LÁTOGATÁS

Margit izgatottan sétálgat fel s alá a város jelzőtáblájánál. Tíz-tizenkét lépés kifelé, aztán vissza. Időnként megáll, feszülten kémlel a kora reggeli szürkeségbe. Szeme összeszűkül, szája mintha mosolyra fintorodna. Rövidlátó. Karóráját percenként emeli arcához. Rágyújt, de néhány szippantás után türelmetlenül elhajítja a cigarettát.

Harmincas éveinek vége felé jár, alacsony, molett. Haja a divatnak megfelelően fiúsan rövid. Párducmintás ruha feszül telt idomaira. Frédire, a rajzfilm-figurára emlékeztet benne.

Augusztus vége van, vasárnap. A nagy ritkán elhúzó autók bodorodó füstjével friss szellő játszik, ide-oda terelgeti, aztán elkeveri a közeli sertéshizlaldából érkező csípős párával.

méregeti

A megyei székhely felől gépi zümmögés hallatszik, dübögéssé mélyül. Motorbicikli közeleg. Margit egyik kezéből napellenzőt formálva méregeti. Hirtelen felélénkül, retiküljével hadonászik. A motor lefékez mellette, de nem áll le. A szikár férfi szótlanul veti oda a bukósisakot. Nem segít felszállni.

A vadgesztenyefa beinteget az ablakon. „Ma látogatás!” – susogja. Csak én hallom. Csocsoszán mocorog, felébred alattam. Felnyújtja vékony karját. A kézfeje barna, a tenyere sárgás-fehér. Megfogom. A legjobb barátom a cigány fiúcska. Azért alszom én felül, mert már nem pisilek be.

Egészen nyugodt vagyok ma reggel. Éjjel felébredtem, kilopóztam a mosdóba – rettenetesen féltem –, és a sötétben kisúroltam az alsómat, jól kifacsartam, aztán visszavettem. Megszáradt.

.Jönnek hozzád?” – kérdezi Csocsoszán. Becenevét tanítónőnktől kapta, az igazira nem emlékszem.

„Igen… És hozzád?”

„Nem hiszem.”

„Éééébresztő!” – bődül a nevelőtanár, semmivel sem szelídebben, mint sok-sok év múlva a szolgálatos tiszt. „Viiiizithez feeeelsorakozni!” – előbb nyújtja, aztán hadarja a vezényszavakat. Súlyemelő. Úgy jár-kel köztünk, mint egy mérges pulyka. Nyaranta csakis atlétát hord, hogy kigyúrt bicepszét – mintegy véletlenül – néha megfeszíthesse. Edzőterme ajtaját mindig nyitva hagyja, még az emeleten is halljuk érdes nyögéseit, érezzük tömény izzadságszagát. Félünk tőle. A pajeszhuzigálás nagymestere. Specialitása, hogy bal kézzel felemeli, jobbal megüti, és abban a pillanatban elereszti rongyként lehulló áldozatát. A nagy nyolcadikosokat is könnyedén felkapja. Engem még nem bántott.

Alsónadrágban sorakozunk a folyosón, mellettem balról Csocso’, jobbról a kancsal, fél üvegén leragasztott okulárét hordó Biacsi. Belém csíp, röhög.

Hülye. De tényleg. Megbukott. Utál, mert színötös vagyok, s tanév közben minden vasárnap délután moziba járok. Csak az mehet moziba, akinek azon a héten jelese volt.

Kezdődik a szemle. Tibi bá’ szúrópróbaszerűen kiválaszt valakit. „Gatya le!” A delikvens megfordul, letolja, kifordítja. Akié szaros, annak a fejére kell húznia. Úgy, hogy a szaros rész az orrán legyen, kívülről, a láb kivágásai meg a szeme előtt. Lássa, hogy kiröhögik.

pisztoly lóg az oldalán

Az izompacsirta elém lép, ijesztget kicsit a tekintetével, aztán tovabilleg. Bátyám és én ritkán kerülünk sorra. Az első kitűnő tanulók vagyunk a nevelőintézet történetében. Tudja, hogy hozzánk minden hétvégén jön látogató. Olykor hétköznap is. Ha errefelé van dolga, apánk idekanyarodik dzsippel, gyakorlóruhában. Határőr tiszthelyettes. Antant-szíj van keresztben a mellén, pisztoly lóg az oldalán. A fiúk irigyelnek miatta.

