EMBERNYI TÉRFOGAT

Átlagos sétálóutcában egy bárban
sárgás félhomály,
mozgó asztal,
talán az is illúzió, hogy fából van.
Tömeggyártott bútor ez,
akkor nyitják szét,
mikor már nincs hová ülni.
Körülötte vagy tíz ember ül,
a tüdőkből kiszálló füstöt,
mint szürke lepedőt rángatják
a hirtelen mozdulatok,
hangos szavak és nevetések,
amíg szét nem szakad.
Valaki akadozva beszél hozzám,
kérdez, talán éppen rólad,
bólogatok, vagy mosolygok is,
nem tudni,
mert az asztalon
álló félig teli kólásüveget figyelem,
lassan úsznak fel a buborékok,
Egyre tompább a környezet,
mintha verekednének négy asztallal arrébb,
ordítás, pohár törik,
bontakozó káosz közepén bámulok.
Az apokalipszis után vagyok.
Egy interjúban azt mondták:
a pusztulás ihlető erejű,
de nekem most csak a csendtől zúgó fül jut,
meg a közhelyes gondolat,
elromló bojler,
egyre hűlő víz,
meg egy kiüresedett,
embernyi méretű térfogat.