Lányi András

MIT ÉR A MAGYAR, HA ZSIDÓ?

1993 ősz

MIT ÉR A MAGYAR, HA ZSIDÓ?

Fruzsina lányomnak
én és a maceszgombóc
A néhány éve megjelent Magyarországi zsidó ételek című szakácskönyv receptgyűjteményeink egyetlen darabja, amit múlt időben és harmadik személyben írtak. Ezt és ezt az ételt, ,ők”, a magyar zsidó háziasszonyok így készítették vala el, tudósít a magyar zsidó szerző. Döbbenten meredünk egymásra kinn a konyhán, én és a maceszgombóc a húslevesben: mi már csak voltunk?

Hogy a különös igeidő-használat valódi lelki konfliktust takar, arról rövidesen a kindlik és sóletek Vergiliusának gyalázkodó levele győzött meg, mellyel ironikus észrevételeimre válaszolt. Hogy a dilemmát ő a maga részéről hogyan oldotta meg, arról a postabélyeg tudósított: a küldemény Izrael Államból érkezett.

Igaz, mi odahaza inkább magyaros konyhát vittünk, s már dédapám, a karcagi hitközségi elnök is úgy találta, hogy az Ábrahám és az ő istene közötti szerződés alapjában véve nem gasztronómiai természetű, és annak hatálya nem terjeszthető ki minden további nélkül az abált szalonna és a toros káposzta feltalálása óta szerfelett összebonyolódott kelet-közép-európai viszonyokra.
hazafiak
Egyéb, ennél fogasabb kérdésekre nézve pedig azt a nyilatkozatot használta zsinórmértékül, melyet 1848. március 17-én bocsátott ki a „magyarhoni és erdélyi zsidók képviselete”; ennek alapeszméjét azóta is nehezen lehet kiverni az önérzetesebb zsidómagyarok fejéből (bár ennek érdekében azóta, elismerem, történt egy és más): „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbéliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban hazafiak, csak magyarok vagyunk.” (Azám! De tanítják-e ma ezt a pesti Lauder-iskolában?)

Azokban a napokban pedig szokás volt a nyilatkozatokat vérrel pecsételni; úgy tettek hát a zsidók is, akik százával-ezrével álltak honvédnek (tót, bunyevác, sváb legényekkel együtt), hogy magyar nemzetük önállóságát, önbecsülését kivívják.

Bálint Endre: Barna kompozíció

Bálint Endre: Barna kompozíció

ELSŐ KITÉRŐ: MI A NEMMAGYAR?

nem fajtiszta vér
Azért hozom csak szóba ezt, mert épp március 15-én olvasom egy hazafiasnak szánt irályáról közismert hetilapban, hogy íme, itt az idő, mikor a magyarfajú keresztény középosztálynak végre magához kell a hatalmat ragadnia, mert ezzel, úgymond, semmi mást nem tesz, mint a hivatását teljesíti, s él természetes történeti jogával. Nos, ha valamikor, hát ezen a napon illendő erre az orcátlanságra megfelelni, kimondva, hogy a magyar nemzetet bizony a polgári szabadságért folyt küzdelem teremtette újjá, és nem valamiféle Werbőczi-szagú középosztályi hivatástudat. Tanúm legyen erre Petrovics Sándor és a maga magyarságáért nem fajtiszta vérét oly bőven ontó soknyelvű szabadságharcos sereg, az aradi bitón függő rác, horvát és német vezéreikkel együtt. (S tanúm a budapesti ,,köznép”, ötvenhat hősei: pedigrét, keresztlevelet tőlük se kértek.) Kegyeletsértő ezen a napon a nemzettel a fajt állítani szembe — máskor csak ostobaság —, s az uraknak leszármazási alapon kéredzkedni vissza szokott helyükre: szeretett népük nyakába. Mert ahogy Babits írja: „Nemzet vagyunk a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében, nem pedig faj a tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult kicsiny erőlködés a nagy erők félelmetes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni?” Nem, nem akarunk. Korai volt a lomtárból előhozatni az úgynevezett nemzeti középosztály molyrágta történelmi misszióját, mert még csak a minap szabadultunk meg a nemzetközi proletariátus történelmi küldetését betöltő élcsapat diktatúrájától, és így remélhetőleg még jó ideig immunisak leszünk az efféle politikai tartuffiádokra.

