MENEKÜLÉS A GYŐZTESEK TÁBORÁBÓL

Az ökológiai kritika legalább annyira alkalmas, hogy elfedje, mint hogy feltárja a késő modern ipari társadalmak válságának valóságos összefüggéseit. Mintha csak valami mással, a földi ökoszisztémában beállt sajnálatos üzemzavarral kellene megküzdenünk, és nem a saját civilizációnk öngyilkos igyekezetével. Világszerte egymást érik a klímatudatos, környezetileg mélységesen felelős kezdeményezések: mára az úgynevezett környezetvédelem élelmes üzletemberek, szavazatvadász politikusok, tudományos szélhámosok, megélhetési civilek kedves foglalatossága lett. Ehhez képest alig esik szó arról, mit kezdjünk a politikai-gazdasági rendszerrel, amelynek működési logikája létforrásaink mielőbbi elpusztítását hasznosnak és észszerűnek, egyenesen elkerülhetetlennek tünteti fel.

bezöldítés

A politikai ökológia irodalmának nagyobb része el sem jut a szó szorosabb értelmében „politikai” kérdésekig. Rámutat az ökoszisztémák összeomlása és a romlást előidéző fenntarthatatlan társadalmi gyakorlat közötti összefüggésre, de mondanivalója azokon a szemléleti kereteken belül mozog, amelyekkel a kortárs politikai filozófia magyarázza és végső soron igazolja ezt a gyakorlatot. Ki-ki politikai szocializációjának megfelelően vallja magát zöld szocialistának, zöld liberálisnak vagy zöld konzervatívnak, s bizonygatja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása vagy a „szennyező fizet” elv bevezetése, a visszatérés a hagyományos értékekhez, a piac megregulázása vagy éppen a piactorzító intézkedések tilalma, a határozott fellépés az önző nacionalizmus vagy a kozmopolita métely ellen alkalmas arra, hogy elkerüljük a katasztrófát. Igazolják a hiedelmet, hogy a huszonegyedik század új kihívásaira a választ 18–19. századi eszmetörténeti örökségünkben kell keresnünk, ezáltal megkönnyítik a régivágású politikai programok bezöldítését.

Árulkodó, hogy az ökológiai politikának nincsenek ellenségei. Mert ugye, ki akarná a klímaváltozást? Melyik párt programján szerepelne a beporzó rovarok elpusztítása, az ivóvíz-források elszennyezése vagy az értelmes munka lélektelen robottá változtatása? Versenybe szállhat-e mostantól a választók bizalmáért olyan politikus, aki ne ígérné meg a környezet védelmét? Persze nem úgy, ahogyan az elvakult méregzöldek képzelik – akik különben is mindenre csak nemet tudnak mondani –, hanem az adott rendszer kínálta lehetőségeken belül.

Könyvemben^[1] egy ökológiai belátásokra következetesen építő eredeti zöld politikai filozófia szükségessége és lehetősége mellett szóló érveket igyekeztem felsorakoztatni. Azt állítottam, hogy egy katasztrófát nem lehet igazságosan elosztani, és a termelés fokozása – az élővilág egyre gyorsabb ütemű átalakítása hulladékká – az ínség új nemeit nemhogy eltüntetné, inkább súlyosbítja. A természeti folyamatok és az emberi vágyak feletti ellenőrzést szolgáló, egyre precízebb számítások, az anyagi javak bősége, a rendelkezésünkre álló adatok mérhetetlen tömege, a jobb higiénés viszonyoknak köszönhető hatalmas népességszaporulat – csupa olyasmibe pusztulunk bele, amivel büszkélkedni szoktunk. Vesztünket nem a tudatlanság, hanem megnövekedett tudásunk okozza. Az összeomlás nem bűneink büntetése, hanem erényeink jutalma lesz. Ez pedig arra int, hogy magáról a tudásról, a jó emberi életről és a jó kormányzásról alkotott alapvető meggyőződéseinket kellene felülvizsgálnunk.

tökéletes kudarc

Az emberi kapcsolatokban vagy a kényszer uralkodik, vagy a kölcsönös megértés és jóakarat, amely a mások igazságának figyelembevételére ösztönöz. Nincs harmadik megoldás, ez a kettő pedig kizárja egymást. A reménység, hogy a kényszer uralmától megszabadulhatunk úgy is, hogy fokozzuk a természettel szemben alkalmazott erőszakot, tökéletes kudarcot vallott. A hatalom, amelyet az emberiség a természet erői felett szerzett, a végletekig növelte az egyén kiszolgáltatottságát a társadalmi viszonyoknak. A hatékonysági verseny és a hatalomkoncentráció kérlelhetetlen logikája eltüntette az életformák gazdag sokféleségét, a természetben ugyanúgy, mint a kultúrában.

