châtelet nézőterén sokakkal együtt elvarázsolt Dienes Valéria a modern tánc első világhatású egyénisége, Isadora Duncan táncában. „Testével önmagát becsületesen megvalló, látvány- és hallomás-ritmust közlő emberalak a gondolatoknak és érzéseknek térbe dalolásával soha nem észlelt empíriák határaira vitt bennünket. Amit táncolt, azt nem lehetett szavakba önteni, oda volt az rejtve, módjuk, odatáncolva, az eszmélet szellemvilágának titkos útjaira, ahol azok járnak, akik mozdulatokkal beszélnek, közlésüknek szavak mögötti nyelve van.” „Az istenekre, tündöklő táncosnők! — kiált fel Valéry Szókratésze. — Kezük beszél és lábuk mintha írna.” A tánc világában minden egyértelmű. „Itt játék a bizonyosság; mintha az ismeret rábukkant volna a maga cselekedetére, és akaratlan kellemeknek engedne az értelem…” (Somlyó György fordítása)

Ismeret és cselekedet, kellem és értelem mozdulatnyelvben megnyilvánuló új viszonya, a játékká vált bizonyosság ragadta el Isadora táncában Dienes Valériát. „Ebbe a szómögöttiségbe vitt el bennünket Isadora. Mert van az eszméletnek ilyen birodalma — és mindenki ezt keresi, akiből valóságos művész lesz, bármilyen anyaghoz nyúl: színekhez vagy hangokhoz, formákhoz vagy rajzokhoz, ritmushoz vagy arcokhoz, harmóniákhoz vagy gondolatokhoz — kinek ez tárul fel, kinek az — de legjobban annak mozdítja meg szellemét, aki mindenestül, tetőtől talpig, kívül és belül ráadja egész mivoltát. Testét és eszméletét, ezt a szellemtől átjárt valóságot használja, mikor üzenetét mozdulatba önti.” Vagyis az, aki — hogy ismét csak Balázs Bélát idézzük —„nem készít valamit, hogy élethangulatát kifejezze, ő maga készül élethangulatát kifejezővé

A mozdulatok nyelve nem ugyanazt az emberi valóságszeletet, a léleknek nem ugyanazt a síkját tárja fel, mint a szavaké. Balázs Béla így írt a mozdulat nyelvében láthatóvá váló emberről: „Aki nem beszél, annak lelke tele lehet csupán formákban, képekben, arcjátékkal és mozdulatokkal kifejezhető tartalommal. A vizuális kultúra emberének mozdulatai egyáltalán nem fogalmakat jeleznek, hanem saját irracionális, felfoghatatlan énjét törekszik velük kifejezni. Arcjátéka, mozdulatai a léleknek olyan mélyrétegeiből született érzéscsoportot igyekeznek tolmácsolni, amelyet a szavak sohasem tudnának a felszínre hozni. Itt a szellem közvetlenül, a szavak mankója nélkül, láthatóan válik testté…. Rövidesen ismét az egész emberiség megtanulja az arcjáték és a mozdulatok sokszorosan elfeledett nyelvét.”
mozdulatnyelv
Az új mozdulatnyelv, mely szembeszegül a szavak hatalmával, más értékeket tart szem előtt, s ezek segítségével más élményeket szuggerál. ,,Az értelem — írta Nagy Etel — csak azt fogja fel, ami a felszínen van, kézzelfogható, látható, hallható. De van egy másik valóság is, ahová az értelem nem juthat el soha, csak az érzelmen át.” A világszemlélet két módját állítják egymással szembe Valéry filozofálói is. „Ha nem kívánna többé világos lenni, hogy könnyed lehessen — teszi fel a kérdést egyikük —, s ha, továbbá, megpróbálna végtelenül különbözni önmagától, és ítélkezési szabadságát mozgási szabadsággal váltaná fel?” Ha a szavak nyelve hamissá vált, a mozdulatnyelv feltétlenül őszinte. „Beszéddel hazudhatunk írja Madzsarné —, de az, amit arcunk és testünk elárul, nem hazudik.” Ez a nyelv talán nélkülözhetővé is teszi azt a másikat. Balázs Béla azt meséli Ruth Saint Denis-ről, a Duncan-kortárs, szintén világhírű amerikai táncosnőről, akinek egyébként egyik táncjátékát is ajánlotta, hogy ötéves koráig nem tanult meg beszélni. Nem volt rá szüksége. Édesanyjával tökéletesen megértették egymást az arcjáték és a mozdulatok nyelve segítségével. De hogy e gondolat, ha eretneknek tűnik is, mennyire nem gyökér nélkül való az európai gondolkodásban, forduljunk ismét mesterünkhöz: „Fejedelemhez méltó kísérlet volna a következő — veti fel Montesquieu: három-négy gyermeket úgy nevelni fel, mint az állatokat, kecskék között, vagy süketnéma dajkákkal. Ezek nyelvet alkotnának maguknak. Nyelvüket azután meg kellene vizsgálni; a magára hagyott és nevelési előítéletektől megszabadított természet nyilatkozna meg benne. Kielemezni gondolatmenetüket; kivizsgálni észjárásukat s minden eszközt megadni leleményük edzésére. Aztán meg kellene írni a kísérlet történetét.”