Az újjáéledő fajvédelem ,,a magyar etnikum végső kiszolgáltatottságáról” beszél ,,a magyarság központi életterében, Magyarországon”. A magyar lebensraum kellős közepén tehát élethalálharc zajlik magyarfajú és nem magyarfajú magyarok között. De vajon hogyan lehet faji alapon megkülönböztetni egymástól a küzdő feleket?

A magyarság a vándorlások kora óta folytonos népkeveredés eredménye, vérvonal szerint többé, illetve kevésbé magyarokra nem osztható fel. A falvak és tanyák előszeretettel hivatkozott lakói közt ugyanannyi a kibogozhatatlan keverék etnikum, mint városon. Kultúrájuk se magyarabb, és a külső hatásnak ugyanúgy kitett.[*]
magyarrá lett jövevények
A mostani magyarságot a nemzeti keretek között megélt történelem és a közösen alkotott kultúra olvasztotta eggyé: sokféle nemzetiségből. Jelenlegi határainkon belül nem maradt olyan elkülönülő kisebbség, amely lélekszámánál, jelentőségénél vagy szeparatista ambícióinál fogva a magyarságra nézve akár politikai, akár szellemi értelemben fenyegetést jelentene. A századok során magyarrá lett jövevények leszármazottai maguk számon tartják vagy nem tartják számon eredetüket, de nem látják okát, hogy azt magyarságukkal szembeállítsák.

Az idegengyűlölet talál azért magának többféle tárgyat: szomszéd nemzetet, cigányt, bevándorlót, színes bőrűeket; de ha a politikai fajvédelem a magyarságot és a nemzet öntudatát belülről bomlasztó veszedelemről beszél, akkor a zsidókra gondol. Ők azok, akiktől az is kitelik, hogy a törzsökös magyarhoz a felismerhetetlenségig hasonulva, köztük elvegyülve egyfajta fordított asszimilációt vigyenek véghez, és a magyar szellemet hajlítsák mintegy észrevétlen a maguk nemzetidegen mentalitásához. (Ha megpukkadsz is, nyájas olvasó, akkor se tüntetem fel itt az idézett gondolat forrásait.)

Ámos Imre: Menekülők

Ámos Imre: Menekülők

Voltaképpen miattuk, a zsidók miatt kell tehát etnikai alapon különbséget tenni magyarok és magyarabbak között. Mert aki egyszer felismeri a szellemi és anyagi túlhatalomra törekvő asszimilált zsidókban rejlő veszedelmet, az tudni fogja, hogy nálunk a politikai küzdőporondon nem egyenrangú elvek és érdekek képviselői állnak egymással szemközt, hanem állnak egyfelől a nemzetet ezer esztendeje történelmi jogon vezérlő törzs hiteles élharcosai, másfelől pedig az idegenek, akik a legjobb szándékkal sem tudhatják, hogy mi a jó nekünk. Innen egy lépés csupán rámutatni vetélytársunk, azaz a másképpen gondolkodó magyar megromlott, megfogyatkozott, elzsidósított magyarságára, hogy végül kimondassék a jelszó: ha azt akarod, hogy Magyarország a magyaroké maradjon, válaszd a… — de most talán ne politizáljunk.

*

Mert akkor túl könnyen intéznénk el a kérdést. Még mielőtt megértenénk.
ha meg akarom tudni
Kamaszkoromban zsidó ismerőseim egyike azt tanácsolta, ha meg akarom tudni, zsidó vagyok-e vagy magyar, menjek el késő este egy ferencvárosi kocsmába, és ott tegyem fel a kérdést, azután nézzem meg magam: mi vagyok. Egy másik ismerősömet zsidóságának terhe annyira nyomasztotta, hogy fasiszta suhancok bandájába állt. A harmadik elküldött a hamistudatomba a kérdésemmel együtt, amit a nacionalista ideológia gyárt avégett, hogy elhomályosítsa osztály nélküli szocialista társadalmunk osztályszerkezetéről alkotott világos fogalmaimat.

Csakhogy az ember hovatartozását nem tanulja, hanem átéli, örökli, belenő. Erkölcsi döntés, rokonszenv vagy érdek szerint azután tettleg vállalja vagy — szélső esetben — meg is tagadhatja ezeket (átoperáltatja magát nővé, Coriolanusként fordul hazája ellen, burzsoá létére a proletariátus ügyével azonosul); de intellektuális választásaink tárgya inkább az lehet, hogy identitásainknak milyen értelmet és milyen értéket tulajdonítunk.

