AZ ÖKOPOLITIKA ESÉLYEI
1994 május
Magyarország, szomszédaihoz hasonlóan, történelmi átalakuláson megy keresztül, de lakói nemigen tudják, politikusainak többsége pedig talán nem is akarja tudni, honnan s hová tartunk. Mi az vajon, amit magunk mögött hagytunk: a „létező” szocializmus avagy a térségünkben hagyományos bürokratikus abszolutizmus? A fogyasztói jóléthez vezető út nyílt meg előttünk vagy az adósok börtöne? Lakók vagy cselédek leszünk abban az európai házban? S nem a reménytelenül leszakadók „harmadik” világában jelöli-e ki helyünket a történelem utáninak mondott új világrend? Hol van Kelet-Európa? Délen vagy Északon?
gazdasági szükségszerűségek
Az ökológiai felfogás alapjaiban kérdőjelezi meg a technológiai racionalitás világszerte uralkodó logikáját, az anyagi javak és technikai jellegű szolgáltatások tömeges használatával egyértelműnek vélt jólétbe és haladásba vetett hitet. Ezért a szovjet birodalom összeomlásában nem a „nyitott társadalom” diadalát látja, hanem az ipari tömegtársadalmak globális válságának kezdetét. Honfitársaink többsége azonban nem így gondolkozik. A politikai demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek helyreállításától azt remélik, hogy végre elhárulnak azok az akadályok, melyek korlátozták anyagi gyarapodásukat, választásaik szabadságát és egyéni önrendelkezésüket. Honnan tudhatnák, hogy lényegében ugyanaz a modernizációs ideológia legitimálta a társadalmi üzem termékenységét a tervgazdaság eszközeivel szabályozó kelet-európai bürokrácia uralmát, ami a technokráciáét nyugaton; hogy a hiány és a bőség, a kényszerített termelés és a kényszerfogyasztás társadalmát más-más eszközökkel, de ugyanazokra az „objektív” gazdasági szükségszerűségekre hivatkozva pacifikálták? Újabb tapasztalataik: a tömeges munkanélküliség, az infláció növekedése, a hazai munkaerő drámai leértékelődése a világpiacon (melynek játékszabályait szőröstül-bőröstül el kellett fogadniuk) csakhamar ráébreszthetik azonban őket arra, hogy az elitrétegek hirtelen meggazdagodásáért és a gazdasági vállalkozás kevesek számára gyakorolható szabadságáért a többségnek milyen súlyos árat kell fizetnie. A környezet gátlástalan kizsákmányolása, a kulturális értékek devalválódása, a szélsőséges szociális egyenlőtlenségek mind e „tandíj” részei.
Meglehet, az ezredvég újszerű kihívásaira, az ökológiai katasztrófára, a népességrobbanásra, a világszegénységre, a fenntarthatatlan növekedés dilemmáira nincs többé válasz az állam és/vagy piac kettősségében gondolkodó hagyományos politika szókészletében, sőt, maguk az új kérdések sem tehetők fel értelmesen ezen a nyelven – de ki fogja feltenni ezeket a kérdéseket?
Az ökológiai felelősség tudata mindenütt az uralkodó politikai intézményeken kívül jelent meg először, a civiltársadalom informális mozgalmaiban, helyi kezdeményezések formájában, és Don Quijote-i küzdelmet folytat „az információ uraival”, akik a közvéleményt a tömegkommunikáció mindenre kiterjedő rendszerén keresztül ellenőrzik. Vajon Magyarországon mekkora részt tud kiharcolni magának az alternatív gondolkodás „a figyelem újraelosztásáért” folyó ádáz küzdelemben, ahogyan Zygmunt Bauman nevezte találóan korunk politikai életét?
