VALAHOL MEGINT UTAT VESZTETTÜNK

1. A FENNTARTHATATLAN MAGYARORSZÁG

„Franciaország bűnökön vett szegénységet! Nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit adta fel, hogy áruba bocsáthassa erényeit!”
(Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról)

1. A változások mérlege

Magyarországon az 1989-es fordulatot a hatvanas évek óta tartó lassú és mélyreható változások előzték meg. A nyílt diktatúrát a rendies és bürokratikus hazai abszolutizmus hagyományaihoz alkalmazkodó berendezkedés váltotta fel. Korlátozták a politikai testületek mindenre kiterjedő ellenőrzését, némi legális teret engedtek a magán- és csoportérdekek (elsősorban gazdasági) érvényesülésének, számoltak a társadalom erőteljes tagolódásával, s az állami tervgazdaság ellehetetlenülését ellensúlyozta a piaci elemek és a tűrt magángazdaság fokozatos térhódítása.

gyorsított ütemű modernizáció

A rendszer legitimációja ténylegesen már nem a hivatalból hangoztatott marxista-leninista tanok kötelező elfogadásán nyugodott, hanem az ipari tömegtársadalmakban általános modernizációs ideológián, mely az anyagi javak mind tömegesebb előállítását és használatát a haladással és a jóléttel azonosítja, s az uralmi viszonyok igazolását a gazdasági észszerűség „objektív” követelményeiből vezeti le. Azoknak a rendkívüli áldozatoknak és erőfeszítéseknek az igazolását is, amiket az erőszakos, gyorsított ütemű modernizációt levezénylő közép- és kelet-európai diktatúrák mindig is megköveteltek alattvalóiktól „a jövő” érdekében, akár felzárkózni igyekeztek éppen a fejlettebb országokhoz, akár legyőzni próbálták azokat.

A nyolcvanas évek végére a technológiai-katonai komplexumok versengésének kétpólusú világa átrendeződött: a Nyugat megnyerte a harmadik világháborút. Külviszonyaink hirtelen változása nem jelentett elviselhetetlen megrázkódtatást a magyar társadalom vezető rétegeinek. A szovjet birodalom kapitulációja a győzteseket készületlenebbül érte –,,felszabadítókat” s ,,felszabadítottakat” egyaránt –, mint a veszteseket. A kelet-európai elit időben felismerte, hogy politikai egyeduralma és a hatalmi tömbök közötti viszonylagos erőegyensúly csak a fegyverkezés és a belső elnyomás fokozásával volna ideig-óráig fenntartható, és többségük belátta, hogy ez számukra is több veszélyt, kevesebb előnyt jelentene, mint amennyivel a nemzetközi kapcsolatok normalizálása, a jogállamiság, valamint a gazdasági magántulajdon helyreállítása jár. Azzal is tisztában voltak, hogy az államháztartás szanálásának riasztó költségeit, egy újabb modernizáló-felzárkóztató nekirugaszkodás terheit csakis akkor tudják megfizettetni az ország lakóival, ha különválasztják a politikai és a gazdasági hatalmat. Az újabb áldozatokat immár az „öntörvényű” gazdaság személytelen mechanizmusainak kell kikényszeríteniük.

Inégalité Fülöp

A felelősséget pedig az előállított csődtömegért a nem kevésbé személytelen és megfoghatatlan „pártállami rendszer” fogja viselni, s meg is bűnhődik érte, mármint a vétkes állam, amikor megszégyenülten kivonul, sőt, egyenesen kiűzetik a gazdaságból, s egyúttal a polgárok jólétéért viselt felelősségtől is megfosztják, de úgy kell neki. A nagykorúsított társadalom gondoskodni fog magáról, ahogy tud, végre szabadon. S egy emberként szurkol majd az új magántulajdonosoknak, akiknek az általános elszegényedés közepette mielőbb meg kell gazdagodniuk, mindannyiunk felemelkedése érdekében. A szocialista tervgazdálkodás szükségszerű fölényébe vetett hitünket névértékén válthattuk be lelkesedésre a piacgazdaság jótékony és pártatlan törvényszerűségei iránt. A mindennemű kommunizmusból rég kivetkezett „kommunisták”, a pártbürokrácia és az állami gazdaság vezérkara, mint megannyi Inégalité Fülöp jártak az élen nemcsak a piacgazdaság pozícióinak meghódításában, de a ridegen antiszociális társadalmi viszonyok kiépítésében is.

A gazdasági folyamatok „természetes” (örök és sérthetetlen) rendjével szemben tanúsított kegyelet – mi más? – vezérelte az ún. spontán privatizációt: egy ország nézte tétlenül, hogy a leköszönő élcsapat miként váltja át negyven éven keresztül felhalmozott előnyeit magántulajdonosi jogosítványokra. Ez volt Magyarországon a bürokratikus újraelosztás rendszerének utolsó, hatalmas fegyverténye.

A békés rendszerváltás feltétele volt, hogy politikai ellenfeleik belementek ebbe az alkuba. A nyolcvanas években fellépő ellenzéki csoportosulások egymással versengve adták fel korábban képviselt demokratikus baloldali elveiket – az 56-os magyar forradalom, a prágai tavasz és a lengyel Szolidaritás örökségét –, ki nemzetvezető elhivatottsága biztos tudatában, ki félelemből és féltékenységből, ki a szabad verseny teóriáinak bűvöletében, ki tisztes osztalék fejében. Jobbratolódásuk – az antikommunista árnyékbokszolástói eltekintve – közeledést jelentett a hatalom birtokosainak álláspontjához, akik a szocializmus után a kapitalizmus építéséből is maguknak követelték az oroszlánrészt – tudniillik a zsákmányt. S üres ábrándnak, harmadikutas demagógiának neveztek mindent, ami ebben akadályozta volna őket. A kezdeményezés egyetlen pillanatra se csúszott ki a kezükből.

A politikai részvétel igényétől elszoktatott, a nyilvános érdekérvényesítés eszközeitől több nemzedéken át megfosztott országban az állampolgárok kirekesztésével mehetett végbe az államosított nemzeti vagyon végleges felosztása az egykori államosítók jogutódai között – amúgy törvényesen és sűrű hivatkozással a parlamentáris demokrácia játékszabályaira. Ez volt, nem egyéb, a rendszerváltás döntő mozzanata. Eredménye az újraosztott hatalmi és tulajdonosi pozíciók körül új fináncoligarchia kialakulása. Részvétlen demokrácia, melyben a legitim és illegitim hatalom szövevényes szálai fűzik össze a bank-, lap- és pártvezéreket, a transznacionális cégek vezérképviselőit az országgyűlési képviselőkkel, az egymást felügyelő bizottságok, egymás vállalkozásaiban tulajdonos társaságok és egymást finanszírozó konzorciumok vezetőit, azt a legfeljebb néhány ezer embert, akik az ország sorsát tényleg a kezükben tartják. Elegendő befolyással rendelkeznek, hogy eljárásaikhoz megszerezzék a demokratikus jóváhagyást vagy legalább annak látszatát, az állampolgárok politikai részvételét pedig teljes sikerrel korlátozták a konkurens pártformációk között négyévenként esedékes választásra, Tolsztoj véleményét igazolva, aki szerint a demokrácia olyan börtön, ahol a rabok maguk választhatják őreiket.

Nem is volt ez hiszen mifelénk soha másként.

hitelét vesztette

Új politikai intézményeink szilárdságának záloga nem az irántuk megnyilvánuló bizalom, hanem a közöny és a beletörődés. Az ország lakói nem remélik többé, hogy politikai eszközökkel javíthatnának helyzetükön. Tudomásul vették, hogy a sorsukat érintő döntéseket sem ellenőrizni, sem befolyásolni nincs módjuk, beérik azzal, hogy négyévenként az odáig kormányzó pártok ellenében szavaznak. A demokrácia hitelét vesztette, még mielőtt megtanultunk volna élni vele.

Az egymással látszólag homlokegyenest ellenkező elveket hirdető irányzatok a napi politikában meglepően hasonló megoldásokat követnek (vagy kérnek számon az épp kormányzó többségen). Valószínűleg azért, mert magát a megoldandó problémát – a politika voltaképpeni feladatát – is ugyanabban látják. Az ádáz ideológiai szócsaták alig leplezik az átgondolt és sikerrel kecsegtető alternatíva hiányát. A kölcsönös gyanakvás és egyhangú vádaskodás a párttagok identitását hivatott erősíteni. Egyúttal kényszer is, hiszen a pártok egymás hibáiból élnek. A jelszóvá üresedő doktrínák és politikai varázsigék értelmére már senki se kérdez, szolgáljanak bár eredeti jelentésükkel ellentétes célokat. Az új szótárban a nemzeti összefogás kirekesztő gyűlölködést jelent, a szocializmus a bürokrácia kiváltságainak védelmét, a liberalizmus a piaci kényszermechanizmusok misztifikálását, az államtalanítás a közvagyon kifosztását, a modernizáció rombolást, a hagyományőrzés történelemhamisítást. Pragmatizmusnak végül a politikusok tanácstalanságát nevezik az egyre mélyülő társadalmi és gazdasági válsággal szemben – a koncepciótlan rögtönzéseket és a kisszerű pozícióharcba fulladó kormányzati munkát.

Mintha a követendő célok adottak és ismeretesek lennének, a gyakorlatban a politika az eszközök elosztása körül forog, s az eszközök elégtelensége szolgál mentségül a célszerűtlen célokat követő politikusok baklövéseire. A „gazdasági érdekre” hivatkoznak, mint végső realitásra, s ez döntéseiknek a semlegesség és az objektivitás látszatát kölcsönzi.

Mindennél előbbre való cél a feltételezett (és manipulált) közmegegyezés szerint a jólét növelése volna, melyet a társadalmi erőforrások gazdaságos (tehát észszerű) elosztása biztosít. Az államszocializmusban ugyanúgy, mint a piaci társadalmakban e hiedelem jegyében lett a politikából gazdaságtan, a politikusból a gazdasági folyamatok szabályozásának technológusa. Így érik el, hogy a polgár ne több beleszólást követeljen a döntésekbe, ne a részvételen járjon az esze, kizárólag egyéni részesedésén az elosztható javakból. Passzív fogyasztója legyen csupán a politikának, amit ugyanúgy „eladnak” neki, mint bármi más áruféleséget. Ezáltal a politika is egyfajta reklámüzletté válik. (A technokrata ideológia szerint egyenesen az a jó politikus, az képes elfogulatlanul dönteni, akinek nincsenek különös céljai – a hatalom megszerzésén kívül –, s nem is ért semmi egyébhez. Annál inkább függ majd, úgymond, a választók kegyétől.)

Kérdés, hogy jólét nélkül a jóléti társadalmakban meghonosodott politika meddig igazolható, mikor kezdik kérdezgetni, mire volt jó a „gazdasági” érdeknek alárendelni politikai céljainkat? S mi volna egyáltalán, ami tisztán gazdasági értelemben az érdekünkben áll? (Alapjában véve nincsenek gazdasági érdekeink. Társadalmi érdekeink vannak, mert társadalmi viszonyainkon múlik, hogy miféle eszközökre lesz szükségünk – fegyverre, hitelkártyára, keresztlevélre vagy tánctudásra –, ha biztosítani akarjuk alapvető érdekeinket: a megélhetést, a szabadságot, társaink megbecsülését és megértését, a védelmet és az egészséget. Közmegegyezés dolga – tehát a kultúráé és a politikáé –, hogy mi áll érdekünkben, hogy milyen javakat tartunk kívánatosnak, miként értékeljük és hogyan rangsoroljuk azokat a tennivalókat, amelyek megoldása az állampolgárok szabályozott együttműködését kívánja.)

Eddig, úgy tűnik, csupán az alapvető jóléti tényezőket sikerült feláldozni a nemzeti jövedelem növelése és a gazdasági egyensúly helyreállítása érdekében: a társadalmi igazságosság minimumát, a szociális és jogi biztonságot, a szabadságok egyenlőségét, az egészséges életfeltételek maradékát és meg nem újuló természeti erőforrásainkat.

