SZÁMVETÉS A MARADÉKOKRÓL
[ÁLLÍTSD ARÁNYBA!]
A tárolóedényben hagyott
pörköltmaradékot nézve
rajzolódik ki:
mennyire más lett a létezés.
Bezártak az ok-okozat
üvegketrecébe,
ha ki akarunk törni,
tompán visszhangzik
fejünktől a sötét pince,
s a helytelen gondolatokat
kulcs forgása követi egy távoli zárban,
úgy képzelem,
a kéz, aminek az egészhez
köze van, fekete bőrkesztyűt visel.
Kétéves távlatból
dolgozik bennem a nosztalgia,
és mint régi ragály,
mindent elterít.
Egyre szebbé, szabadabbá lesz
az a világ, egyre üresebb ez
a lélegzőkkel teli valami.
Emlékszem.
Gyomorgörcs,
kibogozhatatlan csomó lebeg,
reggelente a parkban hajnali hatkor
napfelkeltét nézni,
képzelni: ennyi elég,
jó lenne, ha egy pillanatra
így maradna minden.
Akkoriban állandó magány,
bolyongás, menekülés,
fájdalmas arckifejezés
egy utolsó busz
leghátsó ülésén,
a haragban fogant
sorok közül most mind
szürke vizű
felmosóvödörben lebeg.
Aránytalan ez az érzés.
Elcsúsznak az idősíkok,
tolom magam előtt az időt,
sosincs szinkron,
sosincs egység.
A pörköltre legyek szállnak.