Szentgyörgyi Zsolt

LEHETUNK-E BOLDOGOK A VÍZ ALATT?

2012 május

LEHETUNK-E BOLDOGOK A VÍZ ALATT?

A szálloda teraszán elfogyasztott bőséges és ízletes vacsorát követően, doktor Knöffel indítványára nyomban felkerekedtünk, hogy a nyaralóvendégek bevett szokása szerint, az est megkoronázásaként hosszasan andalogjunk a vízparti promenádon.

Addigra már meggyújtották a lámpákat, és az ünnepélyes komolysággal álldogáló, megtermett vadgesztenyefák káposztafejszerű, sűrű lombkoronájának árnyéka halkan csikorgott a lépteink alatt. Herr Knöffel haladt középen, jobbján Knöffel kisasszony, a másik oldalon pedig jómagam, és a nappali hőségtől fellélegző tájat könnyű lepelként borította a küszöbönálló éjszaka.

Időről időre teleszívtam tüdőmet az efféle nyaralóhelyekre jellemző, balzsamos levegővel, és egyáltalán, igyekeztem a hőn áhított kikapcsolódás gyakorlati aspektusaira koncentrálni, ám a felhőtlen nyugalmat némiképp mégis megzavarták a fejemben kavargó gondolatok. „És minő különös véletlen, hogy már rögtön megérkezésem napján rég látott ismerősömbe, Herr Knöffelbe, valamint a mérsékelten bájos Knöffel kisasszonyba botlok, amikor hazánk annyi divatos nyaralóhellyel büszkélkedhet, és mindegyikben tucatnyi elegáns szálloda található” – elmélkedtem, és éppen arra készültem, hogy megpróbáljam számba venni e váratlan találkozás lehetséges következményeit, amikor Herr Knöffel, aki mindaddig szintén gondolatokba merülve hallgatott, hirtelen megragadta a karom, és a már huzamosabb ideje a környéken tartózkodó bennfentesek magabiztosságával a kikötő mólója előtt elterülő, csendes víztükör felé bökött sétapálcájával.

– Pihenjen, kapcsolódjon ki, töltődjön fel, hiszen ahogy mondani szokták, olykor-olykor a léleknek is meg kell mosni a fogát, de nagyon kérem, fiatal barátom, legyen rendkívül elővigyázatos ezzel a laikusok számára csaknem kiismerhetetlen szubsztanciával, a vízzel, mert bár a felületes szemlélő számára hatalmas teherbírásúnak tűnik és várkastély nagyságú, kevély hajókat is könnyűszerrel elhordoz a hátán, mindez korántsem jogosít fel, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjunk le és túlzott önbizalomtól sarkallva úgy véljük, maradéktalanul feltárultak előttünk természetének alapvonásai, hiszen ha engedünk a csábításnak, és váratlanul úgy döntünk, hogy némileg megváltoztatjuk szokásos esti sétánk útvonalát és magunk mögött hagyjuk a biztonságot jelentő szárazföldet, hogy kisebb kitérőt tegyünk a hívogató vízfelszínen, meglepően rövid időn belül elsüllyedünk, és azt hiszem, nem szükséges különösebben ecsetelni az ezzel járó kellemetlenségeket.

– Nem, valóban nem – hagytam helyben sietve.

– Nem is arra gondolok elsősorban, hogy vizes lesz a ruhánk – folytatta Herr Knöffel –, hiszen például egy kiadós zápor is hasonló következményekkel járhat, ha megfeledkezünk az esernyőről, vagy elsodorják kalapunkat a csalfa áramlatok, a legnagyobb problémát abban látom, hogy a süllyedést követően addig soha nem tapasztalt, rendkívüli veszéllyel kell szembenéznünk, hiszen egy percre se feledjük, és ezt most több évtizedes tapasztalattal rendelkező orvosként mondom, hogy az evolúció mai állása szerint, a különféle halakkal, rákokkal vagy az úgynevezett lábasfejűekkel ellentétben, az emberi faj egyedei a víz alatt még arra a viszonylag egyszerű és jól begyakorolt műveletre sem képesek, hogy levegőt vegyenek, így aztán miután kifogynak a tüdőben felhalmozott tartalékaink, teljes egészében le kell mondanunk az oxigén által nyújtott komfortról, és az hiszem, mindnyájunk előtt világos, hogy ez mekkora érvágást jelent.

