Levendel Júlia

LEMERÜLÉS

1993 ősz

LEMERÜLÉS

Vannak helyek, ahol a levegő, pontosabban a lég örvény-gomolyokban vibrál, mint Van Gogh képein. Láttam, igen, Arles-ban manapság is olyan, bár lehet, hogy csak amióta azok a festmények léteznek, azóta. Nem tudom. Firenze környékén vihar idején a felhőkön úgy süt át a nap, ahogy Leonardo tudta: félelmesen-szép világosság. Mindenesetre van, ahol zsírosan-simán csak beborít, a levegő mindent külön-külön befed, mint a hurcolkodásra előkészített bútorokat a durva vásznak. Örök mozdulatlanságra ítélt darabok, s mintha mégis hallanád: mehet. Sűrű.és tapadós huzat – hogyan reszkethetne alatta bármi? Persze megfojtva is fél és fázik azért.

menj szépen, menj!

A délutáni villamosra felugrott egy kutya. Három megállónyit távolodtunk már a Vasgyár végállomástól, a hosszú szerelvényen (állítólag cseh gyártmány, istentelenül drága, mert rettentő energiaigényes, a város polgárai sötét ügyekről, panamáról és maffiáról pletykálnak, különben miért vásárolták volna éppen ezeket a villamosokat) – nos, a kocsiban itt-ott még üres ülőhely is akadt, senki sem állt, az újonnan felszálltak is elhelyezkedtek; a kutya az utolsó ajtónál lépett föl, igen, lépett, egyedül, elindult a székek felé, be, be, szép lassan, érdeklődve-szimatolva, át a villamos teljes hosszán. Az ajtók nem zárultak, nem indultunk, még mindig nem, háromszor is zöldre válthatott a lámpa, vesztegeltünk, de mindenki várt báván. A villamosvezetőnő végül kinyitotta a fülkéje ajtaját, mosolyogva tartott a kutyához – bátortalanul noszogatta, hogy na, szállj le, menj, menj szépen, kutyus, de nem érintette meg, nem nyúlt felé, úgy tűnt, fél az állattól, inkább az utasok pillantását kereste, és érzékelte, amit talán mindannyian, hogy ez a rendkívüli esemény, már-már kaland összehozott bennünket. Néma magányunk áttörve, a távolabb ülők felálltak, közelebb jöttek, figyelték a kutya minden mozdulatát. Szép és kedves, fényes-hosszú-barna szőrű kutya, két mellső lábán fehér folt, egészséges, fiatal, figyelmes-játékos; megszagolta a vezetőnőt, a kövér, középkorú asszony meg bakfis módjára kaccantgatott; aranysárgára festett haját mesteri fonatokba tűzve viselte, széles csípőjét ringatta, ahogy lassan végigment a szerelvényen – itt királynő; szolgálati zubbonya alatt piros blúz, a fülében virágmintás klipsz – na, menj szépen, menj! Nem volt egy csöppnyi erőszak, se a hangjában, se a mozdulataiban – a kutya többször végigsétált a kocsin, az utasokat figyelte-szaglászta, nyomában a vezetőnő, mint valami manöken, aztán bájtalanul vállat vont, lomhábban indult visszafelé. Nem mosolygott, de nem látszott ingerültnek vagy csalódottnak, csak egykedvűnek. Így van ez. Bezárkózott a fülkéjébe, becsukta az ajtókat, elindultunk. A kutya meg kényelmesen lefeküdt egy terhes fiatalasszony elé. Lebernyeges, lüktető hasa alatt a nő cipője, ha kissé szétvetett lábbal feláll majd az asszonyka, megrúgja-megtaszítja az állatot – egyelőre nem mozdultak, mintha modellnek helyezkedtek volna el, a kutya és a kismama, háttérben, az ablakokon túl a város egyik lakótelepe: tömb, tömb, tömb. Húsbolt, zöldségbolt, kegyszerbolt. Nem juthat haza, ép bőrrel meg nem úszhatja ezt az elbitangolást. Egy-egy megálló között is annyi nagy útkereszteződés, az egész nap meg-meglóduló forgalom – elgázolják. Sintér kezére jut, és hiába a másnap már megjelenő falragasz, felhívás, hiába a gazda ígérgetése-könyörgése, a kutyát elnyeli a város – egy kutyát! mi az! –, lemerül, le, szemét lesz, massza. Most még itt hever, madonnás képbe telepszik, most még megmenthető talán, erőszakosan letuszkolható, most kellene beavatkozni, valakinek határozottan fellépni, most talán.

