LÁNYREGÉNY

Mi ketten, Olga meg én, elválaszthatatlanok voltunk. Olga és Karola, Karola és Olga. Mindenki így emlegetett bennünket, csak párosan léteztünk. Első gimnáziumban egymásra találtunk, és attól kezdve, mint az ikrek. Reggel együtt mentünk iskolába, délelőtt egy padban ültünk, nagyszünetben egyszerre haraptunk a vajas kenyerünkbe, tanítás után együtt indultunk haza, délután együtt csináltuk a leckét, együtt mentünk németórára, ugyanahhoz a tanárhoz. Az álmaink is egyformák voltak. Nyáron, kivéve azt a két hetet, amikor a szüleinkkel nyaraltunk, együtt jártunk a strandra. A strand, a strand! Ott voltunk a legeslegjobb barátnők. Leterítettük a takarónkat, Olga a piros fekete kockás flanelt, én a meggypiros frottírt, és ebédig párolódtunk a napon. Holnap fekete fürdőruhában jövünk, rendben? Feketében? Legyen a fekete. Délben behúzódtunk az árnyékba, és megosztoztunk az ebéden. Én hideg teát vittem, Olga limonádét. Olga hozta a jó fokhagymás fasírtot, én a rántott csirkét. Vagy fordítva. És persze süteményről is gondoskodtunk, bár anyám szerint a süteményeknek köszönhetjük a fölösleges kilóinkat. Bennünket nem zavartak a fölösleges kilók. Akkor még nem.

egymás előtt is titkolózva

Ebéd után megáztattuk magunkat a Tiszában, se Olga, se én nem voltunk kitartó úszók. A homokos partról visszaköltöztünk a pázsitra, addigra összegyűltek a városból kitóduló fiúk meg lányok, és mi átadtuk magunkat kedvenc szórakozásunknak, az emberszólásnak. Bámészkodtunk és vihogtunk, és megjegyzéseket tettünk, és szörnyen jól éreztük magunkat. Más rovására szórakoztunk például azon, hogy az illető félti a tejfehér bőrét, vagy kutyázik úszás helyett, vagy gurtniba gyűrődik a hája, vagy öregasszony létére vörös fürdőruhát visel. Rajtunk kívül mindenki nevetséges volt, csúfneveket aggattunk a strandvendégekre, az egyiket Fanyűvőnek hívtuk, a másikat Afektaancinak, volt Tarzanunk, Pöttyöstojásunk, Nyafkanyinánk, Debellalujzánk… fáradhatatlanok voltunk a csúfolkodásban. Amíg szégyenkezve és egymás előtt is titkolózva nem kezdtünk a fiúk között válogatni. Negyedikben már előfordult ilyesmi. De erről nem beszélgettünk. Azért észrevettük, ha valamelyikünk abbahagyta a röhögést, és rajta felejtette a szemét az egyik srácon. Volt egy nagyon fekete fiú, magas, sötét bőrű, a szeme szikrákat szórt, hát őt nem lehetett nem észrevenni. Mind a ketten őt néztük, és mind a ketten letagadtuk, hogy nézzük. Akkor már tizenhat évesek voltunk, és a fölösleges kilóink kezdtek zavarni bennünket. Egyszerre hagytuk abba a mindennapos süteményezést, és egyformán szenvedtünk az önmegtartóztatástól. A nagyon fekete fiút Rudinak hívták, a többiek legalábbis így szólították. Rudi, Rudi, hogy hívhatnak valakit Rudinak? Zavartan röhögcséltünk, és ettől még gyanúsabbak lettünk egymásnak.

Egyik vasárnap Olga lemondta a strand-programot. Családi kirándulás lesz, az unokatestvérei is jönnek. Olga lesütötte a szemét, és nem szólt többet. De nem tudtunk egymásnak hazudni. Hét közepén bevallotta, nem volt semmiféle családi kirándulás. Halmi doktor bácsiék látogatták meg őket, és magukkal hozták, itt Olga nagy levegőt vett, magukkal hozták a pesti rokont, Rudit is. Szóval megismerkedtetek? Meg. Más is történt? Más nem.