2. Hányadik gazdaság?

Magyarország újrapolgárosodásának elemi gazdasági feltételeit a hetvenes és a nyolcvanas években az úgynevezett második gazdaság állította elő. A legitim és illegitim magánvállalkozás a tervgazdaság és a nagyvállalati rendszer hiányosságait kihasználva mintegy ráépült az állami tulajdonra, érdekei ez utóbbi lassú és fokozatos eróziójához fűződtek.

menedzserbürokrácia

A gazdasági rendszerváltás igazi tétje az volt, hogy ki államtalanítsa a gazdaságot. A politikai fordulat éveiben ez a kérdés eldőlt. A második gazdaság szereplőinek és mechanizmusainak további térhódításával kapcsolatos várakozásokra csattanós választ adott az első gazdaságot kezében tartó menedzserbürokrácia: az egymást követő kormányok hathatós támogatásával leszámolt a konkurens második gazdasággal. Megőrizte rendelkezési jogát az egykor hatalmi szóval egybeadminisztrált gazdasági vertikumok és monopóliumok fölött. Megszerezte a kizárólagos jogot, hogy azokat maga értékesítse, lehetőleg egy tagban, nehogy a kistulajdonos magánvállalkozók hozzájuthassanak.

A régi fiktív tulajdonost, az államot lerázták, új fiktív tulajdonosok léptek a helyébe: egymást keresztül-kasul „tulajdonló” részvénytársaságok, káefték, bankok. A második gazdaság vállalkozói, valamint a munkavállalók nem vehettek részt a jog szerint „társadalmi” tulajdon felosztásában, de még a sorsukat, munkahelyüket, megélhetésüket érintő privatizációs döntések ellenőrzésében sem. A gazdasági észszerűség ezt aligha igazolja, a demokratikus jogelvekről nem is beszélve. A tehetősebb és élelmesebb alkalmazotti rétegekből kiemelkedő kisvállalkozók, ha tulajdonosként vagy bérlőként bekapcsolódhattak volna a gazdaság korszerűsítésébe, terepismeretük és közvetlen érdekeltségük alapján minden bizonnyal észszerűbb gazdálkodói magatartást tanúsítanak, mint az állami-nagyvállalati elit, melynek személyes érdekei sokszor inkább a vállalatok tönkretételéhez és elvesztegetéséhez fűződtek, nem a nyereséges működéshez.

Számottevő hazai magántőke híján az úgynevezett spontán privatizáció nem volt és nem is lehetett egyéb, mint a közvagyon kivásárlása a közvagyon felelős kezelői által a közvagyonból származó eszközökkel. Miközben kézen-közön saját tulajdonukká tették az állam tulajdonát – szemérmes politikusaink nem győztek nem odanézni –, igyekeztek elhitetni a publikummal, hogy a magánosítás minden egyéb útja azért volna járhatatlan (a népi részvényektől az önkormányzati tulajdonon keresztül a vállalati kollektívák önigazgatásáig, beleértve a bérleti, lízing és „gebines” rendszerű fokozatos privatizáció kínálkozó eljárásait), mert – úgymond – nem teremtene „igazi” tulajdonosokat. Kiderült azonban, hogy erre a spontán privatizáció sem képes. Ehelyett homályos és ellenőrizhetetlen tulajdonos szervezetek összebonyolódott hálózatát hozta létre, a kollektív felelőtlenség és a jogbizonytalanság valamennyi hátrányával együtt. Tulajdonos és hitelező, alkalmazott és kedvezményezett, állami és magán szerepkörök elválaszthatatlanul összefonódtak, rendszerint azt sem lehet megállapítani, hogy kinek mije van, ki vesz és ki ad el. Ez pedig nemigen kedvez a vállalkozói szellem meghonosodásának, és nem teszi lehetővé a polgári jog elveinek érvényesítését. Nem hoz létre, ez magától értetődik, valóságos piaci viszonyokat sem. A piactól távol, diszkrét alku, jogászi lelemény útján keletkezett vagyon a közgazdák minden várakozása dacára egyszerűen nem viselkedik tőkeként.

Az új gazdasági elit példátlan szabadságot élvez: még a saját tulajdonától sem függ. Jövedelme nem a gondjaira bízott vállalatok teljesítménye szerint alakul. (Nem úgy a munkavállalóké, őket a veszteséges gazdálkodásra hivatkozva bocsátják el a milliós fizetést bezsebelő menedzserek.)

Ha a jövedelem fő forrása nem az üzleti nyereség, érthető, hogy a gazdagok nem üzleti vállalkozásba fektetik vagyonukat, s céljuk nem a profit, hanem a vállalkozásból egyéb címen kivonható egyéni jövedelem növelése. Valóban, ez az egyedüli cél, ami a magyar gazdaságban évről évre fényesen teljesül. Úgy látszik, szocialista miniszterelnökünk öntudatos nyilatkozatával ellentétben újdonsült kapitalistáink még nem a kapitalizmust építik.

fogyasztás

Megsokszorozódott jövedelmét az új elit ugyanúgy, mint a régi – pazarló luxusfogyasztásra fordítja. Így a termelés nem nő, csak a fogyasztás, többek között ezért megállíthatatlan az infláció, amit a bérből élők fogyasztásának visszafogása sem képes ellensúlyozni. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a tehetősebbek legalább a saját pénzük értékét igyekeznek megőrizni, s vagyonukat külföldre menekítik. A hazai valuta helyzetén ez persze nem segít.

A nagyarányú állami elvonások fokozzák a magántőke tartózkodását a befektetéstől. A neoliberális politika a gazdaság teljesítőképességét általában a magánszférában zajló felhalmozás bátorításával kívánja növelni, ezért korlátozza a központi újraelosztást – de nem ez a lényege. Alapelve, hogy a gazdálkodás nem állami feladat, és nem a közvagyonból kellene pénzt csinálni, mert attól az ország csak szegényedik. E felfogás félremagyarázása nálunk rengeteg kárt okozott. Az állam gazdasági szerepének leépítésével azonosították, pedig eredetileg e szerep átértékelését, hatásosabb módszerek alkalmazását javasolja. Nevezetesen azt, hogy aki adóztat és igazgat, ne lépjen fel tulajdonosként és vállalkozóként, mert az ellentmondó érdekek összefonódása szükségképpen szerepzavart, pazarlást, korrupciót, kárt okoz. A tulajdonától megszabadított állam a gazdasági folyamatok szabályozásának eszközeivel sokkal célszerűbben élhet, végeredményben saját bevételeit is így növelheti.

A gazdasági fellendülés nagy korszakaiban, nálunk ugyanúgy, mint más országokban, mindig az állam volt a legfontosabb megrendelő és hitelező, az ilyenkor elengedhetetlen infrastruktúra-fejlesztés és tőkeátcsoportosítás kezdeményezője. Stratégiai irányító szerepét a tőkemozgások terelgetésében és a piac védelmében a mai magyar gazdaságpolitika képtelen betölteni. A be nem avatkozás nevetséges doktrínájára hivatkozva kiszolgáltatta a korábbi évtizedekben eltorzított szerkezetű, tőkeszegény, elmaradott és az átalakulás szinte megoldhatatlan gondjaival küszködő hazai gazdaságot a minden tekintetben erősebb és életképesebb versenytársaknak, akiket, mellesleg, nemzeti kormányok és nemzetközi gazdasági szervezetek erőteljes protekcionista politikája támogat. Ezek néhány esztendő leforgása alatt letarolták a hazai piacot, és nagyjából megfojtották a magyar ipart.

Így az állami újraelosztás bevételi forrásai is egyre szűkülnek, ezért a kormányzati szervek rákényszerülnek, hogy a közvagyonból facsarjanak pénzt a költségvetés hiányának pótlására. A gazdálkodásra kényszerített politika elaljasodásának látványos példája, amikor a főváros azért számolná fel legjobb adottságú gyermekkórházát, hogy értékesítse a telket, amelyen áll. Ahol az ilyen eljárás igazolható, szinte magától értetődik, hogy a politikai döntéshozó testületek tagjai gazdasági hatalmukat egyéni anyagi érdekeik szolgálatába állítják.

A bürokratikus döntések túlsúlyos gazdasági szerepének és a közvetlen beavatkozás lehetőségének fenntartása, egyidejűleg a magántulajdon helyreállításával, nem piacgazdaságot eredményez, hanem a korrupciót teszi a gazdasági cserekapcsolatok meghatározó formájává. Nem a piaci verseny, hanem a hatalmi pozíciók értékesítésén alapuló kölcsönös megvesztegetés működteti és bomlasztja fel a nemzetgazdaságot.

A korrupció koherens, önfenntartó, logikus rendszert alkot, sajátos törvényszerűségekkel. E rendszer elengedhetetlen eleme a törvényes felelősségre vonás kockázatának minimálisra csökkentése, valamint az, hogy a nyilvános ellenőrzés üres formalitás legyen. Amíg egy gyanús hírbe keveredett köztisztviselő végkielégítése meghaladhatja egy kiskereskedő egész évi bevallott nyereségét, addig a korrupció rendszere kikezdhetetlen, és nem beszélhetünk piacgazdaságról. A közösségnek pedig nem áll módjában, hogy különbséget tegyen a közélet tisztességes és tisztességtelen szereplői között, ezért lesújtó véleményt alkot annak egészéről, és magánviszonyaiban is mentesítve érzi magát mindennemű erkölcsi felelősség alól.

senkiföldje

Az új fináncoligarchia harácsolása országos példát mutat. Ösztönzi, nagyban és kicsiben, a gazdasági bűnözési és a vagyon elleni bűntettek elharapózását. A szélsőséges vagyoni különbségek kialakulása egy egészében folyvást szegényedő országban, az ugyanakkor tömegessé váló tartós munkanélküliség, a lecsúszó egzisztenciák sokasága, a lemaradó régiók lakóinak kilátástalan helyzete, együtt mindez a közmorál alapjainak megrendülésévei nem is igen vezethetett más eredményre, mint a megvesztegetés, csalás, erőszak, a gyűlölködés és a bűnözés terjedéséhez. A bűnöző szegények úgy vélik, elégtételt vesznek maguknak az őket ért méltánytalanságért. A vagyont a tisztes érdemmel még véletlenül sem asszociálja senki. A közjó, a közérdek százszor lejáratott fogalma semmit sem jelent. A közvagyon senkiföldje. Fosztogatása nem számít bűnnek, hiszen a törvénykezés, az igazságszolgáltatás és a politikai akarat is meghátrál minden esetben, amikor a védelemre szoruló közjavak pusztítói a gazdasági érdekre hivatkoznak. Miért ne szentesítené elvitathatatlan gazdasági érdek a kisebb tolvajok tetteit is?

Mióta az elnyomás rendje felbomlott, a jogbiztonság alapjai is megrendültek. Ez ma már elsőrendű társadalmi veszély forrása. A gazdaság állapota sem érthető többé – hogy miért nem működik és miért nem omlik össze mégsem –, ha eltekintünk attól, hogy a forgalom nagyobb része a törvényes kereteken kívül bonyolódik.

A jogi szabályozás csalkertjében járatos adóalany válogathat a nemfizetés módozatai között, és erre rá is kényszerül. A törvények szerint működő és tisztességesen adózó vállalkozó pillanatok alatt tönkremegy ugyanott, ahol a fekete gazdaság fortélyait ismerő s jó kelet-európai módra ügyesen rejtőzködő vetélytársa milliókat keres és von ki a legális forgalomból. E láthatatlan profit morzsáin éldeleg azután az ország maradéka.

Szó sincs róla, hogy összeomlott volna a gazdaság: napról-napra vergődik teljesíthetetlen és egymásnak ellentmondó követelmények szorításában, élni próbál úgy, ahogyan lehet. Ami összeomlott eközben, az a közmorál. S elbunkósodott lassan az ország: a földünkön rég nem járt utazónak legelőször ez ötlik a szemébe. A kulturális hálóból végképp kiszakadtak fröcskölő gyűlölete, példátlan durvasága, ahogy elégtételt vesznek maguknak – az „övéiken”, idegeneken, akárkin – újszegények és újgazdagok, amiért Európa(?) felé hajszolódva kirekesztettük őket – az emberségből.

Csoda is, hogy az ország nehéz életű lakói nem bántalmazzák és nem lopják meg egymást gyakrabban, mint ahogyan teszik. A kárvallottak túlnyomó többségének ugyanis reménye sincs rá, hogy törvényes elégtételt szerezzen. A bűntények zöme felderítetlen marad. A törvények nem követték a viszonyok változását, gyakran végrehajthatatlanok. A jogszolgáltatás úgyszólván megbénult, büntető eszközei a vétségekhez képest nevetségesek, eljárásai évekig halogathatók. A rendőrség vajmi keveset tett, hogy megszabaduljon a diktatúra éveiben kivívott masszív népszerűtlenségétől. Tüntető passzivitását eszközei és jogosítványai elégtelenségével igazolja, de jobbára nélkülözi azokat a szakmai és morális kvalitásokat, melyek a lakosság bizalmára érdemesítenék és társadalmi meghatalmazása kiterjesztését bátorságossá tennék.