– Hogyne, hogyne – bólogattam.

– De tegyük fel – fejtegette Herr Knöffel –, hogy akaraterőnk megfeszítésével mégis megpróbálunk levegő nélkül élni, és az első másodpercek sikerén felbuzdulva fényes terveket szövünk a jövőt illetően, szerény véleményem szerint így sem lehetnénk maradéktalanul boldogok, hiszen a gyarló emberi természet rabjaként még egy kellemesnek ígérkező vacsoráról vagy operalátogatásról sem mondunk le szívesen, hosszú távon pedig el sem tudjuk képzelni mindennapjainkat a megszokott élvezetek nélkül, így egy idő után valószínűleg hiába titkolnánk önmagunk előtt a levegő utáni mélyreható vágyat, és ha még ezután is makacsul kitartanánk eredeti elhatározásunk mellett, hamarosan be kellene látnunk, hogy koncepciónk kivitelezése messzemenően meghaladja képességeinket, és kidülledt szemmel, keserűen töprenghetünk a sorson, amely fenekestül felforgatta életünket, ha az élet szerves részének tekinthetők még egyáltalán ezek az utolsó, elkeseredett pillanatok,

– Teljes mértékben igaza van. Szívből köszönöm figyelmeztetését! – feleltem, azzal folytattuk a sétát, ám alig tettünk néhány lépést, amikor doktor Knöffel ismét megtorpant. Összeráncolt homloka arról árulkodott, hogy erősen gondolkodik, és esküdni mertem volna, hogy régi szokásához híven, mintegy appendix gyanánt, a nagy Fichtétől (1762–1814) kölcsönzött velős idézettel kívánja kiegészíteni az elhangzottakat, ám ehelyett fürkészően körbekémlelt, röviden exkuzálta magát, majd sietve távozott a park távolabbi fertályát övező, sűrű bozótos irányában, és csupán találgatni lehetett, mi késztethette erre a váratlan tettre. A szállodák éttermeiben és más efféle vendéglátóhelyeken felszolgált ételek frissességével kapcsolatos gyakori gyanú a későbbiekben, sajnos, teljes mértékben beigazolódik, és a baljós előjel láttán mindössze remélni mertem, hogy aznap este, úgymond, nem kopogtat be hozzám is hasonló balszerencse.

Knöffel kisasszony nyilván szintén hasonló gondolatokat forgatott a fejében, és néhány percig mindketten némileg feszélyezetten, csendesen hallgattuk a lágy szellő által felébresztett fák titokzatos sugdolózását, majd a mérsékelten bájos teremtés, aki sem a vacsora, sem a séta közben egyetlen szót sem ejtett ki a száján, hirtelen nagyot sóhajtott, és Herr Knöffel távollététől felbátorodva rám vetette ábrándos tekintetét.