Biacsi megint belém mar és vihog. Erre Tibi bá’ visszafordul hozzá. „Szaros!” – üvölti elégedetten. Szegény Biacsi a szemüvegére veszi fel az alsót, mintha mélytengeri búvársisakot húzott volna.

A folyosó végén kinyílik a szolgálati lakás ajtaja. Kilép az igazgató fia és lánya, mindketten ünneplőben. Sietnek valahova. A lányka szemérmetlenül nézegeti a kókadozó fütyiket, versenyt kacag a szaros gatya-maszkok láttán bátyjával. Gyűlölöm őket. Nem csak ezért. Géza házi galambokat tart, kisbabaként dédelgeti a madarakat, „buzizza”, ahogy a nagyobbak mondják. Olyan szelídek, hogy beszállnak vagy betotyognak a szobákba, az ablakpárkányokon trónolnak. Egyszer a mafla Palágyi rácsukta az ajtót az egyik tubica lábára. Valaki azonnal bemószerolta. Géza őrjöngve rontott ránk, szétlökött bennünket. Elkapta a szerencsétlen Palágyit, odaráncigálta az ajtónyíláshoz, kezét a félfához szorította és tiszta erejéből rávágta ugyanazt az ajtót! Csak ezután kezdte könnyezve babusgatni törött lábú madarát.

Elindulnak. Margit átöleli hátulról a sofőrt. Olyan szorosan, ahogy csak szeretkezéseikben tette. Néhányszor a válásuk óta is.

A férfi mereven üli meg a Simsont. Hat-hét évvel fiatalabb a nőnél. A sisak és a sárga motorosszemüveg eltakarja magas homlokát, szemöldök nélküli, szürkészöld szemét. Pofacsontjától erős ránc kanyarodik álla felé. Orra vékony, szája keskeny, felette szőke Hitler-bajusz.

Nem beszélnek. Nehéz is volna a motor és a léghuzat zúgásától.

Nyárfák futnak feléjük kétoldalt, aztán a hátuk mögé zuhannak. Ébredező falukon vágtatnak át.

Margitnak a világ a férfi hátára szűkül. Mellkasát a motoros gerincének fogaskerekére nyomja, kidudorodásaira. A zakóból ismerős, dohos-édeskés szag szivárog. A lakásuké. Hirtelen vonat süvít el mellettük karnyújtásnyi közelségben, kattogó szele megbillenti a motort. Az asszony odafordul, a sorjázó fülkeablakok rosszul vágott filmkockák, ugrálnak előtte.

Megérkeznek a nyugati határőr-kisváros széléhez. A motorbicikli megáll, Margit lekászálódik, visszaadja a bukósisakot. Elindul a belváros felé.

elfeketedett karcolások

Az étkezőbe már Karcsi bá’ kísér le. A nevelők pódiumon ülnek, falócákon, mi lenn színes műanyag borítású asztalokon reggelizünk. Minden műanyag, a teáskannák, a bögrék, a tányérok. Tele elfeketedett karcolásokkal. Az emelvényről mindig eszembe jut a Télapó. Ott ült fenn múlt télen, dobogóval megemelve, lába előtt kazal nagyságú kendervászon zsák, tele csomagokkal. Félelmetesebb volt számomra, mint a mellette idétlenkedő krampusz. Honnan tudta a nevem, amikor a kétszáz gyerek közül elsőként szólított?

Karcsi bá’ vézna, csupa ín, csupa ideg ember. Hamar bepöccen. Olyankor gyomorszájaz. Azzal a karjával, amiről negyvenhétben, játék közben, egy bomba leszakította kézfejét. A csonk hegyes, rajta lilás, sötétvöröses bőr. Tőle már én is kaptam gyomrost. Elviselhető. Nem tartunk tőle, egyszer még ki is nevettük. A tanteremben egér volt aznap. Karcsi bá’ ép kezébe söprűt ragadott, és üldözőbe vette. Már az is nagyon mókás volt, ahogy kacsázva rohangált és hadonászott, de amikor elcsúszott és hasra esett, felnyerítettünk. Befejezzük a reggelit, egyszerre állunk fel.

A látogatásig van még két óra. Egyre feszültebbek vagyunk, sűrűsödnek a civakodások, lökdösődések. Kivisznek bennünket a kálváriahegyre.