3. Az ország kifosztása

A külföldi tőke mind nagyobb mértékű bevonása az állam gazdasági birodalmának értékesítésébe kezdettől elsőrendű törekvése volt az állami gazdaságpolitikának ugyanúgy, mint a menedzserbürokráciának, ha a bevétel felett össze is vesznek minden alkalommal. A nemzetközi pénzvilág számottevő közreműködése nélkül valóban elképzelhetetlen a hazai gazdaság korszerűsítése és sikeres fellépése a világpiacon. Sajnos, ezek a szempontok alig jöttek számításba a megkötött üzleteknél. A nagyvállalati vezetőknek saját pozíciójuk megőrzése előbbre való minden egyébnél, a kormányzat pedig egészen egyszerűen bevételt akar, s a külföldiek vásárlásaiból származó jövedelmét az államháztartás deficitjének mérséklésére fordítja. Nem új működő tőke bevonására törekednek tehát (ez a kincstárnak pillanatnyilag nem hozna sokat), hanem a meglévő kapacitások eladására. Ez pedig hosszabb távon éppen a kívánatossal ellenkező eredményre vezet: a hazai kézen felhalmozódó jövedelem csökkenéséhez. A jövő diszkontálása és kétségbeesett kiárusítása – tekintve, hogy az eladnivaló egyre fogy, a bevétel zöme pedig nem a gazdaságba áramlik – az évről évre elodázott államcsődöt annál bizonyosabbá teszi. Minden kormány abban reménykedik csupán, hogy az majd utódai számláját terheli, s addig is újabb elkótyavetyélni való után néz.

újabb hitelfelvételek

A nyolcvanas évek óta a magyar gazdaságpolitika az ország adósságának törlesztése körül forog. Az évente esedékes kamatterhek kiegyenlítése a nemzeti jövedelem mind nagyobb hányadát emészti fel. Az adósságtömeget újabb hitelfelvételek növelik: enélkül a gazdaság képtelen volna kitermelni a kamatok törlesztéséhez kellő összeget.

Kitörés az adósságspirálból elvileg sem lehetséges. Az IMF és a Világbank által az adós országokra kényszerített tragikus politika következményeit immár földrészek nyögik. Bebizonyosodott, hogy az életszínvonal drasztikus csökkentése (ezt finoman a belső felhasználás visszafogásának nevezik), a munkaerő árának leszorítása, az állam kulturális és szociális szerepvállalásának elsorvasztása még szorosan gazdasági értelemben sem javítja, hanem rontja az adós országok esélyét, hogy talpra álljanak és erősítsék versenypozícióikat. Az adós országoknak nyújtott segély és hitel pedig az esetek túlnyomó többségében nem olyan beruházást támogat, ami a helyi igények jobb kielégítését és a gazdaság életerejének fokozását szolgálja, hanem a világ ipari hatalmasságainak helyi térhódítását mozdítja elő (pl. autópályák, erőművek, távközlés), pótlólagos keresletet teremt az általuk előállított csúcstechnológia iránt (pl. számítógépesítés), vagy pedig az exportképes ágazatok preferálása címén (monokultúrák) még szorosabbra fűzik a meghitelezett gazdaság függését a világpiactói, ahol a cserearányokat természetesen a hitelező országok diktálják.

Eladósodásunk kiindulópontja az a nagyvonalú hitelpolitika volt, amellyel a nyugatiak térdre kényszerítették a szovjet blokk országait. Most a legyőzöttekkel fizettetik meg (hadisarcként) a világhatalmak gazdasági és fegyverkezési versenyének árát, visszamenőleg. Már az első világháború után kiderült, hogy a vesztes kizsigerelése és megalázása megoldhatatlan válsághoz vezet, s az mindig a kétségbeesett, szélsőséges politikai kísérleteknek kedvez. Ne higgyük, hogy a pénzvilág nem számol a tönkretett adósok háborúskodásaival. Ha gazdag és szegény néposztályok, szegény és még szegényebb nemzetek vitáit ismét az erőszak dönti el, ez a lehető legkedvezőbben befolyásolja a korszerű tömegpusztító technológia értékesülését: munkaalkalmat teremt és jólétet – ha nem is ott, ahol a fegyvereket bevetik. Ennél is fontosabb, hogy amíg a szegény országok egymásra fenekednek, nem jut eszükbe, hogy összefogjanak gyarmatosítóik ellen – régi nóta ez.

A befolyásos hazai politikai tényezők mégsem látnak más lehetőséget, mint hogy elfogadják a győztesek gazdasági diktátumát. Újabb hitelek még súlyosabb eladósodás – reményében a kamatok szorgos törlesztésére összpontosítanak, bármilyen bénító terheket ró is ez a nemzetgazdaságra. Kormányaink kézenfekvőnek találják, ha ezentúl a Kremlből érkező utasítások helyett a Bretton Woods-i adószedők kénye-kedvéhez igazodnak, hiszen ez egyúttal a felelősség alól is felmenti őket: ha semmit se tehetünk, nem is kell tenni semmit; nem érdemes saját viszonyainkhoz alkalmazott gazdasági stratégia kimunkálásán tépelődni. Elég, ha új kényszerűségekre hivatkozva a régi hiánygazdaság körülményei között bejáratott módszerekkel élnek.

Az ország bevallottan kilátástalan helyzetéből lakói tehát egyenként keresnek kiutat. Egyre fokozódik a képzett, tehetséges szakemberek elvándorlása gazdagabb országokba. A legjobb elmék, a legszorgosabb kezek, a vállalkozó szellemű rész távozik el, s velük vész a megújulás egyetlen még rendelkezésre álló forrása: a tudás és a munkakultúra kihasználatlan tartaléka. Marad az állam az adósságával.

versenyképtelen

A puszta alkalmazkodás egyébként sem kínál többé esélyt a világpiacon későn és készületlenül megjelenő országoknak. A magyar gazdaság leépülése és leértékelődése minden bizonnyal akkor is végbemenne, ha nem cipelnénk ledolgozhatatlan adósságterheket. A felzárkózáshoz nélkülözhetetlen technológia akadálytalan beáramlása nem ellentételezhető a kivitel megfelelő arányú növelésével. Hagyományos külpiacainkat elveszítettük, az újakat szigorú rendszabályok védik a konkurenciától, s az ott uralkodó cserearányok mellett a kapcsolatok élénkülése is csak fizetési mérlegünk deficitjét növeli. Nemcsak a multinacionális gazdasági birodalmakkal szemben vagyunk versenyképtelenek, hanem a „fejlődő országok olcsó munkaerejére alapított igénytelen tömegtermelés dömpingjével szemben is. A szabadkereskedelem szent nevében sarkig tárt hazai piacokról az itthon előállított termék lassan kiszorul. A gazdag versenytárs a kereskedelmi és szolgáltató szférát szerzi meg, s gondoskodik róla, hogy ott ezek után drágább vagy silányabb kínálata is hamarabb találjon vevőre, mint amit magunk állítunk elő. Hozzászoktattak, hogy még a legközönségesebb szükségleteinket is külföldi termékkel elégítsük ki, a hazai gyártó felszámol, tönkremegy, vagy a győztes külföldi vetélytárs termékeinek összeszerelésére, csomagolására tér át, szélnek eresztve munkásai zömét. Fizetési mérlegünk állandósult válsága közepette minden évben súlyos milliárdokat költünk személygépkocsi, szórakoztató elektronika vagy számítógép-behozatalra.

Ha azt látjuk, hogy a magyar rajzfilm, gyógyszer, húsos palacsinta, kesztyű vagy rádió hiába jobb a külföldinél, amaz mégis kelendőbb, gyanakodni kezdünk, miben is áll lemaradásunk?, miben a győztes gazdaság fölénye?, szabad-e a piac, ahol a gazdag árus kénye-kedve diktál?

A külföldi befektetők többségének nem érdeke a hazai termelés felfuttatása, korszerűsítése, exportlehetőségeinek kiterjesztése – nem azért szerez nálunk tulajdont. Elsősorban piacot vásárol, legfeljebb olcsó bedolgozó kapacitást az anyaországban jövedelmező vállalatához. Ennek érdekében Magyarországon habozás nélkül számol fel versenyképes ágazatokat – egyenesen ezért vásárolja meg őket –, szabad kezet kap a munkaerő tömeges elbocsátásához, nyereségét pedig akadálytalanul viszi ki az országból.

A tehetősebb rétegek számára reklámozott falánk és sznob fogyasztói magatartás árát a munkalehetőségüktől megfosztott és a javak bősége helyett a világgazdaság szemetével elárasztott, azon rágódó milliók fizetik meg. A szociálisan némák, akiknek hangja a nagypolitikában nem hallatszik (még véletlenül se tévesszük őket össze a rájuk hivatkozókkal), akiknek szükségletei nem reális szükségletek (nem támasztja alá tényleges vásárlóerő), akiknek igénye a normális életre, lakásra, megbecsülésre, biztonságra „gazdaságilag megalapozatlan”, és miután munkaerejükre sincs többé szükség (már hogyne volna! de ez más lapra tartozik), gyakorlatilag feleslegesek. Egyre többen vannak.

A gazdasági helyzet áttekintését megkönnyíti talán az alábbi összefoglalás:

Magyarország szellemi, egészségi és környezeti állapotának, közbiztonságának, valamint a lakosság megélhetésének mutatói tűrhetetlen mértékben romlanak; az előállított nemzeti össztermék értéke csökken; elosztásában szélsőséges és indokolhatatlan különbségek mutatkoznak.

Elméletileg az alábbi magyarázatok lehetségesek:

1. Nem állnak rendelkezésre a mostaninál jobb életfeltételeket biztosító kulturális és természeti erőforrások, a romlás elkerülhetetlen. (E feltevés triviálisan cáfolható.)

2. Az erőforrások rendelkezésre állnak, de nem hasznosulnak,

– mert az ország lakói nem igénylik a jobb életfeltételeket (ez sem valószínű),

– igényüket a gazdasági csere intézményei (piac, redisztribúció) nem képesek érzékeltetni a vállalkozóval, lehetetlen a nyereséges működés,

– a gazdasági tényezők egymás közötti kooperációját és kommunikációját szervező intézmények működése diszfunkcionális (a pénz- és hitelrendszer),

– a jövedelmi, csere- és tulajdonviszonyok az erőforrások kezelőit nem teszik érdekeltté azok jobb kihasználásában (pl. a hiányban érdekeltek, vagy abban, hogy a fogyasztó igényeit más erőforrásokból elégítse ki).

3. Az erőforrások rendelkezésre állnak és működnek, de teljesítményük nem az életfeltételek javítását szolgálja,

– mert az erőforrások pazarló (pl. ingyenes vagy jogtalan) használata súlyosabban terheli a társadalmi és természeti környezet egészét, illetve az egyént, mint amennyi hasznot hoz – a vállalkozó számára ugyan nyereséges, a közvetett költségeket viselő társadalomnak azonban veszteséges;

– a nyereség nem tér vissza befektetés vagy vásárlóerő formájában a nemzetgazdaság körforgalmába, hanem azon kívül kerül újrafelhasználásra;

– a gazdaság teljesítőképességének jelentős részét veszteséges külkapcsolatok kötik le. (Tőkeerős és tőkeszegény, technológiailag fejlett és elmaradottabb gazdaság között a tisztán piaci tranzakciók összességükben mindig és per definitionem a gyengébb fél számára veszteségesek, lévén a gazdasági erő = nyereség. Felhalmozásra az utóbbi csak akkor képes, ha a külső erőforrások és termékek felhasználását a hazai gazdaság legjövedelmezőbb ágazataiba tudja terelni.)

a csalás működik

Némi önelégültséggel állapíthatjuk meg, hogy gazdaságunk a diszfunkcionális működés valamennyi elvileg lehetséges ismérvével rendelkezik. Ha a logika nem csal, rég össze kellett volna omlania, csalás, hogy működik – a csalás működik. Valójában a magyar gazdaságot egyik fő kártevője, az ökonometriai eszközökkel mérhetetlen és hivatalosan ellenőrizhetetlen fekete gazdaság tartja életben, úgy, ahogy. Félig kidőlt fához hasonlít, melyet már csak a ránőtt élősdi kúszónövények tartanak meg a helyén.