pic7

Montesquieu mester ötlete — az embert mesterségesen megfosztani összes társadalmi körülményétől s mint Isten szabad teremtményét, tőle függetlenül vizsgálat tárgyává tenni — jellegzetesen 18. századi idea. Bájos naivsága és ellentmondásai nem érintik gondolatmenetünket. Az ötlet maga vonzóan emelkedett marad — mert vannak holt nyelveink és elfeledett készségeink (még ha nem is feltétlenül kecskék és néma dajkák között tettünk szert rájuk), s a huszadik század első nemzedékéé volt a feladat ezt a holt nyelvet, ezt az elfelejtett emberi készséget, kommunikációs formát újjáéleszteni. Erre a kihívásra feleltek az új mozgástan művelői, akik szembefordulván a balett embernyomorító, kiüresedett formavilágával, az addigi iskolai testnevelés drilljével, az emberi test természetes adottságainak megfelelő mozgásgyakorlatok tömegével felszabadították a mozduló embert először a maga fizikát mivoltában, majd ezen keresztül erkölcsi, szociális viszonylataiban. Iskoláikban — bizonyos társadalmi körökre korlátozva bár — gyerekek, fiatalok százai élték át velük a szabad mozgás örömét. (Nem rajtuk múlt, hogy amikor igazán igény mutatkozott volna s a fegyverzet is készen állott, 1945 után már nem tudták az általános iskolai oktatásban bevezetni a felszabadult mozdulaton alapuló mozgásnevelés tervét.) Ugyanez a szabad mozdulat addig nem ismert tartalmak sokaságát hozta felszínre művészi produkcióikban. Ám a mozdulat tanítói munkásságukat messzebbre hatónak célozták. Ez szervesen következik a mozdulat lényegéről vallott felfogásukból. ,,A test a lélek lakóhelye — írta Madzsar Alice —, a mozdulat a lélek kifejeződése: maga az eleven élet.” „Minden emberi érintkezés, közlés, megértés üzenetvivője — vallotta Dienes Valéria —, minden értelmi, művészi, morális alkotás tengelye, minden emberi közösség megalakulásának előzménye és esztelen rombolásának tettese, az emberi mozdulat mint a gondolat testvére, valóban hatalom.”
a világ megújítása
Itt világosodik meg a perzsaság második köre. Az, hogy a modern mozgásművészek a tánccal nemcsak táncolni akartak, hanem előbb az embert, majd rajta keresztül a világot megváltoztatni. Mivel teóriájuk a világgal való szembefordulásból született, szükségképpen a világ megújításához vezetett el. A modern mozgásművészek mélységesen hittek abban, hogy a mozgásnak ember- és világformáló hatalma van. Ez a hit egyrészt a bemutatott körülményből, nemzedéki tapasztalatból született, de a mozgásművészet, a modern tánc művelőinek gyakorlata s az ezen átszűrődött elmélet segített igazán kibontakoztatni azt. A perzsaság második köre a mozdulat karakter- és világépítő hatalmáról szól, annak az eltökéltségnek és megszállottságnak a tiszteletét fejezi ki, amellyel a mozgás megújítói a világ megújítását célozták meg. Martha Grahammel, a modern tánc második nemzedékének új irányokat nyitó nagy formátumú alakjával kapcsolatban írta Garaudy: „Számára a tánc nem tükre az életnek, hanem részvétel az életben, az élet felszabadítása a mozgás által”. De hiszen egyetlen kortársa sem adta alább.

