JEGYZET EGY BÚCSÚHOZ
Hajnali négykor a rakparton váltunk el.
Sokszor elképzeltem, hogy lesz:
könnyes szemmel mondja valamelyikünk,
hogy jobbat érdemelsz,
máskor kellett volna találkoznunk,
ez közös érdek.
Hazudtam.
Sosem képzeltem el, hogy lesz.
A sablon és közhely lángoló műanyagként veszti formáját,
a betont sörösüveg éri,
darabjait megvilágítja
az utcai lámpa sárgás fénye.
Ma a vonaton elaludtam.
Azt álmodtam, hogy a Dóm téren
közepes tehetségű
sztepptáncos talpa kopog,
körülötte tömeg.
A tér közepén álltunk,
összenéztünk,
elhalkult a város, eltűnt a tömeg.
Aztán hirtelen az a félreeső iskolai folyosó,
ebédszünet,
padon ültünk
képeket csináltunk,
amiket majd előhívathatunk,
az ártatlanság tapintható volt,
az akkori parfümöd jut róla eszembe.
Megint hazudtam.
Igazából sosem mertem elképzelni, hogy végződik.
Sosem mertem elhinni,
hogy a gyógyszer mennyisége
egyenes arányban lesz a hiánnyal,
hogy tényleg megtörténhet a lehetetlen.
Akkor a rakparton már csicseregtek a madarak,
még akkor is hittem: ez jó jel.
Akartam, hogy a szememmel lásd magad,
Nagyon akartam, hogy tudd, többé nincs köztünk senki, hogy
Ott és akkor hidd el: ez már így is marad.
És hazudtam (újra).
Mert a májusi éjszakára gondoltam,
Istenem, amikor a Rákóczi úton először megláttalak…
Emlékszem: akkor is csicseregtek a madarak.