4. Az alagút: politika

A rendszerváltás a szociálpolitika számára gyökeresen új helyzetet teremtett, súlyos kihívásokkal, melyeknek az képtelen volt megfelelni. Az újrafogalmazott politikai prioritások tudniillik: a régiek. Legfeljebb a maradék-elvet ezentúl alagútpolitikának nevezik. Mindkettő azon a jól hangzó, de téves feltevésen nyugszik, hogy elosztani csak azt lehet, amit az ország már előzőleg megtermelt, tehát a gazdasági növekedés érdekei szükségképpen elsőbbséget élveznek; jóléti intézkedések bevezetésére pedig akkor kerülhet sor, ha a kitűzött gazdasági célok már teljesültek. Aminek nem utolsó akadálya éppen a növekedést ösztönző és megalapozó társadalompolitika hiánya. Maga az alagút-politika teszi beláthatatlanná az egyre sötétebb mélységekbe vezető alagutat, melyben az ország halad. Az élet minősége, a környezet állapota és a tudás színvonala – ebben a három, egymással szorosan összefüggő tényezőben rejlik a gazdasági fellendülés végső forrása. S mi épp ezeket áldoznánk – áldozzuk fel a „gazdaság” oltárán. De miféle gazdaság húz hasznot abból, ha értékeinket elhanyagoljuk? Miféle célszerűség, melynek nem a legelső célja, hogy az általános züllést megakadályozza?

A reáljövedelmek letörése (vagyis az olcsó hazai munkaerő) nem segít megőrizni versenyképességünket: szűkíti a hazai piacot, s ezzel nemhogy ösztönözné, inkább elkedvetleníti a befektetőket. De a külpiacokra sem ez az út vezet. Ott ugyanis a siker elsőrendű feltétele a technológia korszerűsítése, a hatékony előállítás és a minőségi munka. Ezeket pedig nem a munkaerő leértékelése, hanem drágulása szokta kikényszeríteni. A magasabb munkabér nem eredménye, legalább annyira kiváltó oka is annak a technológiai forradalomnak, ami megalapozta a vezető ipari hatalmak behozhatatlan előnyét a világpiacon. (A kelet-ázsiai hivatkozások megtévesztőek: az ottanitól gyökeresen eltérő hagyománnyal rendelkező európai országokban a nyomorra alapított erőszakos iparosítás útja a huszadik század második felében már járhatatlan. Az államszocializmus minapi csődje mintha épp ezt bizonyítaná.)

rohamos romIás

A központi újraelosztás annak idején bürokratikus, drága, célszerűtlen és általában nem túl színvonalas szociális ellátó rendszereket alakított ki. Elkerülhetetlen és felettébb kívánatos volt ezek decentralizálása, valamint az egyéni döntéssel járó felelősség elvének integrálása, de hamar feledésbe merült, hogy minderre csak az egyéni jövedelmek egyidejű növelése mellett kerülhetne sor. Korábban ugyanis – az alacsony bérek mellett – az elviselhető hazai életszínvonalat a közeIítőleg ingyenes ellátás biztosította az oktatás, egészségügy stb. terén. Csökkenő keresetek mellett a finanszírozó állam visszavonulása ezeket a szolgáltatásokat milliók számára teszi elérhetetlenné, ami az életszínvonal rohamos romIásához vezet. Ennek egyik következménye a korábban népszerűtlen államszocializmus iránti nosztalgia feltámadása, az állami gondoskodást ígérő paternalista, akár parancsuralmi politika iránti növekvő rokonszenv a nincstelenek körében.

Eljutottunk arra a pontra, amikor a jelenlegi szociális és gazdasági politika demokratikus eszközökkel nem tartható tovább, azért nem, mert az elszegényedő tömegek szavazatát a demokrácia ellenségei fogják elhódítani.

A tartósan munka nélkül maradt népesség magas aránya nálunk hasonlíthatatlanul súlyosabb gondot okoz, mint gazdagabb országokban. Ott ugyanis nem a termelés visszaesése, hanem a technológiai fejlődés tette „feleslegessé” munkájukat, s a nemzeti jövedelem egyidejű növekedése (valamint az egyéni jövedelmeké) megengedi, hogy a társadalom vagy a család eltartsa inaktívvá lett tagjait. Nálunk köztudomásúlag nem ez a helyzet. Makrogazdasági szinten képtelenségnek bizonyult a mikrogazdasági számítások szerint veszteséges munkahelyek nyakló nélküli felszámolása. Egyszerűen áthárították a költségeket a szociálpolitikára, az pedig nem tehet egyebet: a gazdaság forrásait vonja el.

Munkára képes embernek egyébként sem elviselhető eltartottként élni családostul, lehetetlen, hogy ne sérüljenek ilyenkor súlyosan emberi kapcsolatai, önbecsülése, végül az egészsége is. A tartós munkanélküliség ön- és közveszélyes állapot, melynek egy szolidáris közösség éppen úgy nem teheti ki tagjait, mint az éhezésnek. A segélyezés rettenetesen drága, nem old meg semmit, egyébként is abszurdum egy olyan országban, ahol rengeteg elvégzetlen tennivaló vár munkás kezekre. A kihasználatlan munkaerő része a nemzeti vagyonnak. Célszerű hovafordításáról gondoskodni minden időben a közügyek intézőinek feladata volt. A munkanélküliség a társadalom normális működését nagymértékben veszélyeztető és rendszerint nem a helyi gazdálkodás sajátosságaiból következő torzulás, melynek kiigazítása a gazdasági folyamatokba avatkozó társadalompolitika kitüntetett célja: Elérésének eszközei közismertek: az új munkahelyeket teremtő, illetve a munkahelyek gazdaságosságát javító magánkezdeményezések céltudatos ösztönzése, állami és közületi megrendelések, infrastruktúra-fejlesztés, átképzés. Azért nem élnek velük, mert politikusaink félreismerik a munkanélküliség jelentőségét.

Szabad országban a társadalompolitika elsőrendű tényezői az önsegélyezésre és kölcsönös gondoskodásra szövetkező civil szervezetek. Eredményes működésüket nálunk nagyban akadályozza – a szolidaritás és önrendelkezés szétvert hagyományán túl – a szociális és kulturális ellátó tevékenységet támogató, a nonprofit gazdálkodás sajátosságait szem előtt tartó törvényes szabályozás hiánya. Pedig a gondoskodó állam visszavonulása nyomán keletkező űrt csak a különféle szolgáltatásokat átvállaló egyesületek, vállalkozások, a magánjótékonyság intézményesített formái tölthetik be. Általános tapasztalat az is, hogy ezek a szociális ellátás méltányosabb és takarékosabb megszervezésére képesek, mint a közületek, amelyeknek a korszerű jóléti rendszerekben nem a tulajdonos és nem a vállalkozó szerepe jut, hanem a megrendelőé.

szociális szempontok

Az elszegényedő, de változatlanul hatósági alapon működő „jóléti” politika szükségképpen válik szegénypolitikává. Rákényszerül a rászorultak jogosítványainak rangsorolására és a leginkább hátrányos helyzetűek segélyezésére. Így társadalompolitikáról többé nem is beszélhetünk, mivel a nagy társadalmi folyamatokat ezentúl az ellátó rendszerek működése alig befolyásolja. E folyamatokban tudniillik ritkán vagy sosem játszanak meghatározó szerepet a leginkább segítségre szoruló rétegek. Az utóbbi évek jellemző társadalompolitikai fejleménye nem is a szegények, öregek, tartósan munkaképtelenek vagy munkanélküliek terheit mérséklő gondoskodás hatástalansága volt, hanem az, hogy közben a szociális szempontok eltűntek a középrétegeket, a társadalom döntő többségét érintő intézkedések mögül.

Leggyorsabban talán éppen a műveltségben élenjárók anyagi helyzete romlott. Többségük gyengén fizetett állami alkalmazott, tudásukat a piac gyengén honorálja. Az árak pedig a leglátványosabban éppen az őket sajátosan érintő területen emelkedtek, a kulturális szolgáltatások körében, ahol az állam korábban a legtöbbet, most egyre kevesebbet vállal át a fogyasztó költségeiből. Az értelmiséget ez a változás vevőként és eladóként egyaránt súlyosan érinti.

5. Parlagiasodás

A városiasodás, azaz a vidéki népesség beterelése az ipari központokba kedvenc jelszava volt az elmúlt évtizedeknek. Ezzel párhuzamosan, a szolgáltatások hatékonyságának javítása ürügyén a kulturális, szociális és egészségügyi infrastruktúra példátlan központosítását hajtották végre. A falvak többsége az elemi szintű, a városok zöme a nagyjából teljes körű ellátás képességét veszítette el. Elgondolkodtató, hogy ez a politika, változatlan hivatkozásokkal s változatlan agresszivitással folyik tovább ma is. Nálunk polgárosodottabb országokban már évtizedek óta a vidéki régiók rehabilitációján fáradoznak, és azzal mérik a jóléti rendszer fejlődését, ha minél több és minél kisebb település rendelkezik saját középiskolával, egyetemmel, újsággal, színházzal, kórházzal, könyvtárral, kulturális egyletekkel. Nálunk a „szisztematizáció” már az általános iskola felső tagozatát, a szakorvosi rendelőintézetet s a koszladt, düledező „művelődési” házat fenyegeti. A tanulni, gyógyulni vagy egyszerűen csak szórakozni vágyó ember számára a mai Magyarországon ugyanolyan megengedhetetlen hátrányt jelent vidéken élni, mint a befektetőknek. A kettő szorosan összefügg. És ma már mindenki vidéki, aki nem Budapesten él. Egy közepes méretű francia, angol vagy finn városhoz hasonlóan széles körű szolgáltatásokat egyedül a fővárosban találunk. A kisebb települések elnéptelenítése, visszafejlesztése nem városiasodás, hanem parlagiasodás. Ma többen élnek távol a kultúra és a civilizáció központjaitól, mint ötven éve, amikor a közepes méretű városok saját vonzáskörzetükben még nagyjából a kor színvonalán töltötték be a központ-szerepet.

Az elnyomorodó vidéki válságövezetek leszakadása megállíthatatlan országos fejlesztési stratégia, a hitel-, adó- és egyéb gazdaságpolitikai eszközök koncentrált alkalmazása nélkül. Ez bizony azt jelenti, hogy a beavatkozás árát egy pontig a „gazdag” régiók lakóinak kellene megfizetniük: a saját érdekükben. A hasznában is osztozni fognak az ott lakókkal (vagy az oda visszatelepülőkkel), és nekik kerül majd sokkal többe, ha vonakodnak az erőforrások átcsoportosításától: a három részre szakadt ország újraegyesítésétől. (A három rész: Budapest, néhány előnyös adottságú dunántúli körzet – és a maradék.)

Jelenleg milliók élnek olyan vidékeken, melyek értékes adottságai azért maradnak kiaknázatlanok, mert a láncreakciószerű leépülés következtében nemcsak a tőke kerüli el ezeket a vidékeket, hanem a meglévő szellemi és anyagi infrastruktúrát is szétzülleszti a pangás. A lakosság tehetősebb és műveltebb része elmenekül, a helyben maradók ezután még kevésbé jutnak megélhetéshez.

Helyi szinten nincs lehetőség fejlesztési stratégia kialakítására (illetve megvalósítására). De védekezésre, aktív szociálpolitikára sincs – egyáltalán, az önkormányzatok igen csekély mértékben rendelkeznek a kormányzás eszközeivel. A változatlanul túlsúlyos központi újraelosztásnak kiszolgáltatott helyzetüket az önkormányzatok részben elszenvedik, részben kihasználják. Annyi bizonyos, hogy az érdekeltség és értesültség nem ott összpontosul, ahol a döntések születnek – ezért húzódnak a végtelenségig a helyi létesítmények fenntartása körüli viták. (Autonómiájukat újabb helyi adónemek bevezetésére építeni viszont a központi elvonások változatlan mértéke mellett nem egyéb a felelősség cinikus áthárításánál: kezeljék ők az adóprést, ha élni akarnak.)

