LÉGIRIADÓ 1944-BEN, BUDAPESTEN

A Rókus kórház óvóhelyére kanyargós, rosszul világított lépcső vezet le. Zseblámpa zúg a kezemben; erőteljesen nyomkodom, hogy elég fényt adjon. Rugóra jár, és nincs benne elem. Valami új találmány. Nagyon praktikus, mert a kis zseblámpaelemek hamar kiégnek, és most egyáltalán nem kapni újat.

Mellettem csíkos kórházi ruhában betegek csoszognak lefelé a lépcsőn. Egy nő megtántorodik, egyensúlyt vesztve rohan néhány lépcsőfokot, és hatalmas lendülettel valósággal fejest ugrik a fal mellett felsorakoztatott cementporral telt papírzsákokra. Úgy is marad, felálló csípővel, feje és karja a zsákok között. Nyöszörgi: „Nem tudok kijönni.” Zsebre vágom a zseblámpát, és átfogom a derekát. Húzom hátrafelé, eredménytelenül. Közben egy ápolónő észrevette a balesetet, idejön, és most már ketten ráncigáljuk a beteget. A nő végül is előkerül, az arca, a ruhája csupa cementpor, a karját fájlalja, és az ápolónő támogatásával jajgatva sántít le a lépcsőn.

orrfacsaró és hánytató

Kissé megdöbbenek, amikor a pincébe érek. A szemészet és szájsebészet betegei tartózkodnak itt, és a belgyógyászatról azok, akik a maguk lábán le tudnak jönni a lépcsőn. Szörnyűségesen gyulladt, kancsal, véraláfutásos szemek; egy vörös hajú kislány, akinek az egész feje és az egyik szeme bepólyált; a szabadon maradt fél szemével vidáman mosolyog. A legborzasztóbbak a szájsebészet betegei. Egyik-másiknak nincs felső ajka, néhánynak a szája torz formát mutat. Ott egy férfi, akinek mintha dupla és véres volna az ajka, nem merem megnézni, és ha a közelembe jön, mereven ráirányítom a szemem valami távoli pontra. A betegek nincsenek rendesen felöltözve, egyesek mezítláb állnak a cementen, és mindent betölt a beteg- és orvosságszag valami furcsa, orrfacsaró és hánytató keveréke. A folyosó végét függöny takarja, és az egyik fele a „Férfi WC”, a másik a „Női WC” feliratot viseli. Valószínűtlenül realisztikus kép, amott egy nagy orrú férfi, akinek az egyik szembogara annyira befordult, hogy nem is látszik – Rabelais jut eszembe és Dosztojevszkij, az Éjjeli menedékhely és a Hulló csillagok-stílű francia filmek, amelyekben minden olyan szánalmas, a házak kicsinyek, és hullik róluk a vakolat, az utak porosak vagy sárosak, az emberek nyomorékok, betegek, buták, őrültek és züllöttek, és az egész azért mégsem véglegesen lehangoló, és nem is teljesen valószínűtlen, mert valóság, de nem a teljes valóság, annak csak egy részlete. – Itt a keret már megvan, épp egy valamivel egészségesebb szerelmespárt kell beállítani, hogy meginduljon a cselekmény, szép háborús film lehetne belőle, a hangdíszlet is kész, szabálytalan időközökben tompa dördülést hallok, nem tudom eldönteni, hogy bombarobbanás-e, vagy a légelhárító ágyúk hangja.

Hatalmas termetű orvos jön be fehér köpenyben. Mint valami primitív istenség úszik a betegek között, akik adjunktus úrnak szólítják, és tisztelettel kitérnek előle. Az istenség jóindulatú, joviális arca most haragos ráncokba húzódik; mintha láthatatlan villámokat tartana a kezében. Papucsot parancsol a mezítlábas betegek lábára, és padokat hozat, hogy leülhessenek. A pad alá zizegő nagy papírlapokat és deszkákat tétet, hogy a betegek ne a hideg betonon nyugtassák a talpukat. Aztán eltűnik, és más orvosok cikáznak végig a pincében. Fehér köpenyükben egészséges testükkel szépnek látszanak a csíkos ruhás, sápadt betegek között. Aztán egy férfi jön, szürke civilben, göndör, ősz fürtökkel. A nadrágja nincs egészen begombolva, lelóg, a lábfejét eltakarva a földet súrolja. Hátul fogja fél kézzel, hogy le ne essen. Másik kezével fehér paplant tart, és húzza, végig a piszkos talajon. Sántít. Egyszerű vezetéknévvel mutatkozik be, valaki azonban azt suttogja, hogy gróf, és évi 200 000 pengő a jövedelme, de 20 pengőt nem lehet a kezébe adni, mert azonnal elkölti. Igen kedves, jómodorú ember, a paplanát összehajtva ráteszi egy székre, és felszólítja a közelben álldogáló nőbetegeket, hogy osszák meg vele az ülőhelyet. Egyébként nagyothall.

