Bíró Béla

LEGITIM KORRUPCIÓ

2012 január

LEGITIM KORRUPCIÓ

A magyarországi válságjelenségek legfontosabb okait sokan az adófizetői öntudat hiányában és az eluralkodó korrupcióban látják. Nagy a csábítás, hogy a „korrupció” jelenségét a gulyáskommunizmus hedonista világfelfogására, a kollektivizmus nevében kultivált önzésre és individualizmusra vezessük vissza. De ha a csapnivaló adómorál és az általánossá vált korrupció vezéreszmével társul, alapos okunk van kételkedni ebben a „történetiségben”.

Először is a korrupció nem pusztán sikkasztás – egyetlen ember önmagában nem lehet korrupt, ehhez a társadalmi jelenséghez társakra van szükség, mégpedig olyanokra, akik a haszonszerzés érdekében működnek együtt. Alapfeltétel tehát a szereplők cselekedeteit legitimálók közössége. A korrupció a közönséges lopástól vagy sikkasztástól (melyek szintén lehetnek csoportos cselekmények) éppen az együttműködés jellegében különbözik. A folyamatban azok az emberek hagyják – megfelelő sáp ellenében – meglopni, vagy mások kezére játszani az állami intézmények által kezelt vagyont, akiket a társadalom az intézmények felügyeletével bízott meg.

könnyű meggazdagodás

A korrupt hivatalnokok nem kívülről érkeznek, és nem az aktuális nyomor vagy jövőjük kilátástalansága kényszeríti őket visszaélésre. Ők általában a társadalom megbecsült és jómódú tagjai. Céljuk nem a megélhetés, hanem a gyors és könnyű meggazdagodás. A gyors meggazdagodás vágya azonban korántsem elégséges feltétel, hiszen minden egészséges ösztönű ember szeretne meggazdagodni – talán jobbára tisztességes eszközökkel –, s a társadalom is próbálja megvédeni magát a tisztességtelen meggazdagodás ellen. A közélet tisztaságát intézmények egész sora vigyázza. Hivatásszerűen. Akik az állami intézmények fosztogatására szövetkeznek, tudniuk kell, mit kockáztatnak. Hogy a korrupt eljárások létjogosultságot nyerjenek, a korrupciót éppen azoknak kell valamiképp legitimnek tekinteni, akik belepillanthatnak az intézmények működési mechanizmusaiba.

Mi alapozza meg ezt a legitimitás-érzést? És mikortól datálható létrejötte?

Az első kérdésre a válasz egyértelmű: a legitimitás-érzés felsőbbrendűségi tudatot feltételez. És ami a jelenség létrejöttét illeti, arról Cieger András Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán 1867–1918 című, a Napvilág kiadónál megjelent, a kérdés elméleti aspektusait mindvégig szem előtt tartó könyve remekül tájékoztat.

Cieger világosan látja: a kor politikusai „Úgy vélték, hogy a nemzetiségek politikai szerveződései, érdekérvényesítő képességük esetleges megerősödése veszélyezteti Szent István birodalmának egységét és a számszerű kisebbségben lévő magyarság vezető szerepét.” Illetve: „Az egységes magyar állam mindenáron való fönntartásának politikai programja kedvezett […] még valaminek: a korrupcióra vonatkozó politikai és erkölcsi normák feloldódásának.” (39.) A „szent ügy” toposza tehát nem csupán a közösségellenesség vádját hárította el, de a korrupt magatartást (főként a választási csalásoknál) akár hazafias attitűdnek tüntette fel. S ugyanez érvényesült az alsóbb társadalmi osztályok megítélésénél: az ő kizárásuk a hatalomból, illetve a nemesség gazdasági felemelkedésének segítése, az „uralomra termett”, művelt úri osztály hatalmának megszilárdítása szintén olyan „szent ügynek” számított, amely a korrupció erkölcstelenségének tudatát nagyon korán erodálta.