A szegényes és rendszerint elszomorítóan színvonaltalan önkormányzati politika távol áll attól, hogy a demokrácia iskolája legyen. Nem a civil társadalom akaratát juttatja érvényre, hanem a javadalmazásával egyenes arányban romló tanácsi adminisztráció hagyományait elegyíti egy olyan képviseleti és kijáró-rendszer hátrányaival, amely – helyben és kicsiben – reprodukálja az egymást bénító párt- és lobbiérdekek országos marakodását, a nyilvános ellenőrzéstől, ha lehet, még távolabb.

megoldhatatlan szociális problémák

A válságövezetekből menekülő lakosság a hátán viszi megoldhatatlan szociális problémáit a nagyvárosokba és az agglomerációs körzetekbe. A szegénység a legnagyobb pazarlás: emitt ház, termőföld, iskola, kórház, bolt, vasút, istálló, gyümölcsös kerül ebek harmincadjára, amott (a túlzsúfolt központokban) mindezt újra elő kell valahonnan teremteni. A kényszerű népvándorlás minden esetben súlyos beilleszkedési, életvezetési gondokat okoz a résztvevőknek. Köztudott, hogy a bűnözők, alkoholisták, rokkantak és a család nélkül felnövő gyermekek milyen nagy hányada kerül ki a hontalan egzisztenciák közül (de: az aprófalvak és a legszegényebb megyék statisztikái sem különbek az övéknél). Az elözönlött nagyvárosokat elviselhetetlenül túlterheli jelenlétük. A fővárosi szegénység gondja, a slumosodás, az infarktusos közlekedés, a megszűnt közbiztonság, a hajléktalanság és munkanélküliség csak vidéken oldható meg!

S nemcsak olcsóbb, de lényegesen emberségesebb volna, ha a vidéki lakosság helyben találna megfelelő életkörülményeket. Ha nem zsugorodna évről évre az országnak az a része, ahol a megélhetés, a tanulás, a megtérülő befektetés feltételei még adottak.

6. A tudás és a hatalom

Az értelmiség relatív elnyomorodása a tudás leértékelődésének egyszerre oka és következménye. Az állam kulturális kiadásainak korlátozása kisebb kárt okozott, mint a kulturális vagyon egyes elemeinek elherdálása, költséges és diszkriminatív bürokratikus struktúrák fenntartása, célszerűtlen szabályozási és finanszírozási technikák alkalmazása s olykor kétes értékű politikai prioritások érvényesítése.

Amilyen mértékben a politika lemondott a kultúra irányításáról, olyan mértékben vonul vissza a kultúra fenntartásának kötelezettségei alól is. Márpedig a szellemi alkotómunka és a szabad művelődés feltételeinek fenntartása politikai feladat és a közcélú költekezések elsőrendű tárgya minden civilizált országban.

A kulturális szolgáltatások növekvő költségei és a művelődő közönség egyidejű elszegényedése a szellemi élet leépüléséhez vezet. Nemcsak lehetetlen, elvben sem méltányos az aktuális felhasználóra hárítani a művelődés teljes költségét, mivel sosem egymaga élvezi a megszerzett műveltség hasznát, részesül abból közvetve az egész társadalom. A ráfordítások jobbára csak a következő nemzedék életében térülnek meg – az ő életük minősége mostani áldozatkészségünkön múlik, de ki hitelezzen nekik?

újabb kemikáliák

A rendszerváltás után a kultúrpolitikában a neoliberálisnak kevés okkal nevezett technokrata szemlélet és az állami paternalizmus különösen szerencsétlen elegye érvényesült. A közcélok szolgálatát eleve azonosították az állami beavatkozással, a magánvállalkozást pedig a tisztán nyereségelvű üzleti tevékenységgel. Így a művelődés vagy állami kegy marad, vagy a fizetőképes kereslet egyszerű függvénye. A szellemi vállalkozás szabadságát alárendelték az üzleti haszonszerzés szabadságának (sőt, kényszerének). Pedig a tudás értékét a költség/haszon hányados nem tükrözi, nem lévén köze sem a ráfordított költségekhez, sem a piaci bevétel alakulásához. Bár minden termék tartalmaz tudást, nem minden tudás ölt termék-formát. (A gyomirtó szerekben testet öltő aránylag egyszerűbb tudás közvetlenül hasznosul a terméshozam növekedésében, és így bőségesen megtérül az előállítónak. Ha a tudás értékét „nyereségtartalmával” mérik, az egyetemekről is kiszorulhat például az a jóval bonyolultabb tudás, hogy a vegyszerezés miképpen teszi tönkre az ökológiai egyensúlyt. A romló terméshozamok ellen újabb kemikáliák bevezetésével védekeznek – a „rossz” tudás egyre jövedelmezőbb lesz. Másféle tudás már nem is áll rendelkezésre, mert nem akad, aki finanszírozza. A mezőgazdaság végül tönkremegy. A példa általánosítható, mert a „tudás” meghatározása szerint maga az előrelátás képessége, a piac pedig bármi, csak nem előrelátó.)

A kultúra: az igaz, a szép és a jó mibenlétéről, tehát az értékekről folyó párbeszéd. A tudás érvénytelenségét mondja ki, aki a piac vagy a politika értékítéletének rendeli alá a kultúrát.

S ne feledjük: nem a kultúra szorul támogatásra, hanem az állam és polgárai szorulnak a tudásra.

A nemzeti kultúra feltétlen védelmet érdemel: de nem más kultúrák befolyásától kell megvédeni, mert azokkal a versenyt bátran kiállja, és a kölcsönhatások csak megtermékenyítik. Mozgósítják alkalmazó és asszimiláló képességét, mely fennmaradásunk záloga volt minden időben. Intézményes védelemre csupán az emberi szellemet lealacsonyító erőkkel szemben van szükség, akár a szűkkeblű elzárkózást szorgalmazzák, akár kultúránk egyéniségének feladását. A szellemi Európa közössége a kölcsönös jobb megértést szolgálja. A nemzetközi tudatipar uralma ezzel szemben egy szellemtelen és sivár életforma börtönébe zár. Ma egyetlen kis ország sem őrizheti meg szellemi szuverenitását a saját kultúra elsőbbségét biztosító intézkedések nélkül.

A kulturális hanyatlás összetevői között első helyen kell említenünk a tudományos kutatómunka és a művészi alkotótevékenység ellehetetlenülését megfelelő színvonalú támogatás és megrendelések híján. Ismét a mikrogazdasági számítások aggálytalan alkalmazásába ütközünk: ezek minden esetben „olcsóbbnak” mutatják kész találmányok, művek, licencek átvételét, miközben a hazai szellemi bázis lepusztulása megfizethetetlen és jóvátehetetlen kárt okoz.

Ezzel egyidejűleg idehaza is áthidalhatatlannak tűnő kulturális szakadékok keletkeztek: a műveltség kiváltságos birtokosai és a civilizált analfabéták tömege között; az egyes szakterületek specialistái között, valamint az egymástól különböző meggyőződések, világnézetek, szubkultúrák képviselői között. Kezdjük nem érteni egymás nyelvét. Amit nem értünk, azt idegennek véljük, az idegen félelmet, a félelem gyűlöletet kelt. Ha elvész a kölcsönös megértés lehetőségébe vetett bizalom, a párbeszéd lehetetlenné válik, felbomlik a kultúra egysége, és megszűnik a társadalmat összetartó szolidaritás. Lehetetlenné válik egyúttal a szellemi teljesítmények értékelése, ellenőrzése és társadalmi hasznosítása is.

Az egyre kevésbé szórakoztató kulturális tucatáru egyeduralma, amit a tőkeerős nemzetközi óriáscégek marketing-fölénye tesz ellenállhatatlanná, az ország lakóinak túlnyomó többségét kikapcsolta mindennemű kulturális tevékenységből. Ez belterjessé teszi a szellemi életet, a hazai kulturális vállalkozásokat pedig csődbe kergeti.

Az intellektuális érdeklődés, szépérzék és erkölcsi önismeret híján felnövekvő nemzedék szocializációjából hiányoznak a társadalmi együttéléshez nélkülözhetetlen elemi készségek és képességek. Számukra a mechanikus alkalmazkodásnak már valóban nincs alternatívája, hiszen nem résztvevői a kulturális kommunikációnak, és így nem is válhatnak önálló tájékozódásra, ítéletalkotásra képes, teljes értékű személyiséggé. Identitásuk kínzó hiányosságaiért kárpótlást legfeljebb a gyűlölet, az erőszak vagy az eksztázis közösségeibe menekülve találnak.

befolyásos kultúrlobbik

Tiltás, óvás, kultúrharc ez ellen nem segít: az értékesebb szellemi kínálat vonzerejét kell (sőt: lehet) erősíteni, elsősorban az igényes fogyasztás és a kulturális kommunikáció intézményeinek szelektív támogatása révén. Enélkül a művek és alkotóik finanszírozása, amit a befolyásos kultúrlobbik rendszerint kivívnak maguknak, csak annyit ér, mintha székrekedésben szenvedő betegünknek étvágygerjesztő pirulákat rendelnénk.

Aki a jövőnek épít, iskolát épít, minél baljósabb kilátásokkal néz szembe egy ország, annál több figyelmet szentel a következő nemzedék felkészítésének, ha még nem adta fel a megmaradás reményét, és életösztöne működik.

Az iskola-kérdés: pedagógus-kérdés. A tanulás-tanítás személyes kapcsolat, nem információk áttöltögetése új fejekbe. Jobb műszaki eszközökkel a (természettudományos) kutatóhelyeket kellene ellátni, a közoktatás technicizálása ellenben ha más tennivalók rovására szorgalmazzák, több kárt okoz, mint hasznot. (Az iskolák számítógépesítése számító üzletemberek buzgólkodása, hogy a támogatási üzletágra szakosodott szervezetek segítségével eladják portékájukat a legnagyobb piacon, a közoktatásban.) Az oktatás színvonala egyetlen úton javítható – márpedig javításra igencsak rászorulna –, ha a jövő nemzedék tudásáért felelős képzett szakember társadalmi rangja és jövedelme emelkedik. Akármilyen jó nemzeti alaptanterv készül, bármiben egyeznek is meg az iskolafenntartók, amíg egy középiskolai tanár életében anyagi előrelépést jelent, ha villanyszerelőnek, tolmácsnak vagy újságírónak áll, addig az iskola olyan marad, amilyen.

Nem taníthat, aki maga nem tanul, kutat. Nálunk azonban a tanító-társadalmat a többi értelmiségitől is elválasztja a merev kontraszelekció. Gyönge presztízse, alacsony fizetése, a magas kötelező óraszámból adódó túlterheltség elkedvetleníti és igénytelenné teszi a pedagógusok többségét, a tehetséges fiatalokat pedig elriasztja e hivatástól.

Iskolarendszerünk ma nem nevel és egyre kevésbé nevel aktív megértésre, önálló véleményformálásra képes, öntudatos és tudni vágyó személyiséget. Hagyományos gyöngesége a kreatív, kommunikációs és esztétikai képzés terén újabban a kognitív képességek színvonalának mérhető visszaesésével párosul. Félő, hogy a gazdasági válságra a tudás leértékelésével reagáló politika olyan környezetet teremt, amelyben a közoktatás hanyatlása fokozódik. Ezt pedig nem ellensúlyozza – legfeljebb a kulturális szakadékot mélyíti –, ha az elit gyermekeit drága magániskolákba járatja, és a kevésbé tehetősek számára ezentúl úgyis megfizethetetlen egyetemi képzés „vevőköre” majd csak ezekből rekrutálódik. Tanárok és diákok egyidejű kontraszelekciója a tudás szűkített újratermelésével egyértelmű, ezt, ha tetszik, szellemi elnyomorodásnak is nevezhetjük.

7. A média hatalma

Az ezredforduló világát nem a klasszikus piac, hanem az informatika és a tömegkommunikáció törvényszerűségei irányítják. Időnk nagyobb részét elektronikus képek és közvetített információk virtuális valóságában töltjük, olyan valóságban, amelyben nem vagyunk jelen, amely nem igényli és nem teszi lehetővé részvételünket, csupán részesülünk belőle. A véleményünket és viselkedésünket formáló értesülések túlnyomó többségét immár nem személyesen hozzánk intézett – megválaszolható – üzenetekből merítjük, hanem a telekommunikációs technológia közvetítésével jutnak el hozzánk.

az egyedül lehetséges valóság

Lenni annyi, mint közvetítve lenni: ez a demokratikus nyilvánosság végét jelenti. A mediatizált tömegkultúra fogyasztója mindig aziránt érdeklődik – s ha beszélhetünk még választásról, mindig azt választja –, amit az elektronikus hír- és képvilág kínál neki, márpedig ott mindig az jelenik meg, ami az uralkodó kép-mutatók érdekében áll. A média nem meggyőzni akar, nem egyetértésünkre tart igényt, hanem arra, hogy amit láttat, azt az egyedül lehetséges valóság gyanánt fogadjuk el. A politikában, a kultúrában és a gazdaságban ezentúl az uralkodik, akinek van képe hozzá. Az elektronikus tömegtájékoztatás pusztán fogyasztói használatára rendezkedtünk be; míg a nélkülözhetetlen tudás gyors és tömeges terjesztésének, a társadalmi párbeszéd intenzifikálásának adott technikai lehetőségei jobbára kihasználatlanok. A tömegkommunikáció a távolságokat nem csökkenti, hanem növeli. Fizikai jelenlétünk helyét, a közvetlen környezetet és a személyes érintkezést jelentőségétől fosztja meg, ezért nem is törődünk környezetünkkel.