Az, hogy magyar vagyok és zsidó vagyok (valamint férfi, apa, városlakó, európai, talán értelmiségi stb.): sorsszerű adottságom. Hogy az első kettő egymással szembeállítható, azt „megtanultam”, de soha nem értettem egészen.

Zsidó vagyok — ha egyszer az volt minden ősöm, mi más lehetnék? Felismerem magamban a zsidónak tulajdonított lelkialkat egyes jegyeit: az ember szellemi élete nem a születéssel kezdődik. (S a pszichológusokra hagyom, hogy az öröklődésben az endogén illetve az exogén tényezők mekkora szerepet játszanak.)

Magyar vagyok — nyelvem, gondolkodásom, ismereteim magyar tudásból valók; érzelmi, intellektuális és hogy úgy mondjam, földrajzi tájékozódásom valamennyi támpontja magyar. Más kultúrák világát tisztelem, de csak kevéssé ismerem, s a magamén, a magyaron keresztül értem, ha értem egyáltalán.

Egyetlen vonatkozásban vagyok inkább zsidó, mint magyar: félszáz éve sincs, hogy hatmillió zsidót (közülük minden tizedik magyar volt) a származásuk miatt pusztítottak el — az üldöztetés emlékét az üldözött csoport tagjaként viselem.
nem életközösség
A töredékesen örökölt zsidó hagyomány és az üldöztetés közössége azonban nem életközösség: nem is szeretnék zsidó közösségben élni. Nem járatnám a gyermekemet zsidó iskolába, nem barátkozom könnyebben zsidókkal, mint bárki mással, nem bánt, hogy nem tudok héberül, nincsenek sajátos zsidó érdekeim vagy céljaim, kivéve éppen azt az egyet, hogy származásom többé ne lehessen hátrányos megkülönböztetés forrása.

Bálint Endre: Temető

Bálint Endre: Temető

mi vagyok?
Zsidó származásom tehát néhány nem elhanyagolható vonatkozásban megkülönböztet más magyaroktól, de nem választ el tőlük semmiben. A magyarországi holocaust tragédiája és szégyene összeköt minden jóérzésű magyarral. Ha nem így gondolnám, hűtlen lennék magyar zsidó őseim hagyományához. De megértem azt is, akiben a szörnyű élmény hatására ez a tradíció megszakadt. Aki a népirtást úgy élte át, hogy ,,ők”, a magyarok veszni hagytak bennünket, zsidókat, annak, ha önbecsülése maradékát meg akarta őrizni, el kellett hagynia a hazát, amely megtagadta őt. Vagy maradt, és egyszerre tagadta meg önmaga előtt zsidóságát — mely nem volt már számára megtartó kötelék, de annál nyomasztóbb teher —, valamint magyarságát, melyről elhitte, hogy tőle megtagadtatott. Az ilyenek számára kínált illuzórikus kiutat a nemzeti hovatartozás kérdését egészében negligáló kommunista internacionalizmus. Ez legalább időleges felmentést adott a kínzó kérdés alól: mi vagyok? Ám ezt a felmentést az üldözött nemzedéknek csak egy töredéke fogadta el, és az se tudta utódaira hagyományozni, mivel az új ideológiára nem volt képes érvényes önazonosságot építeni. Az elhallgatásból és öncsalásból származó másodlagos trauma, illetve annak utólagos kompenzálása nyilvánul meg manapság a szórványos disszimilációs kísérletekben. A század harmincas és negyvenes éveiben bolsevizált zsidó családok gyermekei próbálják most újra megtalálni önmagukat felnőtt fejjel felfedezett zsidóságukban.