Internet Archive Book Images, wikimedia.org

Cieger Gerő Andrásra is hivatkozik, aki a politikai (főként választási) korrupció legfontosabb okait az 1867-es politikai berendezkedés gyenge legitimációjára, a szűk választójogra, a nyílt választásra, az aránytalan kerületi beosztásra vezette vissza. Ez a rendszer ugyanis a csaknem tisztán nemzetiségi területeken, illetve a magyar többség által lakott területeken kevésbé kedvezett a korrupciónak. Az előbbin már a választásra jogosultak körének behatárolása, illetve a választókerületek kialakítása kész helyzetet teremtett. Az utóbbin pedig a választási csalásokat és a korrupciót jóval nehezebb volt „szent ügy”-ként feltüntetni, hiszen itt a következmények a magyar többség konkurens csoportjait sújtották. A korrupció igazi fészkei Gerő szemében a köztes, kevert nemzetiségű területek, ahol a „szent ügy”-re hivatkozást – egyfajta közösségi „önérdeket” hangoztatva – a többség is „legitimnek” tekintette, mert a kisebbségi közösségek igényei saját kivételezett helyzetét is fenyegették. Cieger azonban nem érzi tarthatónak Gerő érveit. A választási csalások miatt tett feljelentések száma szerinte nem igazolja az elméletet, de nem vizsgálja, hogy a panaszokra vonatkozó statisztikai adatok milyen mértékben megbízhatóak. Joggal vélhetjük ugyanis, hogy a kisebbségek esélytelennek, sőt, kockázatosnak éreztek minden, a magyar hatóságokhoz címzett panaszt. A többségieket pedig a „szent ügy”-be vetett hit, illetve a nemzetárulás vádjának lehetősége akadályozta, hogy a jogsérelmeket szóvá tegyék.

Cieger úgy véli, a közösségi szempontok főként abban mutatkoznak meg, hogy a politikai ellenfelek elnézik egymásnak a törvényszegéseket. „Vélhetően működött a különböző politikai elitcsoportok összekacsintása, érdekazonossága. A félelem az új politikai erőktől (mint a nemzetiségek, a munkásság) a helyi érdekviszonyok változatlan fenntartása, a klientúraépítés (stb.) mind abba az irányba hatottak, hogy a politikai ellenfelek elnézzék egymásnak a törvénytelenségeket. […] a társadalom szemet hunyt a politikai osztály visszás ténykedései és az igazságszolgáltatás nem megfelelő működése fölött”. (46–47)

nemzeti eszme

A kötet második, javarészt az ellenzék és a kormánypártok ádáz küzdelmeiről szóló, gazdasági korrupcióval foglalkozó része árnyalja a képet. A politikai ellenfelek világa és a közvélemény nem ugyanaz. Ha a hatalomért vetélkedő csoportok el is néznek egymásnak egyet s mást, azt főként a kedvező pillanat megválasztása, és nem valamifajta összekacsintás indokolja. Vagyis amíg a kisebbségi igények visszautasításáról van szó, az elit tagjai egy húron pendülhetnek, de amikor a hatalom birtoklása a tét, egymással szemben is legitimnek érzékelik a korrupciós eljárásokat. Az indoklás azonban nem változik. A korrupció minden esetben a „nemzet érdekeit” szolgálja, amennyiben önmagát mindegyik fél a nemzeti eszme kizárólagos reprezentánsának aposztrofálja. Jellemző, hogy „a támadások hangnemének durvulása és a kormányzati politikusok tudatosan megtervezett lejáratásának a megjelenése az általunk vizsgált időszak (1867–1918 – B. B.) fejleménye.” (82.)

A helyzet paradox voltát jelzi, hogy bár a politikusok „minderre találnak önmaguk előtt felmentést”, mégis „igyekeznek takargatni ezen ügyleteket a nyilvánosság előtt.” (71.)

A közösségi szempont következetes érvényesítésével a morális gátlások lazulásának mélyebb okai is feltárhatók. Egy olyan társadalomban ugyanis, melyben a (nemzeti vagy társadalmi) kisebbségek elnyomását a politikai rendszer legitimálja, csupán arra van szükség, hogy a politikai ellenfelet, akinek „kárára” a korrupciós eljárás megvalósul, a nemzet ellenségének minősítsük. (Különösen, ha ezek a „kisebbségek” területileg, illetve össztársadalmilag többségben vannak.) Érdemes volna alaposabban vizsgálni, hogy a nemzetárulás vádja, illetve a nemzeti hűség argumentumai milyen szerepet játszanak a legitimálásban. A személyes gazdagodást a nemzet gazdagodásával összekötő legitimálás kapcsán Lónyay Menyhért, a nem alaptalanul korrupcióval vádolt miniszterelnök Széchenyi hivatkozását idézi: „ő tőle hallám, midőn méltó indignátussal [felháborodással] mondá, helyesen cselekszem  midőn ha a haza javát mozdítom elő, a magam vagyonát ez által szaporítom.” (72.)

