LEGENDA
2012 június
Csodák és csapdák, gyöngyöző forrásvizek és posványok között bolyongva találtam rá az Internetvadon eldugott szegletében. Azonnal megakadt rajta a szemem. Ez volt az egyetlen vertikális tereptárgy a tavalyi szökőár pusztítását bemutató japán képsorozaton, nem lehetett nem észrevenni. A felvételek négyszögét szélesen elterpeszkedő, álnokul szelíd tenger (alig fodrozódó felszínnel, mintha nem száradna lelkén húszezer ártatlan ember halála) és végeláthatatlan törmelékmező töltötte ki, csupán a fa felkiáltójele mozgatta meg kietlen egyhangúságát.
Törzse – nyilván magassága miatt – karcsúnak hatott, és ernyőszerűen szétterülő koronája dacára sem látszott öregnek. Meg is lepődtem, amikor kiderült a szövegből, hogy kétszázötven esztendős, félszáz évvel idősebb a mezőhegyesi ménesbirtok óriásplatánjánál, amihez gyakran elzarándokolunk Z.-vel. (A platánfa fehér, foltosan hámló kérge, tavasszal szürkés, nyáron mohaszín, ősszel izzó koronája Csontváry ikercédrusához hasonlóan földöntúli világok üzenetét hordozza. Már születésünk előtt vén volt, és – ha csak el nem pusztítja valami kataklizma –, hetedíziglen túlélhet minket.)
Rikuzentakata
Rikuzentakata világhálón fennakadt fája nagyon más volt, mint a mi földig ágas matuzsálemünk. Az égbe nyúló, kortalan feketefenyőt, borzas tűcsomókkal megcsavarodott ágain, túlcsorduló szépség helyett szikár elegancia jellemezte. Hokusai és Hiroshige esőáztatta, szélcsupálta fáira emlékeztetett, és mint a haikuk sötét fenyő-árnya jelent meg a fényképen. Japán volt minden ízében, igazi kuromatsu, alatta kandzsi írással is ott állt a neve.
A rikuzentakatai fenyő akkortájt bújhatott ki a tengerpart szürkésfehér homokjából, hetvenezredmagával akkor kezdett fává cseperedni, amikor nálunk még meg se fogamzott a ménesbirtok terve és Mária Terézia erdőrendelete is éppen csak megjelent, heves ellenkezésre indítva a fákat inkább kivágni, mintsem ültetni óhajtó rebelliseket, és a huszadik század végére, de kivált a huszonegyedik elejére Honshu északkeleti partvidékének nevezetessége lett. Turisták sokasága érette kereste fel a kisvárost, de Rikuzentakata lakói is szerették a hosszan elnyúló ligetet. Öreg párok tipegtek kézen fogva zöld homályba merülő útjain fiatal maguk után kutatva, szerelmesek ölelkeztek egymásba kulcsolódó ágainak szövevénye alatt, gyerekek játszottak szamurájost és yakuzásat öles törzsei között, és a tűzrókák – rókalidércek – is szívesen kísértettek tisztásain az év utolsó éjszakáján. A látogatók beszívták a fenyves gyantás illatát, együtt lélegeztek vele, lelkük beleolvadt a természet lelkébe, és ajkuk az öröklét ízét kóstolgatta.
koji fujimura, flickr.com
Azon a rettenetes napon azonban, tavaly március 11-én, amikor a soha nem látott erejű földrengés után dagadni, majd forrni kezdett az óceán, a tizenhárom méteres vízfal egyetlen löttyenéssel átzúdult a települést védő hatméteres palánkon, és úgy borotválta le a két és fél évszázados erdő fáit, mint a gyufaszálakat. Azután meglódította a várost, autókat dobált és újságos pavilonokat, Rikuzentakata keleti fele a hullámok tetején imbolygott a szárazföld belseje felé. Házak úsztak be a partra merőleges távolabbi utcákba, hánykolódtak, le-föl libikókáztak, majd átfordultak, és elnyelte őket a piszkos áradat. Emberek sikoltoztak elárasztott szobákban, és miután elmerültek, hangjuk a szökőár bömbölésével és a túlélők kiáltásaival együtt tovább kóválygott az öböl fölött.
az apokalipszist túlélő
Amikor a menekültek visszatértek, hogy tíz körmükkel ássák ki övéiket a romok alól, iszonyú látvány várt rájuk. Földből kifordult gyökereket, derékba tört szálfákat, szétroppantott deszkákat, összezúzott cserepeket, tépett rongyokat, behorpadt karosszériákat, harmonikává gyűrt biciklikerekeket találtak, és mindenütt szétázott fényképeket elporladt ősök és fel nem növő ivadékok szétmálló vonásaival, de nem a pusztulás sokmérföldes panorámáját nézték, hanem a csodát: a halott tájban zöldellő eleven fát, az apokalipszist túlélő feketefenyőt.
Akkor még senki sem tudta, hogy tövét hamarosan rothasztani kezdi a sós tengervíz, smaragdzöld tűi sápadtan lehullnak fakó szőnyeget terítve alája, és – valószínűleg hiábavaló – küzdelem indul majd megmentéséért, de ha tudják, se számított volna.
A legenda megszületett.
Elnémult a parton összegyűlt tömeg. Csecsemőknek torkán akadt a sírás, felnőtteknek a jajszó, elárvult öregek arcán a fájdalom grimasza mosollyá változott. Rikuzentakata erdejének egyetlen megmaradt fenyőfája égi látományként tündökölt a kelő nap glóriájában, és a remény szárnyai suhogni kezdtek Rikuzentakata romjai felett.