De ez se volt igaz. Attól kezdve Rudi odajött hozzánk a strandon, és mindig Olga pokrócára ült. Néha összeért a válluk vagy a karjuk. Azt hiszem, ezért nem hívtam meg Olgát a születésnapi zsúromra. Ez volt az első születésnapi zsúr, amiről Olga hiányzott. Hány vendéged lesz, Karola?, kérdezte anyu óvatosan. És Olga? Csak a fejemmel intettem nemet, de láttam, hogy megkönnyebbült. Nem értettem. Anyu tud Rudiról? A lányok sem kérdeztek Olgáról. Még akkor se, amikor kimaradt az iskolából. Mind úgy tettünk, mintha sose lett volna Gross Olga nevű osztálytársunk.

A strandolást abbahagytam. Olga nélkül dögunalmas volt. Lettek új barátnőim, velem mindenki szívesen barátkozott, de legjobb barátnőt nem talál könnyen az ember. Viszont jöttek a fiúk, jobban telt velük az idő, mint a lányokkal, akiket csak a divat meg a gavallérjuk érdekelt. Egy év is eltelt Olga nélkül. Vagy még több. Nem mondom, hogy sose gondoltam rá, de senkivel sem beszéltem róla. Anyuékkal se. Pedig valamikor, régen, Gross doktor volt a háziorvosunk.

nem akart észrevenni

Mintha színházi rendező igazgatta volna így, hosszú idő után újra a strandon találkoztunk. Nem akart észrevenni, megállítottam. Olga! Nem ismersz meg? Megismerlek, mondta nyugodtan, hogyne ismernélek. Ezt a fürdőruhát együtt vettük a Párisi Áruházban. Tényleg, és neked is vettünk egy sötétkéket. Megvan? Olga fölnevetett, de nem jókedvűen. Akkor hallottam először ezt a keserű nevetését. Nincs, mondta kurtán. Mást nem kérdeztem. Se akkor, se később, amikor újra velünk járt nyolcadikba. Különbözeti vizsgát tett. Nem mellém ült az osztályban, a tornasorban se állt mögöttem, pedig nemrég egyforma magasak voltunk. Megnőtt és lefogyott, a harmadik lett a sorban. Érettségi után megint kijártunk a strandra. Olga Pestre készült, én a jogi egyetemre. Egy ócska gyékényt terített maga alá, nem hagytam, hogy elhúzódjon, szorosan mellé fészkelődtem a meggypiros frottírommal. Főleg hallgattunk. A nap az jó, mondta Olga, átmelegíti az ember gerincét.

A szomszédék cselédlányától hallottam, hogy se Gross doktor, se a felesége. Odamaradtak, sóhajtott a cselédlány. És a Rudi, tudja, kire gondolok? Az Olga vőlegénye? Elcsodálkoztam. A vőlegénye volt? Az hát, megtartották az eljegyzést. Ő se jött vissza. Honnan? Honnan nem jött vissza? De ezt nem kérdeztem. Olga úgy tűnt el a városból, hogy senkitől nem köszönt el. Az osztálytársnőim megmorogták. Azért egy szerbusztok lányokat megérdemeltünk volna. Majdnem nyolc évig együtt jártunk gimnáziumba.

Csakhogy a fénykép, ami szekrényrendezés közben kihullott egy régi albumból, sokkal későbbi. Két kora középkorú nő üldögél meghitt barátságban – a strandon. Megint a strand. Nem emlékszem, hogy az utolsó vakáció után Olga hazalátogatott volna. Nem maradt senkije. És a fénykép? Valaki visszavarázsolt bennünket abba a boldog állapotba, amikor elválaszthatatlanok voltunk. Olga és Karola. Karola és Olga. Kiigazította az életrajzunkat. De hát ki? Mikor?

kép | Hórusz Archívum