Az egyik orvosnak eszébe jut, hogy bridzselni kellene. A gróf jelentkezik, meg egy fiatal medikus, aki mentőszolgálatban van. Fontoskodik, és azt állítja a dördülésekről, hogy mind bombabecsapódás. Valahányszor erősebb a dörrenés, jelentőségteljesen pillant a szomszédnőjére.

bridzselni nem tud

Egy maláriás kislány jelentkezik negyediknek a bridzspartihoz. Osztás közben azonban kiderül, hogy összetévesztette a bridzset a römivel. Most másik nő kerül elő. Gizellának hívják, karcsú és magas, és olyan a szeme, mint egy őzikéé. Miközben elhelyezkedik, azon csodálkozik, hogy az oroszok még nem találtak bele a kórházba, hiszen tudvalevő, hogy elsősorban mindig azokat bombázzák. A gróf az orvosnak suttogja: „Tudja, vannak itt elegen, akik tájékoztatják őket. Lakásokban nem tartanak rádióleadókat, mert azokat lefoglalja a rendőrség, hanem motorkerékpárra szerelik. Ilyenkor aztán kimennek a határba, és ott adják le az információkat.” Az orvos hitetlenül hümmög. Közben rosszul lesz egy nőbeteg. Elsápad, és ha meg nem fogják, lefordul a padról. Az ápolónők gyengéden pofozzák, és biztatják, hogy nagyokat lélegezzen. Az orvos injekcióstűért siet. Egy ápoló erősen beburkolt kisfiút hoz le a karján. A gyerek szeme sötéten karikás, az arcocskája izzadt; mamája ijedten tipeg mögötte. Leültetik a gyereket egy padra, körültámogatják takarókkal, és legyezik az arcát. „Tüdőgyulladása van” – mondja Gizella szakértelemmel, és utána bevallja, hogy csak a bridzs-römit ismeri, bridzselni nem tud. Egy öreg nő foglalja el a helyét. Néhány műszót kérdeznek tőle, hogy megbizonyosodjanak, ért-e a bridzshez, de a nő megharagszik: „Csak ne bizalmatlankodjanak az urak, mert úgyis ki fog derülni, hogy jobban játszom, mint bármelyikük!” Ápolt fehér haja van, és a durva kórházi ruhát elöl szép díszes csat fogja össze. Alatta azonban egészen jól látszik a szomorú, fonnyadt, öreg keble. „Gyönge fiú”-nak szidja a medikust, szemben ül vele, és különböző méltóságos urakkal dicsekszik, a partnerei voltak, vagy a tanítványai. Nyilván nem sejti, hogy a szomszédja kicsoda. A gróf szerényen hallgat, és rosszul oszt, a hencegő nő rosszul játszik, a medikus pirul, és a maláriás kislány meg a nagy orrú, befordult szemű kislány kibicelnek. A kedélyek megnyugszanak, csak egy ápolónő áll riadt, szorongó arccal a helyiség közepén. A vasutas vőlegényét félti, mert a szolnoki vonalra van beosztva. „A múltkor a Podmaniczky utcában egészen jól lehetett hallani a robbanást” – mondja egy férfi váratlanul és minden előzmény nélkül, és a mondat mintegy függve marad a sűrű levegőben. A folyosó végén, a függöny mögött időnként eltűnik egyik-másik beteg, és szégyenkezés nélkül jön elő. Futó beszélgető csoportok alakulnak, az egyik pad szélén egy férfi ül, a hasát fogva egészen előredől, és néha felnyög. „Vakbélgyulladás” – mondják. A nő, aki az előbb rosszul lett, a sarokban leterített pokrócon édesen elalszik. Egy öregúr kétszersültet kínál körül, az ápolónők vizet hoznak a szomjazóknak, Gizella teát iszik termoszból, és regényt olvas, amely egy angol hajóskapitány kalandjairól szól, a napóleoni időkben. A bridzselők bemondanak egy nagy szlemmet, és a tüdőbajos kisfiú diszkréten, feltűnés nélkül hányni kezd.

kép | fortepan.hu