A levegő gyorsan melegedik. Margit épp csak beér a vasútállomásra, máris kitikkad. Beül a restibe, rendel egy Bambit, mohón behörpöli. Gyöngyöző homlokkal indul tovább. Girbegurba utcácskákon, középkori és barokk homlokzatok között lavíroz tűsarkú topánkáin. Formás terecskéket szel át. Elhalad a Szentháromság oszlop, majd a várkert mellett. Egyik sem érdekli. Újra szomjas. Vendéglő, kocsma, presszó után kutat hunyorogva. A kálvária negyedben jár, amikor egy civil nyomozó útját állja. Mögötte mogorva fegyveres határőr. A nyominger a meleg dacára fekete műbőrkabátot visel. Hátranyalt haja úgy fénylik, mint a kabátja. Arca himlőhelyes. Elkéri az asszony személyijét, de mély dekoltázsát fixírozza. Köpködve ejti a szavakat. Húzza az időt, a fényképet többször is összehasonlítja modelljével. Kihívóan bámul a nő szemébe, majd ismét a mellek közötti résbe pillant. Végül visszalöki a könyvecskét, és fölényes csuklómozdulatokkal „tovább”-ot int. Margit még sokáig érzi a férfi sóvár tekintetét a fenekén.

Kettes sorokban lépünk ki az intézet előtti térre. Egyenruha van rajtunk, khakiszínű rövid ujjú ing és sort, még sincs két egyforma öltözet. Van fakó, újszerű, kopott és foltozott. Egyikünkön feszül, másikunkon lötyög, Csocsoszánnak majdnem bokáig ér a rövid nadrágja. De ez még tűrhető a téli egyenruhához képest. A kinyúlt mackónadrágot, mackófelsőt, a műszőrme galléros, bélelt műanyag kabátot és a svájcisapkát együtt mennyire rühellem! A kabát úgy zizeg, hogy sajog tőle a fogam.

A terecske közepén posztol a tetők fölé nyúló, szabályos alakú vadgesztenyefa. Ő olyan nagyapaféle jó barát. Nem tudom biztosan, mert nincs nagyapám. Májusban kedvtelve nézegetem ágyamból az egész fát kicsiben lemásoló kúp alakú virágait. Ősszel tüskés héjából kifejtett hamvas-kerek terméseit tömködöm a zsebeimbe. Oltalma alatt állok. Megvéd például azoktól a haragos tekintetű, turbános, szakállas fejektől, amelyek az emeleti ablakok fölé biggyesztve fenyegetnek.

veszett harc kezdődik

Lihegve kapaszkodunk fel az eső marta, gyökerek szabdalta ösvényen a mesebeli várra emlékeztető kálváriakápolnáig. Ott szétszéledhetünk. Ősszel mindenki rögtön a szelídgesztenyésbe csörtet, és veszett harc kezdődik a sündisznókként meglapuló termésekért. Ha bevisszük a konyhára, megsütik nekünk. Megfigyeltem, hogy mindig kevesebbet kapunk vissza. Inkább félrehúzódom, fogammal lerágom a héját, körmömmel levakarom a kesernyés, fullasztó hártyát, és elropogtatom.

A kápolna előtti lépcső alján üldögélek. Felfedeztem egy húsos, kékeszöld fűfajtát. Szára könnyedén kihúzható a gyökértokból, vastag, fehér töve cukrosan édes. Ezt rágcsálom. Ha elfogy, van lósóska, papsajt. De még a hársfák zsenge levelei is ehetők.

Csocso’ és Meszarek bunkerezni hívnak. Földbe kaparjuk, kövekből, száraz ágakból építjük, sok-sok veszekedés közepette, mert mindnyájan másként képzeljük. Ahány banda, annyi bunker. A nyolcadikosok kis csoportja mellett haladunk el. Egymás felé fordulva, szoros gyűrűben állnak. Fejük lehajtva, sliccük magasságában valamit hevesen rángatnak.

Egy óra múlva sípszó szakítja félbe a játékot. A tízórait felhozták a hegyre. Alma és körte között lehet választani. Mi, kisebbek, rávetjük magunkat a körtékre. Meszarek találmánya, hogy fagyit csinálunk belőle. Marokra fogjuk a keskenyebbik oldalán, mintha tölcsér lenne, aztán a másik részén körberágjuk a héját. Hosszan nyalogatjuk, mielőtt csumáig befalnánk.

Evés után ismét kettes sorokba rendeződünk, és visszaindulunk az árokmély ösvényen. Bal oldalon sorakoznak a stációk. Semmit sem tudunk a hosszú hajú, szakállas, hálóingben keresztet cipelő emberről.