A belvárosba tartó villamos egyre zsúfoltabb, a Szemere utcánál és a Centrum Áruháznál már nyomakodnak a leszállni készülők, a pályaudvari végállomáshoz közeledve aztán megint kevesebben lesznek; a kutya ébersége mintha lankadna, elálmosodik a zötykölődéstől, akár a kisgyerekek – nem juthat, soha többé nem juthat már haza. Vagy viszi tovább a vezetőnő, vissza ugyanazon a vonalon, legalább közelítve megint? Járnak ide-oda, ide-oda, örökre? Örökre?

Minden csütörtökön felszállok reggel a villamosra, végállomástól végállomásig visz, és délután vissza, egy hét múltán újra, ide és oda, elsorolnám a házakat, az üzleteket, ismerem a cégtáblák csorba betűit, a platánok és gesztenyefák helyét, villanyrendőrt, a keresztező utcákat, orvosi rendelőt és autóklubot, végigolvasom a reklámok szövegét, minden héten, végig, elsorolom, látom, azt hiszem, ismerem, mondom is, mint a tenyeremet, de ennyi idő után éppúgy csodálkozom, hogy itt is az anyanyelvemen beszélnek. Reggel érkezem, délután vissza, és csak bámulok.

A fiatalasszony álmodozva felállt; hosszú nyakú, puha, kerek arcú nő, gyöngéden megsimította előbb a kutya hátát, kiszabadította a lábát, de már lépett is, nem figyelt az állatra, inkább a saját mozgását szabályozta gonddal, igyekezett kecses és fürge maradni. A kutya azonban szelíden követte, a nő leszállt, a kutya engedelmesen utána, együtt érték el a járdát, láttam, amíg lehetett: haladtak együtt.

Örülni kellene a befejezetlenségnek, a haladéknak, a kiszámíthatatlanság réseinek; örülni.

félelemtől sárga szemek

A pályaudvar előtti kazettaárus barkácsolt bódéját szakadatlanul remegteti az üvöltő popzene, ne kövesd, sohase kövesd a szerelmesedet. Lehajtott fejjel, betapasztott füllel, előre nyújtott karral bújnál, vakon és süketen, le a csöndnek képzelt fortyogásba, halott formák és hangok közé, elevenen le, egyre lejjebb, hogy megtaláld, megértsd és megérinthesd, hogy repesve hidd a felszállást. A vonagló bódé tapétáján pornólányok sulykolják, ne kövesd, sohase kövesd, az árus előttük csörgeti a ruhájára, karjára, fülébe rakott alumíniumkarikákat, s hogy ne játszd, ne játszd, sohase játszd végig a szerepeidet, csak szabadon. Lemehetnél az aluljáróba, le az első, a második, akár a hatodik és hetedik vágány kijáratához, de ezek nem rések, nem lemerülések, sehol egy megfelelő járat, elindulhatsz jobbra, balra, visszafelé, ki nem szabadulsz az egyforma felület bűvöletéből: mintha már a szabadság országa volna. Ne játszd, ne játszd, sohase játszd végig. A tegnap esti társaságban mondta, jócskán elázottan egy régi barát, hogy évek óta nem gondol a jövőre, nem a távoli jövőre – a közelire, a legközelibbre sem, semmilyen jövőre, mert már minden megtörtént. Meg, bólintott rá a mellette ülő. A májbajtól meg a félelemtől sárga szemek azonban nem a múltba néztek, mindenki hallgatott, az alumíniumkarikák csörögtek, és én elmondtam, hogyan akar meggyógyulni az a lány, aki Novokaint nyelt, megmentették, de béna maradt. Most fogni, járni tanul. Szép, szőke, huszonhárom éves, a nagyanyja kíséri utókezelésre, a lány áhítatos, meghatódásra kész tekintetében olykor gyűlölet-lobbanások, de nem mondhat le a parasztszoknyás, locsogó-sopánkodó öregasszony segítségéről. Sárga fény, csörgés, én meg részleteztem, nem vettem észre, hogy kíméletlenül, tapintatlanul – vagy nem akartam észrevenni, mintha nem volna elég a szenvedés a sárga szemekben, pedig régóta tudom, hogy nem lehet büntetni, senkit és soha, nem lehet, nem lehet, nem lehet. Válaszd ki találomra, nézz rá bármelyikükre – minek büntetnél te is. Az ilyen közönséges megtorlás nem is büntetés.