A túlélő magyar zsidók többsége azonban sorsát merőben másképp fogta fel. Nem egyszerűen üldözött zsidóként, hanem mindenekelőtt kiközösített magyarként eszmélt magára. Kifosztották, megalázták, elvettek tőle mindent, de magyarságát nem tudta elveszíteni. Múltja, kultúrája, anyanyelve ehhez a nemzethez köti; ha nem lehet magyar, akkor hontalan. Bánjanak vele méltányosan vagy méltánytalanul, nem választhat magának más nemzetet: nemzetet nem lehet választani. Zsidó és nemzsidó magyarok nemzedékeinek bevégzett műve a szellemi-lelki összefonódás; nem mondhatjuk, hogy Auschwitz-cal mindez visszavonatott. (Vagy mondjuk, de akkor úgy, mint Adorno, Pilinszky: hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, nem lehet kereszténynek lenni, ebben az értelemben többé magyarnak lenni sem lehet.) Én úgy tudom, hogy magyarok üldöztek magyarokat. Aki el nem pusztult, az megmaradt, és magyar gyermekeket nemzett megint. Magyarsága súlyából, érvényéből az üldöző veszített, nem az üldözött.

 Anna Margit: Múzsa

Anna Margit: Múzsa

én meg őket nem szeretem
Tudom, hogy akadnak magyarok, akik gyűlölik a zsidókat, én meg őket nem szeretem. Más magyarok minden gyűlölet nélkül úgy vélik, hogy a hazai zsidóság elmagyarosodása éppen szellemi értelemben nem sikerült: őszintétlen vagy felszínes. Szerintem a történelmi megrázkódtatások, a megosztottság és a nemzeti önazonosság krónikus zavarai következtében az egész magyar nemzet elmagyarosodása (azaz szellemi integritása) némiképp felemás. Ennek tulajdonítom többek között azt a kényszeres igyekezetet is, hogy magunk között minduntalan rossz-magyart, idegent találjunk, és benne kiközösítsük, amit, öntudatlanul, magunkban tartunk kivetnivalónak. Hogy lehetnek-e a zsidók ,,jó” magyarok, vagy hogy én magam eléggé magyar vagyok-e, természetesen nem azoktól kérdezem, akik más magyarokkal szemben folytatnak ,,nemzetpolitikát” — faji alapon, vagy egy valóságos tartalmaitól elvonatkoztatott üres tautológia jegyében. A zsidó hagyomány öröklött elemeit magamban megbecsülve vagyok magyar: más lenni nem tudok.

Zsidó vagyok, miért ne lehetnék attól még, ha úgy tetszik, keresztény, nemzeti vagy középszerű?

MÁSODIK KITÉRŐ: A KERESZTÉNY NEMZETI K. O.

A kirekesztő nacionalizmus, amikor újra megjelent a közélet színterein, leszűkített, defenzív nemzetfelfogását (vagyis az etnokulturális értelemben őseredeti, romlatlan magyarság védelmének fundamentalista programját) két további, szerintük ezzel szorosan összefüggő eszmével asszociálta: a kereszténységgel, valamint a középosztályok történelmi hivatásával.
szabadság és szolidaritás
Ezek közül a kereszténység politikai értelme világosnak tűnik. Az egyéni felelősség elve és az emberek közötti testvériség eszméje, tehát az európai erkölcsi-politikai gondolkodás két alappillére a legszorosabban kötődik a keresztény (mondhatjuk így is: a zsidó-keresztény) hagyományhoz. A liberális szabadságeszmény ugyanúgy, mint a szolidaritás szocialista felfogása. A kettő szembeállítása, mint tudjuk, katasztrofális következményekkel járt. Úgy látszik, szabadság és szolidaritás külön-külön nem, csak együtt lehetségesek. Ma létkérdés a kettő közötti összhang helyreállítása, s ez időszerűvé tette a keresztény-európai hagyomány egészének újraértelmezését. Minden megújulás egyszersmind visszatérés. (A tételes valláshoz mindennek természetesen semmi köze. A hit maga nem világnézeti kérdés, hanem belső létállapot.)