A racionális társadalomszervezés két alapvető intézménye, a jogállam és a piaci csere sem együtt, sem külön-külön nem biztosítanak többé alkalmas kereteket a kölcsönös megértésen és jóakaraton alapuló együttműködés számára. Az ellenőrzésükre és érdemi befolyásolásukra képes politikai közösségeket pedig felszámolta, magába olvasztotta az ipari tömegtársadalom. A technológiai rendszerekben, informatikai hálózatokban, bürokratikus eljárásokban és árfolyamokban intézményesülő személytelen kényszer feleslegessé, gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kultúrák párbeszédét, sőt, magát a kulturális párbeszédet, a társadalmi együttműködés alapját. Többé nincs, aki szót emeljen létforrásaink épsége, az életformák sokfélesége, a helyi érdekek védelmében, s nincs is hol szót emelni értük, hiszen az erőviszonyok mérlegelésén és fegyveres fenyegetésen alapuló globális tranzakciókban ezek az értékek semmiféle szerepet nem játszanak. A második ezredfordulóra így minden számottevő akadály elhárult a globális üzleti hálózatok és a velük összefonódott politikai rezsimek totális uralmának útjából. Az információ, a vagyon és a kényszerítő eszközök ilyen mértékű összpontosítására hiába keresnénk példát az emberiség történetében.

A kényszert a megértés és a jóakarat nem győzheti le. Ha mégis azt szeretnénk, hogy ez utóbbiak jussanak túlsúlyba az emberek érintkezésében, a kényszert nem megszüntetni kell – ez, sajnos, lehetetlen, hiszen az intézményesülés lényegi velejárója –, hanem kiegyensúlyozni és semlegesíteni. Ez a belátás megkerülhetetlen azok számára, akik napjainkban politikai eszközöket keresnek az emberhez méltó létezés fizikai és szellemi feltételeinek megmentésére.

Az ökológiai színezetet erősítené, ha sejtésemet az élő rendszerek elméletéből vett érvekkel támasztanám alá. Meg is tehetném, de bevallom, hogy nem onnan származik. Simone Weil hátrahagyott jegyzeteiből merítettem. Ezért most, mintegy utószóként megpróbálom rekonstruálni az ő ide vezető gondolatmenetét.

Az anarchista filozófus – keresztény misztikus, üldözött zsidó, francia ellenálló – kiindulópontja ugyanaz a kérdés volt, ami kortársait, a racionális uralom természetéről értekező Horkheimert és Adornót foglalkoztatta: miképpen lett az ember saját művének rabszolgája? Miféle csapdába estünk? „A kapitalizmusnak – írja Weil – sikerült felszabadítania az emberi kollektívumot a természet rabságából. Csakhogy maga a kollektívum az egyénhez való viszonyában megörökölte azt az elnyomó szerepet, amelyet eddig a természet töltött be.”^[2] Ő azonban ebből egyszerűbb, mondhatni naivabb, mindenesetre radikálisabb következtetésre jut, mint az elidegenedés frankfurti filozófusai. „A személy természete szerint alá van vetve a kollektivitásnak. A jog természete szerint függvénye az erőnek. Azok a tévedések és hazugságok, amelyek ezt elleplezik, rendkívül veszélyesek, mivel meggátolják, hogy segítségül folyamodjunk ahhoz, ami kívül esik az erőszakon és védelmet nyújt ellene, vagyis ahhoz a másik erőhöz, amit a szellem kisugárzása jelent.”^[3] Nos, ezek a tévedések és hazugságok, amelyekre Weil utal, a modern politikai filozófia előfeltevései.

újabb és újabb utópiák

Mert a társas viszonyaitól függetlenített, „pontszerű” egyén koncepciója nem vesz tudomást eredendő egymásrautaltságunk tényéről: hogy a szabadság nem elválaszt, hanem összeköt társainkkal. Ha ettől a köteléktől eltekintünk, nem juthatunk más következtetésre, mint az elnyomott egyén jogainak kikényszerítésével kapcsolatos újabb és újabb utópiákhoz. Megvalósításuk kísérlete rendszerint csak fokozza az ember elszigeteltségét és növeli kiszolgáltatottságát a „szabadság rendjét” vagy „társadalmi igazságosságot” ígérő újabb és újabb intézmények személytelen hatalmának.