Margit végre megpillantotta a „Kálvária Presszó” feliratot. Nyitva van, belép. A világítás gyér, pár pillanatig szinte semmit se lát, csak a vastag cigarettafüstöt érzi. Néhány borostás férfi ül az asztalok körül olyan csendben és mozdulatlanul, mintha a berendezés részei volnának. Az asszony Hubertust, kísérőnek Bambit kér. Az üvegezett pultban meglát néhány félrebillent kalapú krémest. Megkívánja, rendel belőlük.

A porcukrot törölgeti ajkáról, amikor egy dohányos hang átszól felette: „Józsikám, én állom a hölgy cechjét.”

Amikor visszaérünk az intézet előtti térre, már várakoznak a látogatók a padokon. Ott áll apánk is, civilben, letámasztott Simsonja mellett. Néhányan kiválunk a sorból. Bátyám meg én odaszaladunk apánkhoz. Leguggol, magához ölel, szájon csókol bennünket. Rögtön felkéredzkedünk a motorra, Sanyi ül elöl, én mögötte belekapaszkodom. Köpködve berregünk. Apánk szigorú arcán halvány mosoly suhan át. Két zacskó savanyú cukrot halász elő zsebeiből. Rögtön feltépjük a fogunkkal és egyszerre több szemet is bekapunk.

Apu megkérdezi, hogy várjuk-e már az iskolát?

Én már nagyon várom, mert az iskola a városközpontban van, oda nevelők nélkül járunk, osztályonként. Egy-egy gyerek felel a rendért. Az oda- és visszaút a nap legszabadabb időszaka. Tavaly legtöbbször én vezettem az elsősöket; igaz, emiatt kétszer is büntetésbe kerültem, de nem bántam. Egyszer, még szeptemberben észrevettük, hogy érik a dió. Addig szedegettük a földről, törtük és majszoltuk a termést, amíg alaposan elkéstünk. A másik eset januárban történt. Nagy hó volt aznap, az utakról a járda szélére púpozták a munkások. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, beleugráltunk. Csuromvizesen értünk haza.

róla nem beszélek

Igazából nem a séták miatt várom nagyon a sulit. Delinkét a tanévzárón láttam utoljára. Ő is kitűnő tanuló, a szüleivel él fenn a hegyen. Egymás után mentünk ki a bizonyítványunkért a vörös leplekkel borított dísztribünhöz. Amikor visszaálltunk az osztály elé néhány lépéssel, megsúgtam neki, hogy szeretem. De róla nem beszélek apámnak.

Bátyám hirtelen felkiált, leugrik a motorról, a belváros felé mutat: „Anyu!”

Valóban anyánk közeleg. Hevesen integet felénk. Haját rövidre vágatta, nekem nem tetszik. Egy férfi kíséri. Apánk arca behorpad, ajka elszíntelenedik.

Futnánk azonnal anyuhoz, hiszen már több mint egy hónapja nem láttuk, de apánk megállít: „Majd ha szólok!” Visszakushadunk.

Anyánk leül a tér túloldalán egy padra. Lovagja sután álldogál mellette. Bátyám és én a földet nézzük, kavicsokat pöckölgetünk a szandálunk orrával. „Mehettek. De ha fütyülök, vissza kell jönnötök.” Apánk hétvégenként futballbíró, mindig van nála síp.

Megfogjuk egymás kezét és bátortalanul elindulunk. Félúton visszanézek, apu komoran tovább lök egy fejmozdulattal. Anyu megölel, megcsókol bennünket, elpityeredik. Én is elsírom magam.

„Köszönjetek Béla bácsinak!”

„Csókolom.” Az idegen férfi megsimítja a fejem. Kérges kezének erős cigarettaszaga van.

„Hogy vagytok, drágáim?” – kérdezi anyu szipogva.

Béla bá’ a zsebében kotorász, majd lehajol hozzánk és egy-egy papír tízest nyújt át. „Csokira.”

Felhangzik a sípszó, megfordulunk, átkullogunk apánkhoz. A pénzt a kezünkben szorongatjuk. Kiveszi, megnézi. „Adjátok vissza a bácsinak. Azt üzenem, hogy tűzze inkább a cigány vonójába!”

Estébe hajlik az idő, amikor a Simson a kisváros határához ér. Margit már vagy félórája várja. Cigarettázik. Amikor a motor lefékez mellette, elhajítja a csikket, szó nélkül elveszi a bukósisakot. Felköti, felkapaszkodik a motorra. Átöleli a sofőrt.

Elindulnak vissza a megyeszékhelyre. Lámpát kapcsolnak. A szürkületi párában messziről nézve olyanok, mint hold a fényudvarával.

felső kép | Marcos Dias, flickr.com