Ország Lili: Agyagtábla

Ország Lili: Agyagtábla

De hogy lehetne keresztény egy egyszerre antiliberális és antiszocialista program? Hiszen keresztény értékeket tagad meg. Van ugyan a kereszténységnek ettől gyökeresen különböző politikai értelmezése is, amely valóban harcias ellensége mindenfajta liberalizmusnak és szocializmusnak, zsidó szabadkőművességnek (bármi legyen is az): ez az ultramontán konzervativizmus, amely megkérdőjelezi egyház és állam különválasztását, korlátozná a lelkiismereti szabadságot, az egyháznak világi ügyekben megkülönböztetett befolyást követel, és a tekintélyelvű hatalomgyakorláshoz szolgáltat mindenkor ideológiát. A nyugati kereszténység mostani reneszánsza azonban ennek ellenében bontakozott ki. Hazai és külföldi képviselői nem véletlenül tiltakoznak az ellen, hogy magukat kereszténynek valló jobboldali politikai erők a keresztény értékeket megpróbálják kisajátítani.
átgondolatlan kotyvalék
Végül a ,,törzsökös magyar” attribútumaként beállított kereszténység értelme semmi egyéb nem lehet, mint a „nemkeresztényfajú” magyar, azaz (itt egyértelműen) a zsidó származék kirekesztése azoknak a köréből, akik a nemzet sorsáról egyenlő jogon döntenek. Az úgynevezett keresztény-nemzeti program: vagy antiszemita program, vagy átgondolatlan kotyvalék, mert egyébként a kitüntetetten univerzalisztikus-spirituális kereszténység a materiális-partikuláris fajvédelemmel semmiféle logikai összefüggésbe nem hozható. Így kerülnek, többek között épp ezen a ponton, egymással kibékíthetetlen ellentmondásba a modern kereszténydemokrácia képviselői a jobboldali populizmus híveivel — jókora csalódást okozva egymásnak kölcsönösen.
keresztény és nemzeti
Túllépve most már az egymással összebékíthetetlen ideológiák vadházasságán, az sem világos, hogy mitől lesz nálunk éppen a középosztály keresztény és nemzeti. Ezekkel a jelzőkkel ugyanis annak idején egy jól körülhatárolható csoportot volt szokás jelölni: azt a bizonyos ,történelmi” középosztályt, amely mentalitásában vagy vér szerint a „nemesi nemzettől” származtatta magát, de a gyakorlatban is megkülönböztette a polgári középosztályoktól a rendies-bürokratikus viszonyokhoz kötött státusza. Ez az osztály a viszonyok változásával eltűnt, felolvadt a társadalom különféle rétegeiben. Az elmúlt két évtized azután aránylag népes és tehetős középosztályt nevelt megint. Ez polgárságnak valóban nem nevezhető, hiszen kiemelkedése az államszocialista korban ismét rendies és bürokratikus viszonyokhoz fűződött. Jogfolytonossága a ci-devant középosztállyal mégsem állítható. Az elmúlt évek politikai változásai folyamán ugyan minden tekintetben meg tudta őrizni kezdeményező szerepét, befolyását és vagyonát, mégsem valószínű, hogy ez volna az a réteg, melyre az új jobboldal rábízná a keresztény-nemzeti szellemű fajmentés küldetését. Ezt annál is kevésbé teheti, mivel épp bennük — a pártállami kiváltságok örököseiben és átmentőiben — találta meg legfőbb politikai ellenfelét.
az vele a baj, hogy a régi
Van tehát új középosztály, csak az vele a baj, hogy a régi. Történelmi, ha úgy tetszik, amennyiben a letűnt történelmi korszak jellegzetes produktuma. (Készségesen szorít helyet az új politikai elit tagjainak — ebben éppenséggel nagy gyakorlattal rendelkezik —, bár látnivaló, hogy hat párt klienseinek szinekurát kreálni költségesebb, mint volt az egypártnak, és a lavírozás is kockázatosabb.) Másik középosztály pedig momentán nincs a láthatáron. A társadalom újra-rétegződését gerjesztő folyamatokat az úgynevezett rendszerváltás még látszat szerint sem indított be. Így érthető, ha a keresztény-nemzeti-középosztályi eszme képviselői kompromisszumra kényszerülnek. Nem bízzák rá a vezetést az erre „éretlen” középosztályokra. Inkább az eljövendő középosztály legöntudatosabb részére bízzák, hogy úgy mondjam, a politikai élcsapatra, ahogyan mi azt még tudszocból megtanultuk (ők is). Ez a végveszélybe jutott nemzeti érdeket objektíve és szükségképpen képviseli. A nemlétező középosztály küldetését teljesíti a középosztályi párt, áthatva a nemzet iránti felelősség tudatától, ami egyenesen rákényszeríti, hogy érvényesítse történelmi jogigényét az uralomra.

A radikális lényeglátók népnemzeti élcsapata így járja be másodszor is azt az utat, amit Szabó Zoltán a népi íróknál már a negyvenes években megfigyelt: ,,A népi írók a nép hithű szolgálatán kezdték, egy különálló népi műveltség meghirdetésével folytatták, s középosztályi népszerűséggel végezték.”