Weil szerint hiábavaló minden igyekezet, amely arra irányul, hogy új, igazságosabb szabályok bevezetésével iktassa ki az emberek társadalmi érintkezéséből az elnyomást és az erőszakot. A felvilágosult modernitás kísérlete a történelmet mozgató erők humanizálására öncsalásnak bizonyult. „A haszonelvűség ennek a kísérletnek volt a gyümölcse. Feltételezett egy olyan csodás kis mechanizmust, amely révén az erő, belépvén az emberi kapcsolatok szférájába, automatikusan igazságot teremt. Egy ilyen mechanizmus létezésébe vetett hiten alapult a tizenkilencedik századi középosztályok gazdasági liberalizmusa. Az egyetlen kikötés, hogy az erőnek ahhoz, hogy az igazság automatikus előállítója lehessen, pénzformát kell öltenie, kizárva a fegyverek vagy a politikai hatalom használatát.”^[4] De a pénzforma látszólagos semlegessége, amely mindent mindennel összemérhetővé tesz és „objektív” mennyiségi összefüggésekként érvényesíti a kényszerű alá- és fölérendeltségi viszonyokat, hatalmas hazugság. Ennek a hazugságnak az összebékítése az egyén szabadságával vagy a társadalmi igazságosság elvével képtelenség. A náci demagógia elsöprő sikerét ennek tulajdonítja. Hitlerrel, írja, egy koherens hazugság győzött egy inkoherens felett.

Nincs más választás, olvasom utolsó művében, „vagy fel kell fedezni a világegyetemben egy másfajta princípiumot, vagy el kell ismerni, hogy az erő az egyetlen úr, és uralja az emberi kapcsolatokat is.”^[5] Nem az a kérdés, hogy mit tartunk előnyösebbnek, ha a tudományos tervezés, a többségi akarat vagy mégis inkább az egyéni nyereségvágy szabályozza az erők játékát, hanem hogy elfogadjuk-e az erőszak uralmát a társadalmi érintkezésben. Márpedig el kell fogadnunk, ha nem rendelkezünk egy másik elvvel, amely szembeállítható a nyers erőviszonyok szükségszerűségével.

Csakhogy ez a másfajta princípium létezik! Létezik és kevesen vonnák kétségbe fundamentális jelentőségét az emberi érintkezésben. Ami megvéd az erőszaktól és amit Weil a szellem kisugárzásának nevez, az maga az értelem, de nem az az értelem, amely az észszerű kiszámítás képében az ipari társadalom rendjén őrködik, hanem a mások megértésének a képessége, amely az emberek között merőben másfajta kapcsolatot létesít. A megértő részvétel a mások életében pontosan az ellenkezője a bánni-tudásnak, a tudás-hatalomnak. Nemhogy segítene, egyenesen képtelenné tesz arra, hogy elbánj velük, kárt tegyél bennük vagy uralkodni akarj felettük (ahogyan ezt Emmanuel Lévinas magyarázza).

inkoherens hazugság

Simone Weil – és mások, például Alasdair MacIntyre – nyomán tehát bátran állíthatjuk, hogy a modern nyugati civilizáció alapját képező inkoherens hazugság nem egyéb, mint hogy a jóakaratot és a kölcsönös segítséget, amit a magánérintkezésben változatlanul kívánatosnak találtak, kirekesztették a politikai közösséget fenntartó alapelvek sorából. Olyan társadalomszervezési technikákkal kísérleteztek, amelyek a hatalom eszközeinek optimális elosztását és maximálisan hatékony alkalmazását ígérték, remélve, hogy ezek képesek fenntartani a sikeres együttműködést, függetlenül az egyének jó- vagy rosszindulatú magatartásától. E technikák bevezetése, mint minden technológiai rendszeré, teljes alkalmazkodást kívánt a résztvevőktől, és megkövetelte a kényszer durvább vagy finomabb, közvetlen vagy közvetett formáinak igénybevételét azokkal szemben, akik erre nem voltak hajlandóak. Ez pedig, a játékszabályok látszólagos részrehajlatlansága dacára nem vezethetett más eredményre, mint az ilyen vagy olyan úton hatalommá konvertált erőfölény legalizálásához. Minél nagyobb ez a hatalom, annál kikezdhetetlenebbé teszi azoknak az uralmát, akik rendelkeznek vele, és annál kilátástalanabbá azoknak a helyzetét, akik megpróbálnak uralmukkal szembeszállni. Ez ugyanúgy érvényes ma az iszlám fundamentalisták vagy a kínai és orosz diktátorok hatalmára, mint a multinacionális üzleti hálózatokéra. Könnyen lehet, máris túl késő, hogy az emberiség változtasson ezen a helyzeten, amely sorsát néhány ezer dúsgazdag ember és az ő állig felfegyverzett zsoldosaik, tudósaik és informatikusaik kezébe helyezte. A koherens hazugság, mondaná Weil, győzelmet aratott az inkoherens felett.