A televíziót megelőzve a modern tömegközlekedés szakította el egymástól az embereket. A városi teret az együttlét színhelyéből az áthaladás színhelyévé formálta. Korunk embere mindig távol van valahonnan, ahová okvetlenül el kell jutnia vagy ahonnan hírt kell kapnia, és ezt nem teheti meg a közlési, közlekedési csúcstechnológia igénybevétele nélkül.

Sajátos adottságunk, hogy nálunk a lokalitás felszámolása már jóval a technotelemédia megjelenése előtt hatalmas méretekben végbement: erről a helyi közösségeket szétverő diktatórikus központosítás gondoskodott, mintegy előkészítve a talajt az informatikai hálózatok és az elektronikus képtechnológia betörése számára. A társadalmi érintkezés elszegényített világa helyett ezek új virtuális környezetet kínálnak. Az autók számára kisajátított utcákról, veszélyes grundokról, elnéptelenedő, sivár játszóterekről, szennyezett vizek mellől elektronikus játékok műszerfala elé terelt, amúgy kommunikációképtelenre nevelt gyerekek idejekorán megtanulják, hogy interaktivitásra, beavatkozásra csak a számítógépekkel szimulált játékvilágban nyílik alkalom, a beprogramozott lehetőségek határain belül. Egész felnőtt életük ezt a tapasztalatot fogja igazolni. Mindennapjaikat a tömegmédiumok sugalmazta minták szorgos reprodukálása és a számítógépprogramok utasításait követő mechanikus manipuláció tölti ki.

8. Gazdasági utópia, ökológiai realitások

A hazai élővilág pusztulásának tényei lassan közhelyszámba mennek, hozzászoktunk, mint bármi egyébhez. A környezet romlása és egészségünk hanyatlása közti összefüggés sem szorul talán bizonyításra. Bátran mellőzhetjük az elmúlt évek környezetvédelmi politikájának bírálatát is, ha volt ilyen egyáltalán, hatása elhanyagolható.

Az alábbi, hevenyészett veszteséglista csak utal a leginkább szembeszökő „fejleményekre”.

A gazdasági hasznosítás szempontjai között az ökológiai egyensúly és a meg nem újuló természeti erőforrások védelme továbbra sem jelenik meg. A természetvédelmi területek, védett tájak élővilága degradálódik. Minden eddiginél gátlástalanabb gazdálkodás, hanyagabb kezelés teszi tönkre a turisztikai, rekreációs, idegenforgalmi és esztétikai szempontból legértékesebb területeket. Akadálytalanul folyik a fákban szegény ország privatizált erdőségeinek szakszerűtlen kitermelése, irtása, a vadon élő állatok és élőhelyeik pusztítása csakúgy, mint a maradék városi zöld terület beépítése. Hazánk egyike az utolsó európai országoknak, ahol a haszonállatokat a legkegyetlenebb bánásmódtól sem védi törvény.

már-már lakhatatlan

Közlekedéspolitikánkat tökéletesen elavult szemlélet és az üzleti érdek kiszolgálása hatja át. A vasutat lelkiismeretlenül visszafejlesztik a közúti közlekedés javára, ami a környezeti ártalmaktól eltekintve drágább is, itt azonban a hálózatépítés, fenntartás és szennyezés költségeit a felhasználó helyett az adófizető kénytelen megfizetni. A károkat növeli a tömeges tranzitforgalom, melynek kedvéért újabb autópályák építését erőszakolják. (Ha a tranzitforgalmat a vasútra terelnék, az kifizetődőbbé válna, és a környezet megmenekülne.) A személygépkocsi-használat korlátlan növelése érdekében a tömegközlekedést egészében is háttérbe szorítják, ami mértéktelen levegőszennyezést eredményez. Budapest Európa egyik legszennyezettebb levegőjű városa, civilizált normák szerint már-már lakhatatlan. A gépkocsiözön megbénítja a városi közlekedést, kisajátítja és elcsúfítja a közterületeket, költség- és energiapazarló; ráadásul drága infrastruktúra kiépítésére kényszerít, miközben a tömeges behozatal tetemesen növeli külkereskedelmi mérlegünk deficitjét.

Az energiafaló fogyasztói magatartás terjedése a pazarlást teszi normává. Elmaradt a környezetszennyezést mérséklő, a termelés hatásfokát javító erőmű-felújítási program. A hatalmas hálózati veszteségeket mérséklő, rövid távon megtérülő beruházásokra sem került sor. Ehelyett meg-megújuló kísérletek történnek az atomerőmű-kapacitás növelésére.

Hihetetlen mértékű pazarlás folyik a csomagolóanyagokkal, kereskedelmi göngyöleggel, reklámhordozókkal – mindennek árát „természetesen” a fogyasztó fizeti. Az iparban és a kereskedelemben használt anyagok újrahasznosítása, a hulladék csökkentése, szelektált kezelése, biztonságos elhelyezése érdekében szinte semmi se történt. Mindennapossá vált a különösen veszélyes hulladékok lelkiismeretlen tárolásából, megsemmisítéséből, illegális behozatalából származó talaj- és vízmérgezés. Az okozott károkkal arányos felelősségre vonásra, büntetésre talán egyetlen esetben sem került sor.

A válság sújtotta mezőgazdaság képtelen a kizsigerelt, kemikáliáktól tönkretett termőföld meliorizációjára. Változatlanul uralkodó a biotechnológiára és a vegyszerezésre utalt monokulturális, tömegtermelésre törekvő szemlélet, dacára annak, hogy értékesítési lehetőségei – a hazai adottságokat figyelembe véve – rosszabbak, mint a minőségi és környezetbarát mezőgazdaságnak.

A talajvíz nitrátosodása, a felszín alatti vizek szennyeződése újabb körzeteket foszt meg az egészséges ivóvíztől, és ivóvíztartalékainkat is veszélyezteti. A növekvő kommunális és gazdasági terheléshez képest messze elmaradtak a szennyvízelvezetési és tisztítási beruházások. Az élővizek regenerációs képességét meghaladó szennyezés kipusztítja a vízi élővilágot, lehetetlenné teszi vizeink mezőgazdasági és idegenforgalmi hasznosítását.

Folytathatjuk a felsorolást tetszés szerint. De inkább a megállíthatatlannak tűnő romlás okait szeretnénk megérteni. Az emberek többsége ugyanis nem szívesen pusztítja a saját környezetét. Ha mégis szinte minden esetben a kártékonyabb megoldást részesíti előnyben, annak oka az lehet, hogy amit elpusztít, nem érzi a sajátjának, vagy olyan késztetésnek engedelmeskedik, amely a pusztítást elemi érdekévé teszi, s egyúttal megnyugtatja, hogy a következményekért nem tartozik felelősséggel.

Valóban, az üzleti haszonelv egyeduralma épp ilyen késztetést jelent és pontosan ilyen irányban szűkíti be fogalmunkat arról, hogy mit érezzünk a sajátunknak. Az ökonómia ismeretlen, egymással elvont mennyiségi összefüggésbe állítható, tehát korlátlanul felcserélhető és pótolható javakkal számol. Nem ismer önmagukért becses javakat, és nem képes figyelembe venni közvetett vagy a távolabbi jövőben jelentkező költséget, illetve hasznot.

minőség- és életellenes szemlélet

Saját javairól, személyesen őt érintő viszonyokról az. ember nem ökonómiai elvek szerint gondolkozik. A döntések központosítása (eltávolítása az érintettektől) és a versenypiac törvényei azonban a minőség- és életellenes szemléletnek kedveznek. A társadalmi magatartás megváltozását tehát a döntések decentralizálása, a hiteles tájékoztatás, nyilvános ellenőrzés, az érintetteknek beleszólást biztosító törvényes szabályozás mozdítaná elő. Nem utolsósorban az, ha a természeti és kulturális környezet értékeit „lefordítanák” a gazdaság egysíkú nyelvére. Enélkül hiába is szólnánk környezetvédelemről. A kollektív önpusztítást ösztönző, sőt, kikényszerítő érdekmechanizmusok ugyanis kérlelhetetlenül büntetik, hátrányokkal sújtják azt, aki egyénileg próbálná kivonni magát vagy vállalkozását e mechanizmusok hatálya alól. (A környezetvédőket pedig lejáratja és elnémítja a politikai-gazdasági uralom érdekeit és előítéleteit gátlástalanul kiszolgáló tömegkommunikáció, mely a reklám és ellenreklám változatos manipuláló technikáival immár világszínvonalon rendelkezik, s így sokkal hatásosabb, mint a közvetlen politikai cenzúra.)

A gazdag országok elsősorban nem hulladékukat vagy a környezetet károsító iparágakat exportálják a gyarmatokra (hozzánk), hanem mindenekelőtt azt a hiedelmet, hogy a természeti erőforrások ingyenesek, és korlátlan kiaknázásuk a jólét forrása. (Üveggyöngyöt és tüzes vizet nagy tételben csak megtérített bennszülötteknek lehet eladni.) Ha nemcsak utólag vennénk figyelembe az elhasznált és tönkretett természeti tényezők értékét, amikor hiányukat már csak technikai úton, tetemes anyagi ráfordítással lehet pótolni, nyomban kiderülne, milyen tökéletesen irracionális gazdálkodást folytatunk. Egyelőre mérlegkönyveinkben nem jelentkezik a környezetrombolás okozta mérhetetlen deficit. A hazug kettőskönyveléssel azonban legfeljebb önmagunkat csapjuk be.

Az eldobható civilizáció esztelen pazarlása addig tartható fenn, amíg a felhasználó nem fizet és nem adózik a véges mennyiségben hozzáférhető, meg nem újuló természeti erőforrások igénybevételéért. Herman Daly és mások okkal hangsúlyozzák, hogy a gazdaságot élénkítené – és persze, fenntartható pályára terelné –, ha elsősorban nem azt adóztatnák, amiből mindenki többet akar, vagyis a nyereséget, hanem amivel mindenki hajlandó takarékoskodni: a felhasználást. Ebben az esetben a beruházó a környezet minimális igénybevételére törekedne, a tartós minőséget részesítené előnyben a tömeges előállítással szemben, és a fogyasztót is ennek megfelelő magatartásra ösztönözné a reklám eszközeivel. Érdekei ugyanis nem a gyors elavuláshoz fűződnének többé: nem ahhoz, hogy minél gyorsabb ütemben alakítsa át környezetét áruvá s az árut hulladékká. Egy „anyagtalanított” gazdaság értelemszerűen jóval nagyobb mértékben építene a jelenleg „felesleges” élőmunkára: az emberi tudás, találékonyság, a kézműves ügyesség kimeríthetetlen (a használatban megújuló) tartalékára. Természeti erőforrásokban szegény, munkanélküliséggel küzdő országokban nyilvánvalónak tűnnek egy ilyen stratégia előnyei.

gátlástalan kifosztás

Környezetünk megmentéséhez azonban ma már önmagában nem volna elegendő a tisztán gazdasági eszközökkel történő szabályozás, adók, kedvezmények, a természeti értékek tulajdonosainak megszemélyesítése stb. Mindez szükséges, sőt, elengedhetetlen, de az is igaz, hogy az élővilág épsége vagy az emberi egészség még árán sem eladó. A környezet gátlástalan kifosztásának csak törvényes tilalmak, felhasználási kvóták, terhelési határértékek bevezetése szabhat gátat. Törvényhozóink ezen a téren a legszerényebb lépésektől is óvakodtak, abból a téves feltevésből kiindulva, hogy a környezetvédelmi kötelezettségek ellen tiltakozó üzleti lobbik „a gazdaság” érdekeit képviselik.