Nézed a jövőtleneket, figyeled a lány igyekezetét, érzed a saját szemedben az ő gyötrelmüket, izmaidban az erőlködést, mégis csak nézed, figyeled. Minden reggel elindulsz, lemerülsz, végigjárod az egészet, és nyúzottan is félsz: hideg vagy, hideg, és csak bámulsz.

Azt a lányt átejtette a szerelmese, s mikor többé nem hihetett már a képzelt magyarázatoknak-mentségeknek, és nagy, kék szemében nem gyűlt több könny, pedig az a szem mintha valamennyi volt és jövendő fájdalmat képes volna megsiratni, és közben ámulatot, rajongást, a megvilágosodottak boldogságát is tükröztetni – amikor megnyílt neki ama szakadék, és látta a semmit, nem a pokol kénköves lángjait, nem marcangoló fenevadakat, hanem a holnapnak, holnaputánnak nevezett semmit, a cirpegő unalmat, hangosan is kimondta, hogy nem akar tovább élni. De amikor magához térve megértette, hogy hónapokig tartó kezeléssel, kitartó, nagy munkával meggyógyulhat, hogy egyszer újra felállhat, elindulhat, egyedül szájához emelheti a bögrét, mintha újjászületett volna. Így mondta: újjászületés, mert cél és remény nélkül nem lehet élni. Kacska kezével elhessenti a nagyanyját, az ajtófélfába, a heverő szélébe kapaszkodik, lelkesen vánszorog, bénán tapogat valami derengő öröm felé.