– Sokan naivul még mindig úgy tartják, hogy a magunkfajta fiatal lányoknak éppen az a titkuk, hogy nincsenek titkaik, holott mindnyájunk fejében egy csaknem végeláthatatlan kiterjedésű, sűrű rengeteg található, amelyben medveként bitangol a képzelet, és nem létezik olyan vadász – bármennyire elszánt legyen is –, akinek a golyója leteríthetné. Ha a körülmények kedvezőtlenné fordulnak, legfeljebb ideiglenesen visszahúzódik barlangjának rejtekébe, de soha nem alszik téli álmot, csupán a megfelelő alakalomra vár, hogy tovább folytassa kóborlásit, így aztán nem csoda, hogy gyakran olyan szituációba kerülünk, amelyről aligha beszélhetnénk anélkül, hogy csorbát ne szenvedjen makulátlan hírnevünk. A képzelet által életre keltett, hiú vágyak ugyanis – melyeket bűntudatosan sokáig önmagunk előtt is titkolni próbálunk – napról napra erősödnek, és gyakorlatba ültetésük első, bátortalan kísérleteit követően gyakran leküzdhetetlen szenvedéllyé válnak, amely fokozatosan átveszi az irányítást énünk józanul gondolkodó, pragmatikus szegmense felett. Érdekes és felettébb hasznos tanulmány tárgyát képezné annak vizsgálata, hogy mindebben mennyire hibáztatható a korszak atmoszférája vagy a romantikus regények széleskörű elterjedése, de úgy vélem, az ilyesmit helyesebb a szakértőkre bízni, hiszen nyilvánvalóan elhamarkodottság lenne általános megállapításokat levonni szubjektív észrevételeim alapján, ezért szigorúan a saját esetem diagnosztikájára szorítkozva pusztán annyit mondok: egyszerűen nem tudok ellenállni a sütemények csábításának.

– Csak nem! – hüledeztem a váratlan vallomás hallatán.

– De igen – folytatta Knöffel kisasszony. – Számtalanszor megtörténik, hogy miközben földig érő, habkönnyű ruhában, szárított virágokkal és színes szalagokkal díszített, malomkerék nagyságú kalappal a fejemen gyanútlanul sétálgatok városunk impozáns sugárútjain, lábam automatikusan a legközelebbi cukrászda felé veszi az irányt, és mire felocsúdok, már ott állok a bejárat előtt, és a kirakatban elhelyezett díszes torták, sütemények meg más efféle nyalánkságok látványa nyomban felébreszti a kiirthatatlan pavlovi reflexet, holott pontosan tudom, milyen következményekkel járnak ezek a cukrászdába tett, rövid kis kiruccanások, és ahogy mondani szokták, már előre feláll a szőr a hátamon.

– Tökéletesen megértem. Tökéletesen megértem – feleltem együttérzően, és éppen a hasonló helyzetekben már jól bevált, vigasztaló szavak után kutattam memóriám mélyén, amikor talányos mosollyal ajkán visszatért körünkbe Herr Knöffel, és néma fejbólintással jelezte, hogy folytathatjuk a sétát.

Mindhárman szótlanul lépdeltünk. A doktor valószínűleg még nem ocsúdott fel teljesen a távozása és visszatérte között lezajlott váratlan események hatása alól, Knöffel kisasszony feltehetőleg a vallomásával keltett benyomásokat mérlegelte, jómagam pedig óhatatlanul eltöprengtem a félreérthetetlenül kifejezésre juttatott, és éppen ezért némi aggodalomra késztető, nagyfokú bizalom gyakorlati jelentőségén.

A csendes sétány, a holdfényben csillogó, hatalmas víztükör és az égbolt csillagokkal teleszórt kupolája azonban hamarosan minden mást feledtetett velem, hiszen egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy azon kivételes alkalmak egyikének lehetünk tanúi, amikor a légköri viszonyok sajátos összejátszása folytán, a természet mintegy önmaga magasabb rendű ideájává lényegül.

„Nyári éjszakán
Nagyot lehel a tó.
Figyel a nád, a sás,
S mint fészkéből a tojás,
A Hold félénken lenéz” – idéztem magamban a jeles angol költő, James Haywood (1841–1922) örökbecsű sorait.

Valamivel később leültünk egy padra, és miután az átélt izgalmaktól némileg kimerült Herr Knöffelt néhány percre elnyomta az álom, Knöffel kisasszony, aki észrevehetően a négyszemközti beszélgetéseket részesítette előnyben, egyszer csak csendesen felsóhajtott, és megköszörülte a torkát.

– Elmélkedett már valaha azon, hogy milyen lehet vakondként élni? – kérdezte ábrándosan.

