Bene Zoltán

LEGYINT

LEGYINT

Azt mondja az egyik, siet, mert az asszony a fodrásznál van, s unatkozik a gyerek. A gyerek, tudom, nincs egyéves. Nem akarom megkérdezni, mégis meg fogom. Jóllehet erősen küzdök a kísértés ellen, a végén úgyis csúnyán elbukom, és csak kicsúszik azon a lepcses számon, hogy ki van akkor az unatkozó gyerekkel, ha ő itt, ebben a fellengzősen kávézónak nevezett kocsmában, a másikkal meg velem, az asszony meg a haját…? Az anyjával van, vág a szavamba az egyik, a fodrásznál. Ott unatkozik, de ő mindjárt megy érte, ne kezdjen üvölteni az a kölyök. Nagyon tud üvölteni. Amilyen kicsi, akkora nagy bőgőmasina. Néha idegesítő. Olykor hihetetlenül… na, jó, majdnem mindig bitangul idegtépő, ahogy hangoskodik! Még akkor is az, ha egyébként, elárulhatja nekünk, mert miért is ne tehetné, ugye?… Egy szó mint száz, nem beszél ő mellé, nagyon szereti a gyerekét! Annyira szereti, hogy ha tudja előre, vagy legalább sejti, hogy ennyire fogja kedvelni, talán tervezi is. Hogy legyen. Nem tudta, így nem tervezte, ennek ellenére lett. Bár végső soron, bizonygatja, most már kicsit sem bánja, hogy véletlenül besikerült. (Besikerült. Ízlelgetem a szót – nem ízlik.) Nem bánja, nem bizony, mert felelősséget érez, ráadásul még szereti is azt a babát, hajtogatja, ezért indul most már mindjárt, hogy ne unatkozzon az a poronty, az övé, legyen neki jó. Nincsenek véletlenek, veti közbe a másik flegmán. Aki hisz Istenben, az nem hisz a véletlenben, bölcsködik. Ez nem így van, szólok, szokásomhoz híven, meggondolatlanul. Ha létezik szabad akarat, magyarázom, akkor nem lehet megírva előre minden. Az egyik is, a másik is ellenségesen néz rám. Vagyis, teszem hozzá elbátortalanodva, helye lehet a teremtésben a véletlennek. Az egyik előbb sóhajt, aztán legyint, neki mennie kell, unatkozik a gyerek, nem ér rá badarságokra. A másik marcona arccal méreget, aztán kiböki, hogy te nem hiszel Istenben, ugye? Éppenséggel hiszek, gondolom, de nem mondok semmit, föladom az egészet, legyintek inkább, akár az egyik, ideje lenne nekem is mennem, cikkan át az agyamon. Pedig már elmúltak azok az idők, sziszegi a másik, és az ábrázata gyűlölködővé torzul, elmúltak azok az idők, amikor, ugye?… tehát már nem baj, ha hisz az ember. Nem, hagyom rá, nem baj. Aztán megtoldom még egy mondattal, mert sose bírok magammal. Bár aki igazán hisz, szótagolom, annak tilthatják, azt fenyegethetik, akkor sem változik a hite. Ne kóstolgass, mert nem lesz jó a vége, mér végig a másik, miközben az egyik elköszön, elindul az italozóból. Nem kóstolgatlak, biztosan tudom, hogy nem vagy finom, dünnyögöm, azzal az egyik után megyek. Rohadj meg, hallom a hátam mögül, mert ha véletlenek nincsenek is, törvényszerűségek annál inkább, s a levegőben törvényszerűen terjed a hang, a fülhallásom pedig kiváló. Rohadj meg te, mondom, s mikor kilépek az utcára, megvárom, merre fordul az egyik, lelkesen intek neki és azon nyomban az ellenkező irányba indulok. Éppen föllélegeznék, amikor mellettem terem a másik, és minden átmenet nélkül magyarázza, hogy melyik színész vagy rocksztár, vagy mindkettő nyilatkozta legújabban, hogy nincsenek véletlenek, és igazán elfogadhatnám, hogy nincsenek, mert ez tutibiztos, én meg amúgy is egy kretén vagyok, világéletemben csak kötözködtem, már gyerekkorunkban, utáltak is ezért eléggé mindahányan, akikkel csak együtt gyerekeskedtünk. Miközben beszél, nehéz elhinnem, hogy tényleg harminc éve ismerjük egymást, s harminc