cinkos és korántsem ingyenes
Vértelen forradalmaink talán nem is voltak forradalmak, mindenesetre a többpártrendszer és a piacgazdaság bevezetésével nem sokat változott a hagyományos távolság a politikai intézményrendszer és a társadalom között, mint ahogy a kettő közötti kommunikáció is nagyjából egyirányú maradt. Azok, akik négy évenként az urnák előtt neveket húzogatnak alá egy papírdarabon, ténylegesen nem képesek ellenőrizni vagy befolyásolni vezetőiket, se munkahelyükön, se lakóhelyükön, se országos szinten. A menedzserbürokrácia, mióta megszabadult a mindenható állami ideológia számukra is mind terhesebb nyűgétől, szilárdabban tartja kezében a gazdasági hatalmat, mint valaha. A politikai színteret benépesítő új szereplők pedig tudják, hogy hatalmuk nem annyira a nép egyetértésén, mint csalódott passzivitásán nyugszik, valamint a tömegkommunikációs eszközök ellenőrzésén, a gazdasági elit cinkos és korántsem ingyenes támogatásán, nem utolsósorban nyugati partnereink és hitelezőink jóindulatán. Nem az a baj, hogy új politikusaink dilettánsok, hanem az, hogy a politikai professzionalitás mintáit nyugati magazinokból merítik vagy múlt századi történelmi almanachokból. Kiszorították ugyan a hatalomból a kommunistákat (akik már rég nem voltak kommunisták, s hatalmukat könnyedén váltották be készpénzre, gazdasági befolyásra), de ők maguk meg beszorultak a hatalomba, melynek mechanizmusait, privilegizált rendszerét nem állt érdekükben gyökerestül felforgatni.
Az ökológiai politika feltételezi a kollektív döntéshozatal módszereinek, a politika stílusának lényegi átalakítását. Amíg a közvetlen részvétel, a személyesség, az önigazgatás és a szabad megegyezésen alapuló spontán együttműködés nem játszanak tényleges politikai szerepet, addig nem is juthatnak szóhoz az ökológiai érték-prioritások képviselői, és nem befolyásolhatják a közvéleményt. Csakhogy ki kezdeményezze a stílus és a döntési technikák átalakítását, ha ők nincsenek jelen a politikában? Van-e kiút ebből a körből?
Ha van, azt a következő évek fogják megmutatni, amikor a rendszerváltással kapcsolatos egynémely illúzióból kiábrándult közvélemény esetleg rákényszerül, hogy új megoldások után nézzen. A türelem, mérséklet (és a politika iránti józan bizalmatlanság) hagyományait őrző hazai politikai kultúra feljogosít a reményre, hogy e kiútkeresés haszonélvezői nem a hataloméhes szélsőségek lesznek, bár az elégedetlenség mindig kedvez a népszerű demagógiának. Egyelőre be kell látnunk, hogy az ökológiai vagy „zöld” elvek képviselői valamennyi kérdésben, amelyben eddig felléptek, látványos vereséget szenvedtek. Ilyen volt a dunai vízlépcsők ügye is, ami nem a szlovák nacionalisták ellenállásán bukott el, hanem legalább annyira a magyar kormány halogató, kétértelmű magatartásán, amit a színfalak mögül a gátak és erőművek építésében érdekelt technobürokrácia befolyásolt vagy paralizált. Ugyanez lesz a világkiállítás, a tranzit-autópálya, az atomerőmű-fejlesztés, valamint a kereskedelmi reklám-göngyöleg-hulladék ügyek (és más szemét ügyek) sorsa is, mint ahogy a környezetvédelmi törvény sem tudott négy év alatt a parlament elé kerülni. A pártok a zöld jelszavakat legfeljebb kulisszának használják, mely mögött zavartalanul folyik az úgynevezett gazdasági realitások szolgálata – miközben ezek a realitások egyre irracionálisabb gazdasági és szociális állapotokat szentesítenek. Nem a zöldek ereje, hanem az uralkodó irányzatok légvárainak ingatagsága az, ami az ökológiai politika híveit némi óvatos reményre jogosítja.