De ő maga nem engedte át magát a kétségbeesésnek: „Ahol az erő uralkodik, ott az igazság lehetetlen. Csakhogy az igazsággal nem ez a helyzet, tudjuk tapasztalatból. Az valóságosan létezik az emberek szívében. Az emberi szív struktúrája éppolyan realitás, mint a világegyetem bármely más realitása”^[6], jegyzi fel 1943-ban, a szentek és az őrültek magabiztosságával. Nem mintha illúziókban ringatná magát – legalábbis nem az emberi szív jósága felől. (Azért a szív struktúrájáról beszél és nem a szívről, mivel meggyőződése szerint nem az a tiszteletre méltó bennünk, ami személyes, hanem a felemelkedés lehetősége a személyfelettihez, amely mindannyiunk számára adott.) Tudja, hogy az emberekben az elviselt szenvedés és az elkövetkezendőktől való rettegés nem sok jóakaratot hagyott, még kevesebb áldozatkészséget egymás iránt. Nem az igazságot akarják, inkább kellő hatalmat ahhoz, hogy igazságtalanok lehessenek. Ezért a szabadság önmagában, mármint az autonóm egyének uralom- és hierarchia-mentes társulása aligha teremtene jó vagy akár csak elviselhető társadalmat, látja be az egykori anarchista harcos. „Mivel nem várhatjuk el egy olyan embertől, akiben nem működik a kegyelem, hogy igaz legyen, úgy kell megszervezni a társadalmat, hogy az igazságtalanságok egymást büntessék valami folytonos ide-oda ingázásban. Csak az egyensúly semmisítheti meg az erőt. Ha tudjuk, hol vált kiegyensúlyozatlanná a társadalom, minden lehetőt meg kell tennünk azért, hogy a könnyebbik serpenyőbe súlyt helyezzünk (…) Ügyelni kell az egyensúlyra és mindig készen kell állnunk arra, hogy átálljunk a másik oldalra, mint maga az igazság, ’amely mindig menekül a győztesek táborából’. Ezt fejtegeti a Gorgiász a geometriáról szóló híres szakaszában. A dolgok természetében sohasem lehetséges a határtalan növekedés: a világ mindenestül a mértéken és az egyensúlyon alapszik, ugyanúgy a város is.”^[7]

Szilárd talajt fog végre a lábunk: vissza Platónhoz, vissza Arisztotelészhez. De hol itt a látnivaló? Nos, a szabadság hívei legalább száz esztendeje azon versengenek, ki tud az emberi viszonyokban több „elnyomó struktúrát” fölfedezni: a munkamegosztásban, a kultúrában, a vallásban, a közhatalom körül, nemek és fajok között és így tovább. Fáradhatatlanul biztatnak a fennálló viszonyok mélyén rejlő erőszak, kirekesztés és kisajátítás felszámolására; szemünkre hányják, ha ezt elmulasztjuk, és ingerülten hárítják el a felelősséget, ha követőik igyekezetéből egyre újabb és kegyetlenebb elnyomó rendszerek támadnak. Kevesen akadtak közöttük, akik eljutottak odáig, hogy belássák a társadalmi viszonyok aszimmetriájának szükségszerűségét és az intézményekben rejlő kényszer elkerülhetetlenségét, vagy ha belátták, lemondjanak arról, hogy ezt a kényszert a nemes cél, az aszimmetriák szimmetrikussá kalapálása szolgálatába állítsák, kerül, amibe kerül. Weil arra emlékeztet, hogy a kölcsönös megértésen és egymás elfogadásán alapuló rend útjában álló kényszerintézményeket az emberiség történelme során sohasem sikerült és nem is lehet felszámolni, legfeljebb kijátszani lehetne ezeket egymás ellenében. A kényszermentesség kívánatos állapotához akkor kerülünk a legközelebb, ha ezek az erők kölcsönösen kiegyenlítik, kioltják egymást, és így a lehető legkevésbé akadályozzák a politikai közösség tagjait az igazság keresésében. Egészen egyszerűen abban, hogy egymással szót értsenek és méltányos, mindig újrakezdődő párbeszédet folytathassanak közös céljaikról, ez lévén a politika eredeti értelme s az egyetlen, ami elviselhetővé teszi együttélésüket.