*

Akadnak esetleg, akik eddigi okoskodásomat nagyjából-egészében elfogadhatónak találják, de úgy vélik: a kényes kérdéseket megkerültem, és a magyar—zsidó együttélés ma is eleven konfliktusait a szereplőkkel együtt tüntetem el, logikai úton kétségbevonva létezésüket. Hiszen a keresztény nemzeti középosztály feltámasztását ideologikus fikciónak állítom, a zsidó kisebbségről pedig, melynek egyesek elvitatnák autentikus magyarságát, kimutatom, hogy mint kisebbség nem is létezik. A képlet egyszerű, de túlságosan is elvont talán.

Bálint Endre: A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen

Bálint Endre: A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen

Bírálóim arra hivatkoznának, hogy ha egyszer vannak olyan magyarok, akik magukat másoktól — és mások őket — képesek zsidóként megkülönböztetni, majd utóbb úgy találják, hogy ez a jól körülhatárolható és azonosítható csoport a magyarság más csoportjaihoz képest észrevehetően nagyobb arányban van képviselve a véleményformáló szellemi elitben, akkor ez az aránytalanság egyesek szemében esetleg visszásnak is tűnhet, mindenesetre magyarázatra szorul.
a hazai polgárosodás
Nem antiszemita az, aki a kérdést így veti fel, és a kényszeredett mellébeszélés nem a felvilágosult tolerancia jele. Irodalmi, művészeti, tudományos életünkben, valamint a tömegtájékoztatás terén az észrevétel helytállónak tűnik, legalábbis a fővárosi viszonyokra nézve. Magyarázatot találni nem lesz nehéz, az okok egy része legalábbis köztudott. A hazai polgárosodás sajátos természetéből fakadnak. Az átalakulás a túlnyomó részt, az agrártársadalmat alig hatotta át, ezért a szabadfoglalkozású üzleti és értelmiségi pályákat többségében nem a parasztpolgár vagy a vállalkozó szellemű dzsentri foglalta el, hanem igen nagy mértékben a jövevények, a hagyományos magyar társadalmon kívül álló elem, közülük is elsősorban az éppen ekkor, a kapitalista gründolás korában emancipált zsidók. Sajátos módon ritkábban nyer ebben a vonatkozásban említést egy későbbi, tragikus fejlemény, mely nélkül érthetetlen marad a zsidóság mai egyoldalú szerepe a társadalmi munkamegosztásban. Az tudniillik, hogy a magyar zsidó társadalom zömét 1944-ben elpusztították. A vidéki zsidóságot szinte teljes egészében. De még a „megmentett” fővárosban is a szegényebb és tanulatlanabb zsidóknak voltak rosszabbak a túlélési esélyei. Az értelmiség, amely munkája során a befogadó kultúrával a legszorosabban érintkezett és azonosult, gyakrabban talált „árja” segítőket a bujkáláshoz, sokan közülük keresztény vallásra tértek, ami egy jó ideig kedvezőbb bánásmódot biztosított számukra, és általában könnyebben tájékozódtak a menekülési lehetőségek felől. Így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy a magyar zsidóság négyötödének eltűnése a föld színéről alig hozott érzékelhető változást a szellemi pályákon. Pedig a Trianon után kiéleződött értelmiségi konkurenciaharc, valljuk be, nem utolsó indítéka volt az antiszemitizmus terjedésének.
zsidó lesz minden
Az efölött érzett és soha be nem vallott egzisztenciális csalódás (hogy ezek a deportálások és a gázkamrák után valahogy „már megint” ugyanannyian vannak) máig érezteti hatását, és épp az értelmiség körében tarthatja fenn az antiszemita előítéletet. Mert aki vetélytársában kényszeresen a zsidót látja, annak előbb-utóbb zsidó lesz minden, ami saját törekvései útjában áll vagy azokkal ellenkezik. Zsidó a bolsevizmus, zsidó a kapitalizmus; az uralomvágy — mármint a mások uralomvágyának — neve: judeokrácia, az uralomellenes anarchia: zsidó destrukció. „Természetesen” zsidó a szabadgondolkodás, de a doktrinerség is az; a szellemi pongyolaság és a vaskalapos metafizika egyaránt. Nyugati ügynök vagy kazár horda: akit ez a gondolkodásmód elutasít, arra rásüti a zsidóbélyeget. Többé nem a zsidót tekinti ellenfelének — „csupán” ellenfelét zsidónak.