Internet Archive Book Images, A XIX. század története karikatúrában, flickr.com

Ha a nemzetellenesnek, műveletlennek és civilizálatlannak tekintett „kisebbségekkel” (a nemzetiségekkel és az alsóbb osztályokkal) szemben megengedhetőek a törvénytelen eljárások, akkor az ellenzéki pártokkal szemben is megengedettek. A 19. század végén és a 20. század elején a liberális eszmék uralta Monarchiában azonban az effajta nézeteknek a nyilvánosságban nemigen lehetett helyük. Ezért a korrupciónak azokat a formáit is rejtegetni kellett, amelyekben egyébként „nem lett volna” semmi „kivetnivaló”.

De ha ez igaz, nem azon kellene csodálkoznunk, hogy volt az országban korrupció, hanem hogy miért volt – a balkáni alakzatokkal összevetve – ennyire „jelentéktelen”. A magyarázat vélhetően az, hogy a politikai nemzetet működtető arisztokrácia még erőteljesen kötődött a becsület középkori és reneszánsz fogalmához, főként annak a reformkorból örökölt – némileg polgáriasított – változatához. A család mint közösség felemelésére irányuló nemzeti erőfeszítések nemcsak ösztönzik, de vissza is fogják a korrupciós hajlandóságokat. A család becsülete még súlyosan esett a latba, a korrupcióval vádolt személyek becsületük védelmében képesek voltak életüket is kockára tenni (bár a kirakatpárbajok az erodálásról tudósítanak).

kenőpénz

A balkáni államok esetében nem érvényesült ez a fék. Ezért a főként kulturális kisebbségek diszkriminációjának elve itt minden gátlás nélkül érvényesült. A korrupció fölött, amennyiben az a kisebbségi közösségek ellen irányul, a társadalom szemet huny, legitim voltát, a „kisebbségben” élő „többség” sérelmeire hivatkozva nyíltan is hangoztatja. Persze a lazaság a diszkriminációt is mérsékli – kellő kenőpénz fejében. Mindennek szabott ára van, és aki ezt az árat képes megfizetni, az a sanyarú körülmények közt is érvényesül. Egy bizonyos határig. Az úgynevezett nemzeti intézmények (rendőrség, katonaság, igazságszolgáltatás, közlekedés, kommunikáció) stratégiai, s ezért kitűnően fizetett funkciói a (virtuálisan nemzetáruló) kisebbségek számára hozzáférhetetlenek. A többség érdekei „saját hazájában” nem sérülhetnek.

A magyarországi korrupció a szomszédos balkáni államokhoz viszonyítva jóval visszafogottabb, a „kádári individualizmus” számlájára írt jelenségek nem új keletűek. A Monarchiában is kimutatható rendi jellegű összefonódások (lásd dzsentri) a Horthy-korszakban csak erősödtek. A „nemzetáruló” – a Trianoni katasztrófáért is felelőssé tett – baloldal kizárása a politikai életből, a magyar társadalom nemzeti és nemzetellenes csoportokra osztása megnöveli a korrupciós késztetést.

A szocializmus éveiben a kedvezményezettek köre és az ideológiai alap változott, a jelenség maradt. A hatalom birtokosai immár nemcsak összejátszottak, de törvényesen ki is rekesztettek embereket. A megsemmisítésig. S továbbra is úgy szolgálták az ország érdekét, hogy abból nekik is hasznuk legyen.

