Lendvai Zalán

KINT BENT

KINT BENT

Van, hogy hazafelé megnyúlik az utca,
szűkül a tér, folyosóvá lesz két sáv,
mint rossz panorámaképen,
összetorlódnak az előkertek,
házfalak, izzó ablakok,
ablakokban árnyak,
szilánkok az úttesten.
Nincs többé sík,
hullámzó aszfalton
hol felfelé mászom:
Antiparnasszus hűvös lehelete,
nem kell kéz,
letaszít magáról a magas,
túlzás neki
a közös takaró.

De ez a dagály belül
is mindent partra mos.
Szórtak a robbanások.
A találatban a legrosszabb
hogy vaktában ér.

A hordalékban műanyag,
kérdés (örökké nyitva marad),
az irodalmiatlan fájdalom,
örökké ki nem olvadó hűtő,
meg a zárlatos villanykörte
villogása az elhagyatott házban,
nem tudom enyém-e,
az én családnevem van az ajtón.
Visszafele kattan a zár, lecserélték.

Kint bent.
Igen nem.
Egyedül tömegben,
nekem dől a magány,
mint házak fala,
megtartom.
Okok nincsenek.

kép | adobe.com