mindenképpen vétkes

Az irány a legfontosabb, az irány, amerre halad az ember, én már csak a jó irányt tartom fontosnak, arra ügyelek, mert bizony ijesztő az eltévedés körülöttünk, és ahogy hadarva meg magyarázó ismételgetéssel ezt mondta régi ismerősöm – amikor megláttam kiszállni a kocsijából, úgy gondoltam: régi ismerősöm, mi más, ilyen a régi ismerős –, és ő türelmetlenül meg-megsimította gyérülő haját, tanácstalanul körülnézett, az irány, önkéntelenül követtem a tekintetét: a szokott késő délutáni forgalom, valamelyest talán nyugodtabb, rendőr nélküli ezúttal; virágot és zöld hegyes paprikát árult hokedliről egy asszony, mellette kölnit és pálinkát egy pecsétes nadrágú öregember, hajléktalanféle. S az évek óta nem látott ismerős, az én régi ismerősöm közös barátokat emlegetett, G.-t, aki neki sokáig munkatársa is volt, hihetetlen, ez az egész itteni élet hihetetlen, ez az iránytalanság, és ahogy megváltoztak mind, hihetetlen, izzadhatott a tenyere, ahogy végighúzta a fején, mintha tapasztaná, és ami G.-vel történt, az a leghihetetlenebb, pedig ugyanakkor nagyon is logikus, igen, én szentül hiszem, hogy nem mostanában történt az igazi változás, nem, nem, hiszen már húsz évvel ezelőtt is félve inkább elkerültem a tekintetét. Amit ő tudott, arról nekünk fogalmunk sem volt. G. egykori barátja, az én mostanra régi ismerőssé lett emberem állt az utcán, a kocsijának támaszkodott, mint az Amerikából hazaküldött gyorsfényképeken, és hadarva emlékezett, nekünk, mondja másodszor is, hogy tökéletesen elhatárolja magát G.-től, nekünk azokról a dolgokról vajmi kevés ismeretünk volt, de G., az más, ő akkoriban nemcsak beavatott, s persze ma nagyon sajnálom, de azért őszintén szólva nem értem, hogyan keverhette magát azokba a sötét ügyekbe, és már a hetvenes évek végén, csak ült és figyelt bennünket, lidérces volt egy-egy értekezletünk, amin G. ott ült velünk, nézett, hallgatott bennünket, de a tekintetétől megfagyott mindenki, és hát minek szépíteni, két asszonyt kergetett öngyilkosságba, vagy mondjuk szelídebben, tárgyilagosabban, annak a két nőnek a halálában mindenképpen vétkes, a fia közben elzüllött, de korábban is nyomott volt az a gyerek, utoljára betört az apjához, oly átlátszó volt az egész, csak G. nem beszélt senkivel, még nekünk sem mondott semmit a rablásról, egy szót sem, pedig akkor még hetente kétszer-háromszor találkoztunk, ugyanazokat az illegalitásbeli szabályokat használták, ezt vette át, kemény szótlanság, de nem kellett fogadalmat tenni, alkalmazkodtak anélkül, a betörést véletlenül hallottam, a nyomozótól, senkire sem gyanakszik, kérdezték eleinte G.-től, nem, senkire, mondta komoran, mert húsz évig, vagy már több is, mindig komoran válaszolta azt az egy-egy szót, nem, senkire, olyan lehetett, mint a moziban, a rendőrök is megsajnálták, ahogy tartotta magát, nem, senkire, próbálták óvatosan, minél kisebb megrázkódtatással rávezetni, hogy talán közeli ismerőse, hozzátartozója, a nyomok alapján, ugye, de G. mindvégig hárított, nem, senkire sem gyanakszik, még az sem lehetetlen, hogy eszébe sem jutott a fia, talán nem épült be eléggé a tudatába, hogy egyáltalán létezik az a gyerek, sokáig fizette a gyerektartást, de többre nem futotta az apaságából, azt a szerencsétlen gyereket az anyja sem akarta igazán, mind tudtuk, hány kürete volt Riának, akkor még ismertük egymás dolgait, a hatvanas évek elején, felszaladtunk G.-ékhez, és Ria pongyolában feküdt, gyengélkedett, ami azt jelentette, délelőtt volt a kürete, de előfordult, hogy G. el sem kísérte a kórházba, mert éppen új kalandját bonyolította, ez mind nyíltan, aztán olyasmi történt G.-vel, amiről nekünk fogalmunk sem lehet, ahogy megváltozott, megkeményedett, többé senkire sem nézett, vagy ha a tekintetünk találkozott, mintha nem a szememet látná, s én mintha betemetett krátereket, örökké izgatott, mit tud G., minek lett a részese, mint a pornó-titok, félek, nem sok újdonság tárulna fel a lelepleződéskor – s ki leplezné le, szóltam közbe, és csak akkor érzékeltem, hogy most is durván, amikor a megeredt nyelvű munkatárs enyhén elvörösödött, a lelkiismeret vizsgálatát mindenkinek egyedül kell elvégeznie, hadart még erősebben, én sohasem titkoltam, kihez, milyen kapcsolat fűz, bizonyára sok ostobaságot én is beszoptam, de részvétel és részvétel között, ugye, különbség van, én tudom, igenis tudom, és szinte ütötte tenyerével a haját, figyelem az irányt, és nem szeretnék most G. lelkiismeretével kínlódni, mert kínlódik, mert ő mindig is szenvedő volt, szenvedett a romantikus forradalmár, aztán a titkos megbízott, és persze a félresöpört, levitézlett szerepében is, azt mondják, most még komorabb, de bámulatosan fegyelmezett, nagy ritkán találkozik emberekkel, talán mert szívesen hallgat másokat, és mindig akadnak, akik szívesen beszélnek magukról, akárkinek, de nem tudom, mit csinál aztán a sok-sok órában G., ő, aki annyit rohangált, intézett, aki valamikor, egy másik életben a legbarátságosabb lény volt ezen a földön.

