MŰHELYTÁRSAM 13.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Mit is jelentett a többszörös pluralizmus a relatív elmaradottság és megkésettség viszonyai között? Először azt, hogy régiónkban nem a polgárosult harmadik rend nyilvánította önmagát politikai nemzetté, hanem értelmiségiek, patrióta nemesek ébresztették, egyesítették a nemzetet. A tudatformálásban nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi-etnikai nemzetkoncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a ’nép’ nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, így a ’népi’ a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a ’népies’ nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarwinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására — a rasszizmus, amelynek faji diszkriminációja, antiszemitizmusa olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában, voltaképpen az egész régióban.
A pluralizmus másik negatív hatása a régió politikai szerveződésében mutatkozott meg. A népek e tarka halmazát, érthetően, csak egy regionális integráció tarthatta össze és fenn. A Habsburgok birodalomteremtő integrációja azonban éppen a pluralitások egymás elleni kijátszásával vagy elnyomásával, többnyire az abszolutizmus katonai és hivatali apparátusával teremtette meg azt a tekintélyi államot, amelyben éppen a liberális éra alatt, szinte észrevétlenül kerekedett felül a bürokratikus etatizmus. Nem kell bizonygatnom: a német és az osztrák-magyar állam volt a melegágya a fajelmélettel, a nacionalista és szociális demagógiával, a militarista renddel fellépő fasizmusnak, amely nemcsak Közép-Európát pusztította el, hanem a ’Közép-Európa’ gondolatot is diszkreditálta.”
Hanák Péter: Közép-Európa keresi önmagát, 1988/1
Mit lehet ehhez ma hozzátenni?
Közel négy további évtized szomorú tapasztalatát, hogy ez mennyire így van. Hogy az iskolában ma sem ezt tanítják. És hogy a régió, de különösen Magyarország ma is a polgárosodás terén elszenvedett, behozhatatlannak tűnő hátrányok következményeit nyögi.
A kiváló történész szavainak ezekben a napokban különös időszerűséget kölcsönöz az osztrák–magyar–cseh radikális jobboldaliak (újfasiszták) frakció-alakítása az Európai Unióban – a hazaszeretet–patriotizmus – nevében. Ezért az idézett szövegrészt azzal egészíteném ki, amit Hanák Péter nálam jobban tudott, hogy a haza szeretete mindig ott fordul át agresszióba, ahol a nemzeti önazonosság tudata erőtlen és hiányos, ahol a nemzetté válás súlyos kudarcok, veszteségek árán ment végbe. Szóval, hogy az idegengyűlölet mélyén rejtett öngyűlölet lapul. A mi patriótáink nem bennünket, nem a honfitársaikat szeretik – pedig a haza végül is mi volnánk -, hanem az előítéletek, régi és új hazugságok gyűjteményét, amelyre a saját uralmi igényeiket alapozzák.
kedélyes civakodás
De ne legyenek illúzióink, a modern nemzetállami integráció a spanyol félszigeten, a brit szigeteken vagy a mai Franciaország területén sem békés úton, hanem többnyire kegyetlen erőszakkal, tűzzel és vassal ment végbe, a kisebbségek elnyomása és beolvasztása árán, akár az abszolút monarchia, akár az igen tisztelt polgárság intézkedett. Az ébredő nacionalizmusok tizenkilencedik századi konfliktusa a Kárpát-medencében ezekhez képest kedélyes civakodás volt. A különbség csak annyi, hogy odaát a dolog többé-kevésbé sikerült, nálunk pedig a nemzet – hogy magamat idézzem –, olyan takaró maradt, amit mindig egymásról kellett lecibálni. (Azért hallottam én már az egységes polgári nemzetállamról skótokat, katalánokat is vitázni.)
Az Atlanti-óceán két oldalán újabban elharapózó radikális populizmus pedig a nemzetek széthullásáról tanúskodik. Hogy a faji, nemi, vallási hovatartozás a huszonegyedik században ismét meghatározó politikai tényezővé válhat, erre Hanák Péter aligha számított. Ez már egy másik történet, a globalizálódó ipari tömegtársadalmaké. Még visszasírjuk majd a nemzetállamot!
Mifelénk, a Kárpát-medencében egyébként a regionális integráció demokratikusabb változata eleve kilátástalan volt. Mire a (korlátozott és felemás) polgárosodás lehetősége megnyílt az oszmán és Habsburg Birodalom uralma alatt sínylődő népek előtt, már eldőlt, hogy a modernizáció nem egyesülésükhöz, hanem elkülönülésükhöz vezet. A Habsburg-abszolutizmus alkalmatlan volt az integráció megvalósítására. A szentistváni Magyarország létezése az adott birodalmi keretektől függetlenül önáltatásnak bizonyult. Az önkéntes konföderációt pedig a Duna-menti népek egy percig sem gondolták komolyan. Ilyesmiről csak innen-onnan száműzött forradalmárok álmodoztak olykor az emigrációban.