Lányi András

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

2000 április

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

A patak, a lavór és a fürdőszoba

Több olvasónknak

Figyeljük meg reggeli tevés-vevésünket a hideg-meleg folyóvíz korlátlan lehetőségeinek birodalmában, s mit veszünk észre? Szinte semmit. Azt is csak akkor – mármint a tisztálkodási rituálé öntudatlan sztereotípiáinak esetlegességét –, ha egyszer, egy távoli vidéken a lavór és a budi határolt valóságára ébredünk. Kezdeti kudarcaink s az apró kellemetlenségek hamarosan megtanítanak a rendelkezésünkre álló tér, idő, az eszközök és a víz takarékos használatára, s a szükségletek kielégítésének észszerű sorrendjére, amit követnünk kell, ha nem akarunk koszos kézzel nyúlni a lavórba, mielőtt a szemünket kimosnánk. S hogy nem mindegy, hová köpünk. Ez a rend, amit a mozdulataink két-három nap alatt felvesznek, nem a természet rendje, hanem a hagyományé. A tárgyak és a tárgyak elhelyezkedése a térben sugalmazza célszerű használatuk módját. Ez fegyelemre szoktat. Szépnek találjuk a dolgok megértett, hagyományos rendjét; szép is az. Formát és mértéket kínál a cselekvéshez. Ha elsajátítottuk ezt a mintát, nem vagyunk többé kiszolgáltatottak a természeti kényszerűségnek: íme, a szabadság rendje. Nem kontingens. Egyéni választásaink nem esetlegesek és nem függetlenek a másokétól. Sem a víz, sem a lavór nem áll rendelkezésünkre korlátlanul, alkalmazkodnunk kell alkalmi lakótársainkhoz s a házirendhez. A negyedik napon felfedeztem a patakot. (Nem Pesten történt, amit hallotok, ott ily regényes dolgok nem történnek. A színhely: Gyimes.) A kerítésen túl, a kert alatt meztelenre vetkőztem és beleálltam térdig a sebes sodrású, kristálytiszta vízbe. Mintha csak arra várt volna, hogy a gondjaira bízzam magam. Mennyit vacakoltam odáig lavórral, fogmosással, vízmelegítéssel. Most a víz melegített! Vagyis a vérkeringésem. Kiderült, hogy épp erre való. Valamint az is, hogy a hagyomány rendje nem a természeté. A civilizáció útjának egymást követő mérföldkövei a természettől elkülönülő emberi világ határait jelzik. Ezért mondom, hogy az út a természethez nem visszafelé vezet. A hagyomány rendszeretetre tanít, de nem szab mértéket életünknek: a mértéket és a formát minden nemzedék maga alkotja meg. Nekünk, modern individualistáknak ehhez ösztönzést és útmutatást jelenthet az eksztatikus öröm, amellyel újra felfedezzük a rettegett, korlátozott és ezernyi erőszakos fortéllyal rabszolgamunkára kényszerített természetben a saját természetünk tükörképét. Bőkezű, kényeztető – mit mondjak, anyai gondoskodása gyöngéden rávezet, hogy adományait nem kihasználni, hanem viszonozni volna érdemes. Nem „kell”, de szabad. Szabadságunkban áll, s ez a legokosabb, úgy látszik, amit tehetünk. Gyümölcsöző kapcsolat: szó szerint. Megszabadít a saját radikális Másságunk értelmét illető gyötrő bizonytalanságtól, legalább egy-egy pillanatra.

(üzenet az üzenetről – the message is the message – valamennyi olvasónknak) Kedves O.! Levelezésünk, nemde, egy kissé egyoldalú. Jólesne, bevallom, ha olykor válaszolnál. Az efféle szerkesztői üzeneteket egykor eleven olvasóknak írták, kézirataik sorsa fölött háborgó szerzőknek, vidéki levelezőknek, akik csak így vehettek részt az irodalmi asztaltársaságok pezsgő szellemi életében. Hol van már az az asztal, az a társaság (az a pezsgő)! Ó, kedves O., talán csak képzellek téged is. Szimatolok utánad, mint a népszerű miskolci mentőkutya törmelék alá temetett törökök után. Kell, hogy legyenek túlélők!

kép | shutterstock.com