A tönkretett élőhelyek rehabilitációja – ideértve az ember élőhelyét, a városi környezetet is – ma már elképzelhetetlen gondosan megtervezett helyreállítási programok nélkül. A kívánatos intézkedések hatása korántsem csak a kiadási oldalon jelentkezne, úgy, ahogyan azt a felelőtlenségüket és tehetetlenségüket igazolni igyekvő politikusok magyarázzák. A tiszta levegő, a szép táj, az iható víz, a csend, az emberi egészség ugyan egytől-egyig jóléti tényező már önmagában is, de az ökológiai egyensúly helyreállítása – valamint az emberi élet egyensúlyának helyreállítása – érdekében tett erőfeszítések szorosabb értelemben vett gazdasági hasznot is hajtanak. Hozzájárulnának a kilátástalan válságba süllyedt magyar gazdaság szerkezetének átalakításához, s azt a 21. század követelményeinek megfelelő pályára terelnék ahelyett, hogy egy 19. századi típusú fejlesztés zsákutcáit járnánk újra végig. A következetes környezetvédő politika serkentené a technológia megújítását, hiszen elviselhetetlenül drágává tenné az anyag- és energiapazarló, erősen környezetszennyező eljárások alkalmazását, mihelyt a közvetett és járulékos költségeket a felhasználóra terhelné.

A gazdaságossági szempontok újrafogalmazása a belső felhalmozás kihasználatlan lehetőségeire irányítaná a figyelmet. Vonzóvá tenne közhasznú, jelenleg „gazdaságtalan” tevékenységeket, munkaalkalmat teremtene, növelné az ország idegenforgalmi vonzerejét, mely lassan megszűnik, hála a környezet állapotának. Parlagon heverő kulturális és természeti adottságokat vonna be a hasznos művelés (és a művelődés) körébe, s azokat juttatná nagyobb befolyáshoz, több jövedelemhez, akik az újszerű hasznosítási lehetőségek kiterjesztésében érdekeltek. Ásatag mentalitású iparbáróink, a tervgazdászból gyorstalpalt pénzügyi mágusok és piaci nepperek hatalmára mindez, tudjuk, végzetes volna.

Az ökológia a politikában azért veszedelmes, mert reális gazdasági alternatívát kínál a fogyasztói-szabadpiaci utópiával szemben, kézzelfogható és azonnali előnyökkel járó változást.

S ki mondja akkor és milyen alapon, hogy Magyarország számára nincs harmadik (negyedik, számtalan) út?

9. A világ – piac?

Komp-ország számára nincs többé kikötő, a komp-metafora ideje lejárt. A szocialista és a kapitalista internacionálé között nem indul több menetrendszerű járat. Ezerszáz évi kísérletezgetés után esetleg ott kellene mégis országot építeni, ahol vagyunk. A felzárkózás megszállottjai azonban nem okultak az erőszakos modernizáció szovjet típusú kísérletének kudarcából, és most egy latin-amerikai típusú kísérletet erőszakolnak – tőlünk délre és keletre már javában ez folyik. Navigációs támpontjaik tévesek: az államszocializmus bukásában a nyugati technokrácia győzelmét látják, s nem ismerték fel az ipari társadalmak világméretű válságának kezdetét.

óvintézkedésekkel körülbástyázott jóléti világ

Ez a válság épp abban áll, hogy az uralkodó világrend a túlnépesedő bolygó lakóinak egyre kisebb hányadát képes csak elviselhető életkörülményekben részesíteni, és egyre súlyosabb terheket ró azokra, akik kívül maradnak a katonai és gazdasági óvintézkedésekkel körülbástyázott jóléti világon. A pazarlás kényszerén alapuló világgazdaság, az ökológiai és kulturális rendszerek összeomlása, a növekvő nyomor, a szélsőséges egyenlőtlenségek együttesen idézik fel a környezeti és demográfiai katasztrófát. Napról napra látványosan beigazolódik, hogy a világgazdaság mai rendszerének haszonélvezői nem hajlandók, vesztesei nem képesek megállítani a civilizációnkat belátható időn belül pusztulással fenyegető folyamatokat. Még a legnyilvánvalóbb veszedelmek elleni védekezésről sem képesek megegyezni, ha az a nagyhatalmak üzleti érdekeit sértené.

Hiába próbálunk a győztesekhez csatlakozni, mert eszük ágában sincs többé győzelmük nyereségét bárki mással megosztani, az a saját túlélésükhöz is csak ideig-óráig elég. Ennek tudatában kell felülvizsgálnunk nemzetközi tájékozódásunk alapelveit.

Egy tisztán gazdasági indíttatású kontinentális vagy világméretű integráció keretei között, mint amilyennek a most egyesülő Európa ígérkezik, önállóságunkért cserébe csak minden tekintetben védtelen és alárendelt helyzetet nyerünk. Az elzárkózás természetesen nem védekezés: létérdekünk az együttműködés más nemzetekkel. Egyszerűen nem tehetünk egyebet, mint hogy minden erőnkkel a méltányos és számunkra kedvező együttműködés feltételeiért harcolunk, ezt helyettünk senki más nem teszi meg, viszont természetes szövetségeseket találhatunk Európa-szerte.

Igen, de nem rendelkezünk az egyenrangú partnerkapcsolatokhoz kellő gazdasági eszközökkel. Ebből a felismerésből éppen az következne, hogy akkor politikai és kulturális eszközökkel javítsunk helyzetünkön, és védjük – többek között – gazdasági érdekeinket is. Ne higgyünk el mindent azoknak, akiknek érdekük, hogy elhitessék velünk: a tudás, a politikai célkitűzés tehetetlen a pénz hatalmával szemben. Dehogyis az! A győztes nagyhatalmak maguk sem szerezték, csupán érvényesítik előnyeiket a piacgazdaság eszközeivel. Hatalmuk eredeti forrása az euro-amerikai civilizáció szellemi teljesítményében és politikai vívmányaiban rejlik. Ezek számunkra is elérhetőek, eddig is egyenrangú társként vettünk részt létrehozásukban.

A világválság kihívására a gazdag országok egyre nyíltabb protekcionista politikával válaszolnak, ha ennek letéteményesei ezentúl nem is a nemzetállamok, hanem nemzetközi szervezetek és hatalmi tömbök. Az érdekeik egyoldalú védelmére alkotott pénzügyi rendszer, a „szabadkereskedelmi” szerződések és a tömbpolitika tűrhetetlen hátrányokkal sújtja a szegényebbeket. A behajthatatlan követelések és megfizethetetlen adósságok gazdasági világrendszere nem tartható fenn tovább, megérett a változásra. Mi lesz azután? Regionális elzárkózás lép a helyébe, vagy az erőszak beláthatatlan eszkalációja, vagy a világgazdaság játékszabályainak gyökeres átalakítása? Szegény és gazdag országokban egyaránt mind többen ismerik fel ez utóbbihoz fűződő elemi érdekeiket. Velük szövetségben, a tömbpolitika ellenében Magyarország is új nemzetközi szerepkört kereshet magának.

új politikai játéktér

Az új európai helyzetet nem a kontinentális integrációhoz csatlakozni kívánó, illetve ezt ellenző nemzetek konfliktusa jellemzi. Az ellentétek már régen nem országok között, hanem az országokon belül húzódnak, s nem a csatlakozás körül, hanem a jövendő európai közösség minősége körül éleződnek ki. Kinek az Európája jön el? A multinacionális gazdasági óriások érdekeit képviselő új csúcsbürokrácia függetlenítette magát a demokratikus ellenőrzéstől. A döntések még távolabb kerültek az egyes embertől, mint a nemzetállamokat irányító formális parlamentarizmus gépezete valaha. Az új politikai játékteret a nemzetek feletti gazdasági, tömegtájékoztató és politikai szervezetek, illetve a helyi érdekek képviselőinek szembenállása határozza meg. Ezt a játékteret politikusaink fel sem ismerték. A múlt századokban begyakorolt hatalmi sakkjátszma előfeltevései szerint szinte kizárólag kormánypolitikában gondolkodnak, és elhanyagolják a politikai élet egyéb tényezőit, a tömegtájékoztatást, a magángazdaságot, a civiltársadalom szervezeteit. Ez utóbbiak magatartása más és más módon, de egyre inkább függetlenedik a nemzeti kormányok akaratától. Mi még szomszédainkhoz képest is szembeszökően képtelennek bizonyultunk arra, hogy ezekkel a „civil” tényezőkkel egyáltalán megismertessük álláspontunkat, illetve a magyarországi kapcsolatokban rejlő lehetőségeket. Pedig Európa jövőjét többé nem a miniszterek utazgatása dönti el. A multik és eurokraták könnyen eldönthetik ugyan, velük azonban nincsenek közös nevezőre hozható érdekeink. Rossz helyen kerestük partnereinket, ezért váltunk súlytalanná a nemzetközi politikában – röviden ez volna a sikerágazatként elkönyvelt magyar külpolitika mérlege.

A gazdagok ritkán szorulnak szomszédaikra, a szegények szinte mindig. A kelet-közép-európai térség országai között kiújult ellenségeskedés nem képletes akadályokkal rekesztette el az adottságainknak (és adósságainknak) leginkább megfelelő helyi együttműködés útját. Az ismét befelé forduló, saját bajával és sérelmeivel elfoglalt, szerény lélekszámú régió a világpolitikában legfeljebb a háborús és migrációs veszedelem forrásaként jön még számításba. Ezért a helyzetért a magyar külpolitika nem felelős, de tény, hogy minden eddigi kísérlete kudarcot vallott regionális elszigeteltségünk enyhítésére. A defenzív, gyakran kétértelmű magatartás a szomszéd országokban élő magyarok millióinak sem kedvezett, legfeljebb azon vitatkozhatunk, hogy mivel ártottunk többet nekik: a többségi sovinizmust nyakukba zúdító üres nacionalista gesztusokkal vagy a legutóbbi évek kapitulációs politikájával. A szlovák–magyar vízlépcső-vita nemcsak az agresszió legújabb formáját honosította meg Európában (a nemzetek közötti ökológiai agresszióét), hanem azt is leleplezte szomszédaink előtt, hogy nemzetiségi zsarolással a magyar politika bármely kérdésben visszavonulásra kényszeríthető. Hogy ennek nem a határon túli magyarság látja hasznát, több mint valószínű.

Gazdaság- és külpolitikánk kudarcait aligha ellensúlyozzák azok a „jó pontok”, melyeket újabban törleszkedő szolgalelkűséggel igyekszünk kiérdemelni. Nemcsak a sorozatos francia atomkísérletek ellen tiltakozó ENSZ-határozatot nem mertük megszavazni, nemcsak a népirtó kínai rezsim kedvét keressük üzleti előnyök reményében, de már odáig aljasodtunk, hogy a magyar diplomácia vezetői nyíltan bevallják: még egy politikai ellenfelei vérében gázoló afrikai diktátor gaztettének (jelképes) elítélését sem kockáztatjuk addig, amíg meg nem győződtünk a „mértékadó” hatalmak egyetértéséről. Megszoktuk, hiába, és hiányoljuk is már talán a Bécsből, Berlinből, Moszkvából érkező jóváhagyást ahhoz, hogy politikai véleményünk legyen.

II. A FENNTARTHATÓ MAGYARORSZÁG

Mi nem csináljuk a históriát, ahhoz is sok kell, hogy jól megértsük.” (Széchenyi István)

Szegény ország vagyunk: folyvást arról beszélünk, amiben hiányt szenvedünk. Szegénységünk ugyan a többség számára még nem az anyagi javakban szenvedett elemi szükséget jelent, az ország életszínvonala azonban alacsonyabbra süllyedt, mint az egyesek jövedelme, s az utóbbi szükségképpen követni fogja az előbbit. Persze, aki más célt, másféle javakat nem ismer, azzal könnyebb elhitetni, hogy jóléte egyéni fogyasztásán mérhető, s hogy mindaz, ami az életéből hiányzik, pénzért kapható. Annak a lét: pénzkérdés, és egyedül a pénz lesz létkérdés. Azért vagyunk szegények, mert a gazdagság olyan fogalmát fogadtuk el, mely bennünket szegényekként határoz meg, és olyan úton járunk, amelyen egyre szegényebbek leszünk. Azért vagyunk szegények, mert egyre kevésbé tudjuk becsülni és így egyre kevésbé óvjuk, amink van. Azért vagyunk szegények, mert hihetetlenül rosszul bánunk egymással, önmagunkkal, ember-alkotta és természeti örökségünkkel, az utánunk jövők örökségével.