önkéntes megegyezés

Fejtegetéseimből talán kiderült, hogy ez a meggyőződés lényegesen többet követel híveitől, mint a hatalom megosztását vagy a piac korlátozását. Egy harmadik szabályozó elvet kíván a jogaiba visszahelyezni a bürokratikus racionalitás és a piaci verseny mellett, akár e kettő ellenében is, a legitimitás végső forrásaként: az önkéntes megegyezést (és értelmes egyet-nem-értést). Ez a program, amit szerzőink korábban az önszerveződés, a konvivialitás és a deliberáció fogalmával jellemeztek, semmi esetre sem új. Jól ismert azoknak az újfajta közösségeknek az életéből, amelyek a modern polgári társadalom kialakulása körül legalább olyan nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be, mint az állam és a piac. De az is bizonyos, hogy a függés közösségeinktől, és ami ezzel jár, az egyetértés követelménye önmagában ugyanolyan vagy még kegyetlenebb zsarnoka lehet az egyénnek, mint az állam rendje vagy a gazdasági hatékonyság kényszere. Be kellett látnunk, hogy csak e három erő egyensúlya ígér az egyén számára elviselhető viszonyokat, amennyiben egymást relativizálják, semlegesítik. Bár a biológiai párhuzamokkal nem lehet eléggé óvatosan bánni társadalmi jelenségek vizsgálatánál, mégis érdemes figyelembe venni, hogy az élő rendszerekben zajló folyamatok egyensúlyát sosem egyetlen szabályozó rendszer működése tartja fenn. Minél bonyolultabb egy rendszer, minél többféle teljesítményre képes, annál összetettebb a szabályozás és bonyolultabb a szabályozó alrendszerek viszonya egymáshoz.

Amit bizonyosan állíthatunk, hogy ez a szüntelenül megbomló dinamikus egyensúly – az önszerveződés lényege – csak addig állítható helyre, ameddig a szervezet mérete a társulás természetének megfelel. Ezért az ökológiai fordulat a politikában mindenekelőtt az emberi lépték helyreállítását jelenti, azaz decentralizációt az élet valamennyi területén. A mintát ehhez – a mintázatok tarka sokféleségét – a helyi közösségek küzdelme fogja megteremteni az önrendelkezésért, ami rövidesen a túlélés egyedüli útja lesz számukra. Mert „a mi civilizációnk összeomlása után két dolog következhet: vagy teljesen tönkremegy, mint az ókori civilizáció, vagy alkalmazkodik egy decentralizált világhoz. Amit tehetünk, nem az, hogy megtörjük a centralizációt (az automatikusan, lavinaként halad a katasztrófáig), hanem hogy előkészítsük a jövendőt.” ^[8]

1. Az írás The Philosophy of Eco-Politics című, a L’Harmattan Kiadónál 2022-ben megjelent kötet zárófejezete alapján készült. ↑

2. Simone Weil: Jegyzetfüzet, 165. o. Új Ember – Új Mandátum, Budapest 2003. Ford.: Jelenits István ↑

3. Simone Weil: Ami személyes és ami szent – válogatott írások, 81. o. Vigilia, Budapest, 1983. Ford.: Pilinszky János ↑

4. Simone Weil: Begyökerezettség, 255. o. Gondolat, Budapest, 2012. Ford.: Gutbrod Gizella ↑

5. i. m. 254. o. ↑

6. i. m. 256. o. ↑

7. Simone Weil: Jegyzetfüzet, 182. o. Új Ember – Új Mandátum, Budapest 2003. Ford.: Jelenits István ↑

8. i. m. 187. o. ↑

kép | adobe.com