A testkultúra megújítása, a test felszabadítása, új formák meghódítása hitük szerint belülről is újrateremti az embert. „Egészséges mozdulati élet az első lépés minden megszabályozott, életképes test és karakter felé” — írta Dienes Valéria. A Madzsar-féle koncepció a mozdulattól a jellemformáláson át az élet megváltoztatásáig ívelt. „A test összeszedettségével és őszinteségével járó lelki és jellembeli átalakulás föl kell, hogy keltse az elégedetlenség szellemét elsősorban önmagunkkal szemben. A test magasabbrendűsége és szabadsága végső fokon követeli az élet magasabbrendűségét és szabadságát.” A mozgáskultúra az ember megváltozásának eszköze! Minden technikai megjegyzés, minden egyes tréninggyakorlat, koreográfiái ötlet, elméleti megállapítás ez előtt a háttér előtt, ebben a perspektívában él a modern mozgáskultúrában. A lélekkel teljes mozdulat elmélete széles művészeti-társadalmi utópiává tágul.

Szentpál Olga és Rabinovszky Máriusz könyvének nyitófejezete Az erkölcsi program címet viseli. Innen indul el és ide tér vissza minden modern táncelmélet. ,,Aki mozdulatot tanít — írja Dienes Valéria —, az azok közül való, akik az egyén fejlesztésének, és azon felül az emberiség fejlődésének egyik irányító fonalát tartják kezükben Nagy felelősségük van tehát nemcsak a kezük alatt lévő növendékekkel, hanem a társadalommal szemben is”.
a lélek uralma
A testkultúra út a produktív élet, a társadalom benső reformja felé, melyet elhatározóan bele kell kapcsolnunk az összes szociális törekvések menetébe.” A felszabadított, művészivé vált mozdulat beköltözik a mindennapi életbe, általa megvalósul a lélek uralma az élet felett, az élet átitatódik művészettel s egyben új művészetet teremt. „Kettős a cél — jelölte ki az utat Madzsar Alice — : az élet átitatása az újonnan fölfedezett emberi mozdulat kultúrájával, és új, ösztönző művészet termelése a mozgások gazdagságából. A lélekkel teljes mozdulatok nem halnak meg születésük percében, hanem tovább élnek.”