Nem járna-e vajon több előnnyel, ha nem a piacgazdaság logikája uralná a politikát, hanem a közakarat állítaná céljai szolgálatába a versenyszellemet és az egyéni nyereségvágyat? Hátha többre jutnánk – tisztán gazdasági értelemben is –, ha most azonnal elsőbbséget adnánk az igazságosság, a kultúra, a környezetvédelem, a testi és lelki egészség szempontjainak, s ezekhez fűződő érdekeink érvényesítését nem halasztanánk újra és újra a gazdasági fellendülés sohanapjára? Hátha épp ezekben rejlenek a fellendülés kihasználatlan erőforrásai?

Soha nem állt fenn – és nem is állhat fenn huzamos ideig – olyan társadalom, amely választásait és erőfeszítéseit nem képes másként igazolni, mint a költség és haszon összehasonlításával. (És amíg fennáll, folyvást csak veszteségeit fogja mérni.) A gazdaság nem teremt célokat, csupán az elismert célok elérésére alkalmas eszközöket tudja előállítani. A piaci versengés is pusztító erővé válhat, ha nincs mihez igazodnia. A magánhaszon és a közjó között intézményes politikai eszközökkel teremtett összefüggés ezzel szemben nem korlátozza a gazdaságot, hanem kiegyensúlyozott működésének hosszabb távú feltételeiről gondoskodik. Segít összehangolni a vállalkozó döntéseit olyan hatékony érdekekkel, melyeket az értéktőzsde nem jelez.

Ezeknek az érdekeknek a képviselete azonban nem állami feladat. Az önkéntes társulási formák, egyesületek, önkormányzatok, szakmai szervezetek érdemi befolyását igényli a döntés körül. A társadalmi törekvések sokfélesége ugyanis pártpolitikában és országos szinten sosem jut megfelelő képviselethez. A törvényhozás feladata elsősorban az volna, hogy e sokféleség számára a játékteret biztosítsa. Mert ha ezt nem teszi, elnyomást gyakorol.

személytelen mechanizmusok

Ha nem az egymással versengő célok értelméről folyó nyilvános vitában dől el, hogy miként értékeljük, ösztönözzük vagy korlátozzuk az egyéni teljesítményeket, ha a szabályozást s az értékek rangsorolását személytelen mechanizmusokra bízzuk, uralmuk nem a döntési eljárás semlegességét biztosítja az egyéni elfogultságok ellenében, hanem kimondatlan célok, ellenőrizhetetlen érdekek szolgálatát kényszeríti az egyénre, megfosztva őt a szükségszerűnek és kikerülhetetlennek feltüntetett viszonyok befolyásolásának még a reményétől is.

Valahol megint utat vesztettünk: azért rosszak a döntéseink, mert rosszul döntünk.

Az élet nagy kérdéseiben – és bizonyára a kicsinyekben is – érzelmi alapon szoktunk dönteni: ízlésünk, előszereteteink, meggyőződésünk szerint. Az ilyen döntésekben egész személyiségünkkel részt veszünk. Így választunk magunknak társat, foglalkozást, lakóhelyet, ha szabad belátásunk szerint dönthetünk. Két dallam, de két politikai színezet között is így választunk. A politikai döntéseket mégis a „tiszta” – személytelen, elfogulatlan, „értékmentes” – észszerűségre hivatkozva igazolják. Az ilyen döntés pedig nemcsak életidegen, de lehetetlen is, különösen a politikában az. Nem akadt még politikai testület, amely eleget tett volna ennek a követelménynek, és egy elé kerülő ügyben döntését valamennyi lényeges körülménynek a diszkurzív logika ismérvei szerint elvégzett mérlegelése alapján hozta volna meg. A hamis hivatkozás emelte törvényerőre a politikában a csalást és a hazugságot. Magát az észszerűséget ráadásul a gazdasági racionalitásra korlátozták, amit pedig – meglehetősen önkényesen – az erőforrások optimális kihasználásával mérnek. Egy hosszú történelmi korszakon át a vita csak akörül folyt, hogy az így körülhatárolt gazdasági észszerűség követelményének mi képes inkább megfelelni: a tudományos előrelátás vagy a versenypiac utólagos értékítélete.

Mára bebizonyosodott, hogy ezek egyike sem alkalmas a tennivalók és a javak olyan elosztására, amely ösztönözné az alkotó kezdeményezést, fenntartaná az életformák gazdag sokféleségét és kellő tekintettel lenne az egymással érintkező egyének és csoportok önrendelkezésére.

Arra sem alkalmasak, hogy mérsékeljék az elviselhetetlen társadalmi egyenlőtlenségeket, a hatalom, a vagyon és a tudás összpontosulását a kiválasztott kevesek kezén.

A technológiai rendszerek működésében testet öltő gazdasági észszerűség veszedelmes kényszerré lett: maga alá gyűrte s most lassan elpusztítja természeti és kulturális környezetét – saját létalapját. Az ipari tömegtársadalmak kora ezzel – így vagy úgy – lezárul.

széthulló birodalmak

A következményeket a kisebb és gyengébb országok hamarabb szenvedik el. Döntenünk kell nekünk is: védtelenül szolgáltassuk-e ki magunkat a helyi érdekekre nem tekintő globális rendszerek elszabadult működésének, vagy szembeszállunk a széthulló birodalmak limesét elborító zűrzavar és erőszak fenyegetésével?

Valljuk be őszintén: ha létünk jogosultságát a fejlődés, a hatalom vagy a piac univerzális logikája nem igazolja, mi akkor is élni akarunk a magunk módján. Nem hisszük, hogy ez a jog bárkitől is elvitatható, ezért a védekezéshez a kölcsönös segítség eszközeit keressük, lehetőleg az uralom eszközei nélkül (melyekkel úgyis csak igen csekély mértékben rendelkezünk).

Az önvédelem politikája mindenben segítségre szorul: ez adja erejét. Nem automatizmusokra számít, hanem megértésen alapuló együttműködésre. Bízik a gyöngék és kicsinyek legyőzhetetlen életrevalóságában, akik elpusztulnak, ha meg nem tanulják, hogy a megoldhatatlan problémák: megkerülhetők.

Nincsenek nagyralátó tervei. Megérteni és megőrizni igyekszik a világ szeretetreméltó sokféleségét. Tudja, hogy „az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, különben a közjólétből a kevesek jóléte lesz.”^[1] Előnyben részesíti tehát a kíméletet a használattal, a személyiséget a sokasággal, a minőségi javítást a mennyiségi növekedéssel szemben. Ezek nagyon is gyakorlatias szempontok, alkalmazásuk mindenütt és azonnal kézzelfogható eredményre vezet. Úgy tűnik, Magyarországon ma csak egy ilyen politika tudná kibékíteni a társadalmat bomlasztó erőket. S ez ma az egyetlen, ami az európai hagyománnyal összeegyeztethető: az ember feltétlen erkölcsi méltóságáról alkotott, civilizációnkban általánosan elfogadott (és ritkán alkalmazott) felfogással.

Az alapelvekből következik, hogy mi az, ami mindenkit megillet, aminek biztosítása a politika célja kell legyen: kimondják kinek-kinek elidegeníthetetlen jogát az önkéntes társuláshoz, az értelmes munkához, létbiztonsághoz, valamint ahhoz, hogy a sorsát érintő döntésekben részt vegyen és szabadon gondoskodhasson a maga és utódai javáról. Nem beszélhetünk a személyiség méltóságáról, hogyha bármi egyéb cél elsőbbséget élvez ezekkel szemben. És nem méltó semmiféle tiszteletre, aki nem tartja kötelességének, hogy az utána jövőknek olyan életlehetőségeket biztosítson, amelyek legalábbis nem rosszabbak azoknál, amelyeket maga örökölt elődeitől.

kényszerre hivatkozás

„Szép elvek”, legyintenek erre mosolyogva a politika mai bölcsei, akiknek meggyőződése – és mentsége – lett, hogy ami szép, az a politikában megvalósíthatatlan, sőt, veszedelmes. Ezektől azt kérdezem, vajon az ő rút elveiket követve mire mentünk? S azt állítom, hogy igenis a politikai eszélyesség követeli, hogy ezek az egyszerű elvek ne sérüljenek. Ez pedig csak olyan társadalomban teljesülhet, melynek intézményei nem büntetik, de ösztönzik a szolidáris magatartást, olyan társadalomban, melynek polgárai a közügyekben maguk döntenek, és nem tűrik, hogy döntéseiknél az utolsó szót a kényszer vagy a kényszerre hivatkozás mondja ki. (Ezért, ha kell, alkotmányos eszközökkel korlátozzák a szabadság ellenségeinek szabadságát, s az embert lealacsonyító, az életet pusztító erőket megfosztják hatalmuktól.)

A javasolt döntési eljárás rengeteg gonddal jár, de különös előnye, hogy ezen az úton egyetlen érdek vagy elv sosem válhat kizárólagossá, lehetetlenné válik a központosítás, valamint a személytelen és közvetett mechanizmusoknak alávetett döntéshozatal. Minden különös érdek és akarat a saját körében próbálhat szerencsét, ahol az érintettek ügyeik mindenkor egyedi természetére tekintettel határoznak. (Az általánosságban mozgó és ezért tisztán mennyiségekkel dolgozó mérlegelés erre nem képes: ezért célszerűtlen, drága és igazságtalan szinte minden egyes esetben az általában észszerű megoldás.) Végül: ez az egyedüli ismeretes védekezés a demokrácia legfőbb kártevője ellen, az ellen ugyanis, hogy a hatalom, a vagyon és következésképpen a vélemények többségének urai akaratukat közakaratként szentesítsék.

A társadalom tisztán technokratikus megszervezése veszedelmes utópia volt, a tudományos-fantasztikus ponyvaregények világába illő. (S ha megvalósul, ennek a világnak szörnyeit szabadítja ránk, programvezérlésű gólemeket, zombi-létet.) Egyre súlyosabb működési zavarok jelzik, hogy a haladásról, a jólétről, az észszerű gazdálkodásról és magáról a politikáról alkotott fogalmaink elavultak, sürgős felülvizsgálatra szorulnak. Előítéleteink, félelmeink, illúzióink és mindenekelőtt készületlenségünk okozta, hogy erre a politikai fordulat éveiben nem került sor. Pedig Kelet-Európa rákényszerül az útkeresésre. Az uralkodó világrend elfogadása és az elzárkózás egyaránt sivár jövőt ígér ezen a tájon.

E dolgozatban megpróbáltam fölmérni és értelmezni az elmúlt években végbement változásokat, a bírálathoz itt-ott új szempontokat kerestem: kihasználatlan lehetőségekre igyekeztem felhívni a figyelmet, és utaltam azokra az elméleti előfeltevésekre is, melyek szerintem kiindulópontjai lehetnek egy megújuló politikai gondolkodásnak.

bizalom

De ki beszél itt megújulásról? S ha beszélünk róla, tettünk-e ezzel valamit? Meggyőződésem, hogy igen. A politika közege a nyilvános beszéd. S éppen a nyilvános beszéd az, ami az utóbbi években elveszítette hitelét. Az önvédelem első lépése a nyilvános beszédbe vetett bizalom helyreállítása. A bizalom ugyanis nem érzelmi kérdés a modern társadalmakban, hanem technikai kényszerűség. Minden pillanatban olyan tudással élünk, mellyel személyesen nem rendelkezünk, és amelyet rendszerint ellenőrizni sem tudunk. Ezért a társadalom működésképtelenné, az egyén cselekvésképtelenné válna abban a pillanatban, amikor elvész a világunk valóságát szavatoló – intézményekben és berendezésekben testet öltő – tudás használhatóságába vetett bizalom. A bizalom azok iránt, akik számunkra ezt a tudást közvetítik.

Kapkodó tehetetlenség, kétségbeesett beletörődés, menekülés, bomlás és zűrzavar tudatják, hogy ez a pillanat közelebb van hozzánk, mint valaha. El is következik minden bizonnyal, hogyha azok, akik a tudásért felelősek, nem lépnek fel a nyilvános beszéd züllése ellen.

S ezzel kezdődhetne a fenntartható Magyarországról szóló fejezet.

1. Hajnal István: Az újkor története, 561. o. ↑

kép | shutterstock.com