Meglátogathatnád G.-t, hisz valamikor szeretted, de én elhárítom a felszólítást, nem látogatom meg, elég, hogy kényszeresen elképzelem, amint magában ül, vodkát iszik, sok vodkát, egyik cigarettáról a másikra gyújt, remeg a keze, de talán ezért is valami babrálásra ítélte magát, babot és borsót fejt, papírt hajtogat, fát farigcsál – nem tudom különben, honnan venné a babot, miféle papírt kellene hajtogatnia, valójában zacskót ragasztva látom abban a városszéli lakásban, ahol nem jártam – cellaszerű, ő rendezte így; autóbusszal bejön a temetésekre, ott sem örül a találkozásoknak, neki is sárga a szeme, nem látogatom meg, tiltakozom túlságosan is hevesen, kinek jó az.

Reggelente, még mielőtt kinyitnád a szemed; azt mondják, az alsóbb rétegek ennél is nedvesebbek; fejedre, válladra csöppen a rücskös mészkőből a víz; meredek, törött peremű lépcsők, és ahogy haladsz lefelé, egyik térből a másikba, vigyázni kell, be ne üsd az alacsony falba a homlokodat; tipegsz a latyakban, a színes fényben látod őket mind, a másik város képeit is, mint a koszos villamosablakon át, bámulod az agyagból vagy gipszből formált, felöltöztetett és festett szájú bábukat. Véleményed van róluk. Hát egyszer csak elmúlik a szeretet? Józanul figyelsz.

elevenként a halottak között

A legszebb feladat, kérem, a legszebb, ugye, még hátra van – lelkendezett a pöttöm professzor, manószeme villogott, a karját meg-meglendítette, a bárgyúság és zsenialitás peremén imbolygott, a különc tudós figurája valami századfordulós német regényből, s közben igazi különc és igazi tudós is, szerettük és röhögtük —, csak a bátraknak ajánlom, kérem, csakis a bátrabbaknak – úgy próbálkozott az ócska pedagógiai trükkel, mintha hinné, amit mond, de a szemináriumi teremben feszültebb lett a hangulat – egy rendkívülien szép feladatot tartogatok önöknek, mert bizony öröm volt önök között lennem, nos, kérem, La Divina Commedia, igen, mulatnak, s ez így van jól, de gondolják meg, miféle mozgásokkal találkoznak a műben, mozgásokat mondtam, mert ugyebár egy élő ember jár a halottak között – az utolsó szavakat már töprengve ejtette ki, ő járt ott elevenként a halottak között, akik bárhogyan vélekednek múltjukról, igazságosnak vagy igazságtalannak tartják a nagy ítéletet, vágyják az újrakezdést vagy irtóznak a lehetőségektől, még a megszólalástól is, sohasem adatik meg számukra, hogy meglássák, földi emberként érzékeljék az életet, most csönd lett, érthetetlen tűnődésétől megrémültünk – a mozgásokat figyeljék meg a műben, mert ez a tragikum alapja, élő és halott, élő és halott, az egyik leszáll és visszatér, de akikkel találkozik, kérem, akikkel találkozik – s mintha könny csillogott volna a szemében, meghatottan, dallamosan-dúdolva még egyszer elszavalta: La Divina Commedia, s az is stílusos volt, meg papirosízű is, hogy még abban a tanévben meghalt.

Ha legalább megrendezhetném az álmaimat. Hívnám magammal a kutyát, gyanútlanul, jóhiszeműen odatelepedne akármelyik bábu mellé, s én egyszerre felismerném: elvarázsolt lény, fehér foltos barna bundába zárt, ó, már régen, csakhogy az újra- és újrafiatalodás, no meg az örök kíváncsisággal együtt változtatták át. Készségesen, megnyugtatóan hozzám szegődne, s mikor lépegetnénk lefelé, és fejemre, nyakamba cseppenne a víz, a sárral félig betemetettek és a komor-rideggé faragottak előtt elhaladva, amikor tudnám: így kell lennie, tehetetlenül nézni kell, állóképben, ami történet volt, lüktető folyamat; lépnénk, a lábam elé is figyelnék, s közben fönt, az élethű művirágokkal díszített bejáratnál is feljebb, ott a mediterrán nap és a sós levegő, a párában rebbenő hegyek, érzékelem; hátrább lépek vagy oldalt, próbálom ügyeskedve és észrevétlenül elkerülni; itt egyenletesen csepeg.

kép | Vincent van Gogh festményei