év alatt még soha, semmiben nem értettünk egyet, időről időre mégis találkozunk valami kifürkészhetetlen okból, és minden egyes alkalommal ez a vége, vagy valami ehhez hasonló, egy adott ponton elhangzik a ne kóstolgass meg a hülye vagy, mindig is az voltál. És én többnyire ráhagyom, rájuk hagyom. Legalábbis az utóbbi huszonöt esztendőben rendre föladom. Most is. A másik örül, újfent meggyőzött, ismét lehengerelt, elégedett magával, hiszi, hogy beadtam a derekam. És bizonyos szempontból beadtam, beadom, elvégre rájuk hagyom, csak legyintek, holott vitatkozhatnék tovább, érvelhetnék, szép ívű mondatokat rajzolhatnék a levegőbe, figyelhetném, ahogy fölszívódnak a semmibe. Az, hogy nem értik, vagy nem akarják érteni, nem mentesít semmi alól, a felelősség alól kivált nem. És nemcsak a véletlenek kapcsán, de oly sok minden miatt kellene vitázni, érvelni, nem ráhagyni, nem legyinteni, de amikor idáig jutok a töprengésben, önmarcangolásban, sebesen leállítom magam, elvégre rég nem vagyok már forradalmár, talán soha nem is voltam. Mielőtt elbúcsúznánk, nincs harag, mondjuk egymás szemébe nézve, s a másik beszámol pár szóban a gyerekeiről meg az egyik gyerekéről, aki talán már nem unatkozik, talán még mindig igen, talán még nem ordít, talán már igen, szóval róla is mesél, ő ugyanis látta már, én viszont még arra sem voltam képes, hogy meglátogassam, szemrevételezzem, szóljak néhány jó szót róla, de sebaj, nincs harag, tudjuk, ilyenek vagyunk, ő is, én is, s ahogy még egyszer kezet fogunk, érzem, milyen nyirkos a tenyere, és már azt tervezgetem, a nadrágom melyik részébe töröljem majd a kezem, amikor meghallom a csattanást a hátam mögött, s csak pillanatokkal később áll össze a történet. Alighanem el is sápadok. A másodszori búcsúzáshoz vissza kellett lépnem, a vakolatdarab pedig pontosan oda hullott, ahol egy szempillantással korábban álltam, s ahonnan azért mozdultam el, hogy megszorítsam még egyszer a másik kezét. Mondom én, hogy nincsenek véletlenek, gagyog és ragyog a másik. Ha nem adtam volna föl korábban, ezek után akkor is föladnám, csak sűrűn bólogatok, s azon jár az agyam, vajon megúsztam volna egy jókora púppal, vagy betörte volna a koponyám ez a háromtenyérnyi, legalább két-háromkilós vakolat? Arra jutok, bizony, hogy be, semmi kétség. Erre igyál majd valamit, mondja a másik nevetve, az utca túloldaláról integet, arcán kaján vigyor, sietnie kell, az asszony meg a gyerekek várják. Majdnem agyoncsapott az a szar, botorkál hozzám egy romos arcú férfi, s ha már ott van, kér pár forintot, s mivel nem reagálok azonnal, ő is legyint, mint ma mindenki, mint általában mindenki, aztán széttárja a karját, mit tehet egy ilyen alakkal, üzeni a mozdulattal a világnak, s az alak, aki én vagyok, vizslatja a szétfröccsent vakolatrögöt, s hálás a gondviselésnek vagy a véletlennek, hogy az agya cafatjai nincsenek a törmelék között. Végezetül legyintek én is megint, sokadszorra, s mielőtt szégyellni kezdeném magamat, nevetni próbálok, de csak egy fura fintorra futja. Arcizmaim nemkívánatos aktivitásának megfékezése közben azon tűnődöm, nem kellene-e valóban legurítani valamit az ijedtségre, aztán ahelyett, hogy engednék a kísértésnek, eliramodom a város másik vége felé, elhatározom, hogy megnézem magamnak az egyik gyerekét. Hogy lássam. Csak úgy. Örvendezek. Amiért élek. És kutya bajom. Nem engedem magamnak, hogy másra gondoljak. Nem is teszem. Szedem a lábam.

kép | Alex Malikov, shutterstock.com