
Mikor ezt írtam, tiszta volt az ég, a huszonegyedik század még el sem kezdődött. Feel the difference, ahogy a régi latinok mondják. Időszámítás. Egyik napról a másikra egész évezred szaladt épp ki alólunk. Az emberek, ha volt merszük hozzá, a jövő kilátásait latolgatták. Én pedig azt számolgattam, lesz-e időm jövőre megírni egy elfeledett tizenkilencedik századi ember élettörténetét. Az idő számít. Ás. Sebtében visszatemeti, amit kiásott: micsoda hebehurgya munka. Reménykedem. Aki másnak ás, mag esik bele. (Ültetsz vagy áltatsz? A fehér hó hullapelyhes.) A Petőfi Sándor utca sarkán arra gondolok, gondolnom kéne valami maradandót, még mielőtt elmúlik az év. Megállok, és egy cetlire, amit azért hordok magamnál, hogy felírjam, ha valami az eszembe jut, odafirkantom: jubileumi év. Otthon majd megírom, utánanézek a Bibliában. Rémlik, ilyenkor kellene a kimerült földet parlagon hagyni álló esztendeig, szüneteltetni az öldöklést, elengedni az adósságokat. Csupa bölcs rendszabály, épp a mi mostani helyzetünkhöz illő. De semmi se lett belőle. Mármint a megírásból. Mert a következő lépésnél, kedves Télapó, találkoztam veled. Ketten voltál, egymásnak szemközt. Ünnepi, prémszegélyes, piros fellépő ruhádban táncoltál egy kirakatban, éspedig félreérthetetlenül erotikus, kihívó csípőringatással kelletted magad, ahogy az elmés gépezet rángatott, körkörösen. És ennyi, azt lehet mondani. Mert bennem akkor okádni kezdett a lélek, és azóta nem múlik el. Ártatlan, történelemutáni gyermekek bámultak unott érdeklődéssel. Kis Xmas Ready kólakupak-gyűjtögetők. Leendő boldog nyertesek. Kezükben – ami az embereknél, tudod, a joysticket helyettesítette egy darabig – rajzfilmállatkák műszőrme-másolatai. Egy négyéveskét magasba emelt az édesanyja, hogy jobban lásson.
– Látod, kicsim, ez egy akármi – magyarázta. – Fehér vattaszakálla, gömbölyded fara, pirospozsgás pederaszta-mosolya akármit jelent a jelölők végtelen láncolatában.
– Értem – lelkendezett a csöppség –, olyanok, mint két jóságos, vén miniszterelnökjelölt a televízióban!
– Igen. Mint két konkurens intimbetét – bólintott az anyuka, és mosolygott.
– Mint két környezetbarát mosópor!
– Na látod.
– Mondd, mama – ráncolta homlokát a gyermek –, miért van inkább valami, miért nem inkább a semmi van?
– Ugyan drágám, ki tanít téged ilyen csacsiságokra? – korholta szelíden az ifjú nő. – Hát nem látod? Ha egyszer minden, az égvilágon minden jelenthet bármit, tetszés szerint, akkor nem mondhatjuk, hogy valaminek az esete fennáll vagy nem áll fenn. Akkor többé nincs semmi. Vagyis csak a nagy büdös semmítő semmi van, aranyom. Az az áthúzott, varázstalanított és világtalan.
– Megkaphatom karácsonyra?
– Máris a tiéd.