– Egyszer-kétszer futólag már megfordult a fejemben – feleltem kitérően.

– Bevallom, engem évek óta erősen foglalkoztat a kérdés – mondta csendesen Knöffel kisasszony –, és ráérő óráimban gyakran elképzelem, milyen nagyszerű lenne az örökös sötétségbe burkolózó, földalatti régióban keresni menedéket a hétköznapok tolakodó banalitása elől, és szublunáris világunktól csaknem teljesen idegen, már-már mennyei nyugalom haszonélvezőjeként abban a biztos tudatban hallgatni az odafent elhaladó léptek tompa zaját, hogy e lábak tulajdonosai számára örökké megismerhetetlen marad egzisztenciánk misztériuma. Oh, milyen csodálatos lenne a vakondok titokzatos mosolyával az ajkamon némán feküdni a talajfelszíntől talán csak néhány deciméterre, mégis teljesen láthatatlanul, akár a rádióbemondónők, és átszellemült arccal hallgatni, ahogy a gondos kertészek által járataim kivezető nyílásaiba helyezett üres sörösüvegekben lágyan hárfázik a friss tavaszi szellő!

– Felettébb érdekes gondolat – bólogattam bátorítóan.

– Hát igen, és ami a téma iránti érdeklődésem komolyságát illeti – folytatta Knöffel kisasszony –, nem egy és nem is két vaskos bányászati kézikönyv büszke tulajdonosa vagyok, így szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy jó néhány hasznos észrevétellel, megjegyzéssel gazdagíthatnám a beszélgetést, ha meghitt baráti társaságban az alagútépítésről, talajmechanikáról vagy a támfalak statikájáról esne szó, ha pedig már megvan az elméleti tudás, feltehetőleg a gyakorlat sem okozna különösebb nehézséget, bár apuska nyilván vehemensen tiltakozna, ha egy szép napon, csak úgy, se szó, se beszéd ásót ragadnék.

– Valóban. Ez szinte bizonyosra vehető – hagytam helyben együttérzően, és elszántan törtem a fejem, mit is fűzhetnék az elhangzottakhoz, ám ekkor váratlanul felriadt szendergéséből Herr Knöffel, és a rövid pihenőtől felfrissülve rögtön indítványozta, hogy a késői órára tekintettel, talán helyesebb lesz visszatérni a szállodába, én pedig lelkesen támogattam javaslatát. Azon nyomban fel is kerekedtünk, ám alig tettünk néhány lépést, amikor a doktor tekintete megakadt egy terebélyes asszonyságon, aki lassú, tétova léptekkel vezetgetett egy közepes termetű, fekete kutyát. Ez a látvány olyan nagy hatással volt Herr Knöffelre, hogy a külvilág egyéb aspektusairól teljesen elfeledkezve egyből megtorpant, és szakértő szemmel méregette a jelenetet, majd megragadta a karomat és mélyen a szemembe nézett.

– Mi a véleménye a kutyasétáltatásról, fiatal barátom?

– Világéletemben rendkívül figyelemreméltó jelenségnek tartottam – feleltem némileg bizonytalanul.

– Hát igen – kontrázott Herr Knöffel –, ezekben a felvilágosult és magasztos eszmékkel terhes időkben, a példátlan fejlődés egyik szerencsés kulminációjaként soha nem látott népszerűségre tett szert a kutyasétáltatás, sőt, tovább megyek, talán éppen ez napjaink egyik legfőbb jellegzetessége, és úgy vélem, az utókor méltán nevezheti majd ezeket az évtizedeket a kutyasétáltatás aranykorának.

– Ez kétségkívül így van – helyeseltem elgondolkodva.