A mozdulat Dienes Valériától oly szépen leírt hatalma az ember erkölcsi világát megváltoztatja. ,,A mozdulat a maga teljességében csak akkor fejtheti ki képző erejét — írta Dienes Valéria —, ha meghagyják járni végig az útját, az útja pedig elvezet a testen át egészen a lélekig, az intellektuális képzés minden fokozatán át erkölcsi életünk öntudatos és győzelmes kormányzásáig.” A mozdulat ezáltal nemcsak az emberen, hanem a külvilágon gyakorolt hatalommá lesz. ,,A mozdulat átfogó művészetével érzéseket, gondolatokat akarunk közölni, a mozgás művészi elejével eszméket közvetíteni, meggyőzni, tanítani. Új összefüggéseket, rokonságokat megmutatni, teljesebb értelmet adni a mai élet tényeinek. Mi is építőmunkások akarunk lenni egy tisztább világ felépítésében” — írta Madzsar Alice. Az így létrejövő, a mindennapi élettel folyvást egybefonódó, általa és benne újjászülető modern tánc képes arra, hogy „nagyvonalúan kifejezze” „a mai embert mozgató erők modern kultuszát”.
felszabadult és megszépült
Az új művészet a mindennapi életből táplálkozik, minduntalan összefonódik vele, felemeli s egyben művészetté változtatja. Aki szépen mozog, az szépen is fog élni — ez a rendületlen hit élteti a modern testkultúra művelőit. Az új embertípusból születendő új generáció a megváltó mozdulat erejével új, magasabb rendű élet-művészetet teremt, melynek tárgya, forrása, célja és megvalósítója a mozdulatában felszabadult és megszépült ember. ,,A modern nagyváros fia, az architektúrák, pályaudvarok, gépek önmagára eszmélt embere találja meg a maga mozdulatát is — és mozdulatai legyenek éppoly tiszták, természetesek, mint a keleti puszták vagy déli szigetek lakójáé. Mindenki tanuljon meg szépen élni, járni, cselekedni. Igyekeznünk kell olyan szépen mozgó és élő generációt nevelni, hogy a mindennapi életben dolgozó, küzdő ember maga legyen a művészet eleven forrása”.

pic6

Perzsának lenni annyit tesz: valamit százszázalékos erőbevetéssel, a személyiség teljes koncentrálásával, a tökéletesség igényével, egy isteni tekintet színe előtt művelni. Úgy tűnik, ezzel manapság ritkábban találkozunk. Hová lettek a művészet történetéből ezek a gyönyörű, világboldogító utópiák? A művészetet szervesen a létbe kapcsoló, közvetlenül a megváltozást célul tűző bátor hitek? Formabontó, formaépítő kísérletek művészetben, társadalomban ma is vannak. Az új érzékenység művészete újra a nem ismert emberi régiók revelálását kísérli meg. A tánc világában is zajlanak bátor kísérletek, bár néha az elődök munkájának ismerete nélkül — mégis, vagy talán éppen ezért: őket ismételve. De úgy tűnik, mindez az avantgárd átfogó szándékának híján zajlik. Vajon nem éppen ebben az utópikus megváltáshitben ragadható meg az avantgárd lényege, függetlenül a felhasznált formakészlet természetétől? Véletlen-e a koncepciók időbeli egybeesése a politikai-filozófiai utópiák fénykorával, mondjuk egy Lukács nagyszabású, de ma oly ellentmondásosnak ható, a valóságos szubjektumot a Történelem Szubjektumának könyörtelenül alávető s ezzel megszüntető üdvtanával? S baj-e, vagy talán jobb, hogy ma nincsenek ilyenek? Lehet-e alább adni bármilyen emberi cselekedet mércéjét? Szabad-e bármilyen tettnek nekiindulni e nélkül az elszánás nélkül? És szabad-e bizonyos határon túl a megváltás erőszakos igényét támasztani az egyes emberrel szemben? Egyáltalán, ember dolga-e a megváltás? Meddig tiszteletre méltó, csodálandó, követendő, és mely ponton válik veszélyessé e törekvés?
eltáncolt utópia
Hadd álljak meg a kérdések tétova megfogalmazásánál, melyek megválaszolására a táncelmélet-történésznek nincsen módja. Van azonban az eltáncolt utópiának egy óvatosabb, csak ,,saját használatra” szóló változata, ,,a mindenséggel mérd magad” követelménye Madzsar Alice megfogalmazásában: „A világot nem lehet egyszerre szebbé és jobbá tenni. Mindenkinek saját magában kell elkezdenie a megváltást, mégpedig a természetes élet alapján, a legpozitívabb, legkézenfekvőbb eszközökkel”. Ez volna talán a perzsaság harmadik köre.

kép | Pablo Picasso művei