Sok százados történet végpontja ez. A magyar zsidóság közben füstté — vagy szellemmé lett. Ezt a szellemet nem az elkülönülés jellemzi, mégis óhatatlanul ráirányítja a figyelmet megkülönböztetett helyzete: hangsúlyos jelenléte a magyar intelligencia soraiban.

Ámos Imre rajza

Ámos Imre rajza

Ebből pedig elkerülhetetlen következtetések adódnak, melyeket az érintettek rendszerint méltatlankodva hárítanak el. Miért kellene éppen és mindig nekik bizonyítaniuk magyarságukat, tisztességüket, érdemeiket? Milyen mérhetetlen szenvedésben volt részük a zsidóknak, miközben áldozatos munkálkodásuk nemzedékről nemzedékre gyarapította a hazai kultúrát és növelte a világszerte elismert magyar kitűnőségek számát! Mindez tagadhatatlan, és meg is győzheti azt, akinek a szemében még mindig a zsidóság recepciója szorul igazolásra. (A hagyományokba és a zsigerekbe ivódott ösztönös zsidógyűlölettel szemben pedig hatástalan minden érv, és nem segíthet más, csak az idő, amely lassan talán feloldja a magyar nemzeti önazonosság traumáit, és azzal együtt megszabadít majd az idegengyűlölet lelki szükségletétől is.) Ezúttal azonban nem erről van szó.
megoldhatatlan dilemma
Problémánkat nem a befogadás-beilleszkedés tökéletlenségei okozzák, hanem éppen az, amiben eredményesnek bizonyult. És itt valóban egészen speciális helyzetet találunk. A maradék magyar zsidóság a kölcsönösen elfogadott és sikeresen végbement asszimilációt követő üldöztetés után identitását felemás formában, a benső összetartozás igényét pedig csak igen szórványosan őrizte meg. Ezért nem teheti többé kisebbséggé sem a kirekesztő előítélet (hacsak kényszerítő formát nem ölt), sem agyonfrusztrált zsidó csoportok kísérlete az identitásközösség feltámasztására, akár vallási, akár etnokulturális alapon. Ez utóbbiaknak természetesen szabadságukban áll, hogy elutasítsák az asszimilációt, zsidó öntudatot fejlesszenek, és egyben vagy másban különállásukat hangsúlyozzák. De szembe kell nézni azzal, hogy ez a magyar társadalmat megoldhatatlan dilemma elé állítja. Mert miként fogadja el a zsidókat kettős szerepkörben: egyidejűleg mint másságában tiszteletre méltó kisebbséget, és ugyanakkor mint a többségi társadalom kultúrájáért leginkább felelős, véleményét formáló szellemi elit súlyra és számra nézve egyaránt jelentős tényezőjét? Tiltakozhatnak-e maguk a zsidók egyszerre a teljes asszimiláció követelménye ellen, és ugyanakkor mindennemű rájuk vonatkozó különbségtétel ellen is? Csakhogy a zsidóság mint egységes entitás, láttuk, maga is fikció, az egyes zsidó származásúaktól pedig nem vitathatjuk el a jogot, hogy a maguk részére az egyik vagy a másik utat válasszák. És a befogadó nemzettől sem azt, hogy a zsidóként számon tartott csoporton belül követett kétféle életstratégia tényét mint a helyzet kétértelműségét fogja fel, és hangot adjon ezzel kapcsolatos fenntartásainak. Következésképp az itt vázolt probléma rövid távon megoldhatatlannak ígérkezik. Egyike lesz azoknak az ellentmondásoknak, melyekkel — mint magyaroknak és mint zsidóknak — meg kell tanulnunk legalább együttélni.

[*] „Az ősi és kezdetleges vonásoknak semmivel sincs itt nagyobb jelentősége, mint a későbbieknek. Sőt, az eleven szellemi jelenség a fejlődés folyamán egyre gazdagabbá, sokszínűbbé válva jobban elkülönböződik más jelenségektől, mint primitív állapotban. Ahogy a parasztkultúra nemzetközibb a magaskultúránál, úgy az sem áll, hogy az egyszerű parasztság élete jellegzetesebben nemzeti volna, mint az úri osztályoké.” (Babits: A magyar jellemről)