– A statisztikai összegzések világosan mutatják – folytatta lelkesen Herr Knöffel –, hogy a kutyasétáltatók száma évről évre erősen növekszik, és bár ez természetesen önmagában is felettébb örvendetes, minket, gondolkodó embereket mégsem a száraz adatok érdekelnek elsősorban, hanem sokkal inkább az, hogy közben milyen irányban fejlődik tovább a kutyasétáltatás nemes művészete, mert hogy egy új művészeti ágról van szó, amelyről az ókori 9, vagy mások szerint 10 múzsa még csak nem is álmodott, ez, azt hiszem, mindenki előtt rögtön nyilvánvaló, sőt, tovább megyek, szilárd meggyőződésem, hogy napjainkban éppen ez a legmagasabb rangú művészeti tevékenység, amelynek természetesen szintén vannak Shakespeare-jei és Michelangelói, sőt, azt is megkockáztatom, hogy ha Shakespeare és Michelangelo ma élnének, maguk is inkább kutyasétáltatással foglalkoznának, és naphosszat pórázzal, nejlonzacskóval a kézben járnák a várost.

– Felettébb valószínű. Felettébb valószínű – hagytam helyben.

– Bevallom, nemes szenvedélyekkel átitatott, lángoló ifjúkorom dicső napjaiban – folytatta láthatóan elérzékenyütve Herr Knöffel – magam is kacérkodtam a gondolattal, hogy életemet e szent célnak áldozva kutyasétáltatóként szolgáljam az emberiség ügyét, és azon néhány alkalom alapján, amikor egy-egy kölcsönkért kutyával próbát tettem, nem hiányzott belőlem a tehetség, sőt, tovább megyek, egyesek szerint kutyasétáltatási képességeim már-már a zsenialitás határát súrolták, tehát korántsem voltak megalapozatlanok a reményeim, és tulajdonképpen már meg is alkudtam egy úgynevezett kaukázusi pásztorkutyára, amikor váratlanul szeget ütött a fejemben, hogy a tökéletesség gyakran csalóka délibáb csupán, és számba vettem, hogy az elérhetetlen ideál hiábavaló kergetése miatt hány meg hány zseniális művész kényszerült végül arra, hogy földi pályafutása végnapjáig lámpás nélkül bolyongjon az őrület birodalmában, vagy legalábbis az azt övező senkiföldjén, így, még ha sokan talán megvetnek is érte, végül elálltam szándékomtól, és beiratkoztam az orvosi egyetemre.

– Személy szerint cseppet sem hibáztatom – igyekeztem megnyugtatni, mert láttam, hogy szavai erősen felzaklatták.

– Mindazonáltal – folytatta Herr Knöffel némileg higgadtabban – a mai napig sem tettem le teljesen azon tervemről, hogy egyszer majd vásárolok legalább egy kisebbfajta ölebet, és minden különösebb ambíció nélkül, szigorúan amatőr szinten olykor-olykor kicsit megsétáltatom, bár a veszély persze így is meglehetősen nagy, mégis úgy vélem, ennyit megkockáztathatok, hiszen őrület ide, őrület oda, ha őszintén belegondolok, már nem sokat veszíthetek.

– Ugyan már, dehogynem veszíthet sokat – tiltakoztam az udvariasság kedvéért, de magam is éreztem, hogy szavaimból hiányzik a valódi meggyőződés, így jobbnak láttam, ha nem forszírozom tovább a dolgot.

Mindhárman csendes töprengésbe merülve lassan andalogtunk a holdfényes sétányon. Középen haladt Herr Knöffel, a jobbján Knöffel kisasszony, a bal oldalon pedig jómagam, és a távolban hamarosan feltűntek a szálloda fényei, ám mivel pontosan tudtam, hogy bizonyos körülmények között a nyaralás holnapok és holnaputánok csaknem végeláthatatlan sorozataként definiálható, óhatatlanul is meglehetősen sötéten láttam a helyzetet, akár a termőföld-inspektor, aki a sűrű köd miatt eltéved a határban, és egész addigi élettapasztalatának summázásaként váratlanul rádöbben, hogy tulajdonképpen az égbolt is csupán egyfajta hatalmas tarló.

kép | adobe. com