A korrupció, bár lélektani gyökerei individuálisak, közösségi jelenség. Csak ott alakulhat ki és válhat általánossá, ahol a hatalmat gyakorló csoport tagjai úgy vélik: morális, intellektuális vagy éppen származási jogon fölötte állnak a társadalom „tömegeinek”, és az állam javai – a dicső múltból hozott „érdemeik” alapján – főként őket illetik meg. A hatalom által hozzáférhetővé tett javakból büntetlenül „részesíthetik” önmagukat, voltaképp a „sajátjukat” dézsmálják, mert ők az állam birtokosai. Miért is fizetnének önmaguknak adót! Másfelől a „közönséges” állampolgár is joggal véli, hogy az állam nem az ő, hanem az éppen hatalmon lévő csoport tulajdona. A kormányzat nem a társadalom, hanem saját érdekeit képviseli és védelmezi az alkalmazotti státusban tartott állampolgárokkal szemben. Ezért az állampolgár, ha csak lehet, becsapja az államot, mert az is minden elfogadható indok nélkül fosztogatja őt.

Internet Archive Book Images, A XIX. század története karikatúrában, flickr.com

A társadalom legfontosabb erőforrásai fölött Trianon előtt a magyarság domináns rétegei diszponáltak (beleértve az asszimilálódott polgári rétegeket), ezért a törvényesség elsősorban az ő érdekeiket szolgálta, a törvények megszegése – legalábbis csoportszinten – ritkán állt érdekükben. Erőteljes fékek is érvényesültek. Az egyébként élesen szemben álló arisztokrácia és polgárság közt hallgatólagos egyetértés alakult ki a törvényességről, és a törvényes rend fölött az osztrák hatalom is őrködött, hiszen az etnikumközi ellentétek mérséklésében immár érdekelt volt. Az asszimilációt elutasító őshonos kisebbségek tagjainak pedig, akik a nemzeti elnyomást legálisan érvényesítő rendszerrel szembehelyezkedtek, nem adódott alkalmuk, hogy bármivel visszaéljenek.

idegen kézen

Némelyik szomszédos államban, merőben különböző társadalmi körülmények között, a korrupció jelensége jóval előbb jelentkezett. De ott sem az individualizmus miatt. Ellenkezőleg. Moldva és Havasalföld egyesülését követően Románia legfontosabb feladatának a nemzeti kultúra intézményrendszereinek megteremtését tekintette. A nemzeti kultúra virtuális fellegvárai, a városok azonban „idegen kézen” voltak. A polgárság szinte kivétel nélkül zsidókból, görögökből, törökökből, örményekből, németekből állt. Az elit bizonyos csoportjaitól a társadalom nemcsak eltűrte, hogy a „román nemzeti közösség” nevében a törvények és a társadalmi méltányosság fölébe helyezkedjenek, hanem el is várta, ahogyan az elit is eltűrte, hogy a „jó román” az államot olyan fejőstehénnek tekintse, melyet főként az „őslakosok” munkáján megtollasodott „idegeneknek” kell táplálniuk. A társadalom széles csoportjaira vonatkozóan kellett felfüggeszteni a törvény előtti tényleges egyenlőséget. S mert a társadalom erőforrásait a hatalomra került csoportok már korábban is a sajátjaikként kezelték, az értelmiségi elit kénytelen volt a hatalom elnyerésének és/vagy megtartásának érdekében fittyet hányni mindenféle méltányosságnak és igazságosságnak. Ezzel azonban társadalmi tekintélyének maradékát is elveszítette.

A korrupció mai felvirágzásának ismeretében nem hagy nyugodni: hogyan juthat a sok szempontból jóval európaibb magyar társadalom maholnap ugyanoda, mint a román?

Internet Archive Book Images, A XIX. század története karikatúrában, flickr.com

A helyzet vélhetően Trianon után vált analóggá, amikor az ország megszabadult az asszimilációt elutasító kisebbségektől, amelyek akadályozták a magyarságon belüli kulturális különbségek megjelenését. „Végre” Magyarország is ráléphetett az útra, amelyen Románia közel egy évszázada járt. A „nemzetért aggódó” hazafiak és az „idegen lelkű” hazaárulók végre méltó utódoknak bizonyultak. Akadály nélkül ronthattak egymásra. Váltakozó sikerrel. A folyamat mára teljesedett ki. S hogy kiteljesedhetett, abban a megosztott és megosztó értelmiségnek döntő szerepe van. A barikád mindkét oldalán kizárólag a másikat (a haza-, illetve országárulót) tekintették és tekintik korruptnak, s ezzel a korrupció közösségi lehetőség-feltételeit termelik újra, félig-meddig öntudatlanul, de folyamatosan.

kép | A Panama csatorna karikatúra 1903, wikipedia.org