Lányi András

LEVÉL SZÉCHENYI ISTVÁNNAK

2000 szeptember

LEVÉL SZÉCHENYI ISTVÁNNAK
Döblingbe (millenniumi anzix)

Durrogtak a petárdák, belevörösödött az égbolt, azután kékre-zöldre váltott, a mi erkélyünkről ugyanis a tűzijátéknak inkább csak a visszfénye látszik. Találgattuk a feleségemmel, vajon mit ünnepelhetünk, talán Szent Iván éjjelét, gondoltam, mivel a Budapesti Búcsú még odébb volt, Szent Istvánról nem is beszélve. De nem találtuk el. Aznap a Lánchidat ünnepeltük, ez valami új szokás. Rettenetes vasárnapi nép vagyunk, jegyzi fel a naplójába Petőfi Sándor, ha egyszer nem lesz kit ünnepelnünk, majd a holdvilágnak adunk fáklyászenét. Másnap az újságban olvasom: a pesti hídfőnél egy eltévedt szikra felgyújtotta az ott lerakott szemetet, a tűzoltóknak kellett kivonulni, hogy eloltsák. Tessék?? Kíváncsi vagyok, hány olvasóban merült fel a hír láttán: hogyan is kerül egy helyi tűzvészhez elegendő szemét a díszkivilágított, al-főpolgármesteri-legfelköszöntött, kiemelten palimadárfogó jellegű és mindehhez ráadásul a világörökség részét képező híd tövébe, a sokat látott oroszlántól (a jobb oldalitól) mindössze húsz, a tiszteletreméltó Magyar Tudományos Akadémiától légvonalban mintegy ötven méternyire. És ha már odakerült, miképpen maradhatott ott hónapokon át inkognito, az alsó rakpart kutyáktól teliszart gyepén, szén-monoxid-mérgezésben haldokló facsemeték derűs társaságában, a képeslappanoráma kellős közepén, hogyan? Én tavasz óta kísérem figyelemmel a mintegy tíz köbméternyi, kék polietilén zsákokba gyömöszölt, egyébként ismeretlen eredetű rakomány sorsát, ami most, íme, parádés véget ért. Az ország jelképes közepén hirtelen lángba borult szemétdomb szerény, de legalább spontán és alulról jövő hozzájárulás az ünnep fényéhez. Andrzej Wajda kamerájára méltó kép, hamu és gyémánt. Szomorúan magyar, amúgy. A sunyi furgonos, például, aki egy zivataros éjszakán, benzint és fáradságot nem kímélve oda, honfitársai pofájába, a rohadt kis szemetét kiborította, pár száz forint megtakarítása céljából, gondolom, aminek minden évben a százszorosát szokta a vállalkozása adójából lecsalni. És azok, akik otthagyták, hónapokon keresztül az Égszínkék Szeméthegyet, közterületen, az Entrópia Emlékműveként (mi ehhez képest, kérdezem, becsomagolni a Szabadság-szobrot?). A népünnepély résztvevői. A díszbeszéd-írók. A görögtüzérek. Kicsi országom, példás alakban. S eközben átellenben a fél parkot kivágták. Nem zavarják többé a Roosevelt téri kilátást a fák, a bevételorientált önkormányzatokat fölgerjedt környezetvédők. S amíg mi, mindenféle al- és fővároslakók így múlattuk az időt, a hulladék várta, leleményesen kijátszva az éber hatóságokat, sorsának beteljesedését. A tűzijáték-rakéta pedig, mint Oscar Wilde meséjében, a nagy napot, amikor izzása elhomályosítja majd az égbolt csillagait, és szikraesőként hull vissza a földre. A rekkenő hőségben hosszasan érlelt szemét könnyen hevül. Ne ily halált adj nékem, istenem.

kép | shutterstock.com