ELŐHANG
Az első sor még az enyém,
a második a gondolaté, hogy folytasd-e,
a harmadik már te vagy,
a negyedikben hallom,
ahogy vízesés zuhog,
levélről gördül a csepp,
fojtottan lélegzik az esőerdő,
és madár sikolt fel,
majom bőgésére rezonálnak
a nedves lombok,
a fény éppen beszűrődik,
pedig délután négy,
pár óra múlva sötétedik.
A fák sűrűjében nem látszik,
érződik, ahogyan száz méterre
mozog az ősi tömeg,
időtlenül halad
medrében a folyó.
Anakonda siklik,
majd tűnik el a felszín alatt.
Mire leszáll az éj,
elutazom.
Itt hagyom a
hajnalban sárgán villogó
közlekedési lámpát,
néma hivatalokat,
zúgó tévéket,
benne alakokat,
a feketék és fehérek világát,
ahol az igen és a nem van,
ahol ropognak
a világ márványoszlopai,
s bekúszik a küszöb alatt,
hogy sosem vagyok egyedül,
de mégis a falnak beszélek,
előre megírt dialógusok,
előre lejátszott meccsek,
nincs helyszín, csak díszlet.
Az út melletti benzinkúton
régi hűtő zúg kulcsra zárva,
villogó tévében valami karibi tehetségkutató.
Ahogy serceg az elektromos légycsapda,
az ablakon át meglátom az erdőt,
a lombok lassú mozgásából látom,
hogy már tudja ki vagyok.