ÁTKELHET-E AZ ÖKOLÓGIA FÉNYES NAPPAL A MÚZEUM KÖRÚTON?

A természettudományos fakultásokon (Múzeum körút, páros oldal), úgy tűnik, világszerte elismert helye van az ökológiának mint a szuperindividuális szerveződések biológiája egy részterületének, ahol a különféle élőlények társulásának rendjét, elegánsabban: a koegzisztenciális mintázatok változásának szabályszerűségeit vizsgálják. A gondot ezúttal is a homo sapiens megjelenése okozza. Mit jelent az ökológia az emberrel foglalkozó tudományokban? Annyi bizonyos, hogy a humánökológia mibenlétének fogalmi tisztázását megelőzve, az ökológia kifejezés, meglehetősen változatos szóösszetételekben és tartalommal belopózott a társadalomtudományokba, s ez újabb és újabb kutatókat késztet arra, hogy megpróbálják megállapítani legitim alkalmazásának ismérveit és határait. Erre tesz kísérletet Borsos Balázs is^[1]. Észrevételeim az általa fölvetett kérdésekre reflektálnak. Nem vállalkozom arra, hogy újra összefoglaljam, amit e tárgyban korábban írtam, de jelezni szeretném, hogy Együttéléstan című tanulmánykötetemben A chicagói iskolától a Római Klubig^[2], valamint A környezet fogalma a humánökológiában című fejezetek épp ide vágnak. (Borsos, sajnos, nem ezekre, hanem egy régebbi írásomra hivatkozik.)

koegzisztenciális struktúra

A humánökológia-vita nyilvánvalóan a természettudományok és a társadalomtudományok (más összefüggésben: szellemtudományok) határterületén mozog. Az alábbiakban – Borsos opciójával ellentétben – nem arra vállalkozom, hogy a két nagy tudásterület szempontjait körvonalazzam, éppen ellenkezőleg, a kettő különbségének, szerintem megkerülhetetlen elvi jelentőségét szeretném hangsúlyozni. Korántsem tartom ugyan lehetetlennek „természetet és embert egyetlen rendszer elemeiként kezelni”, ahogyan Borsos szeretné, sőt, úgy gondolom, hogy a „kulturális populáció – természeti környezet koegzisztenciális struktúrát le tudja írni” a maga tudományának követelményei szerint a biológus is, meg a társadalomkutató is anélkül, hogy diszciplináris határsértést kellene elkövetniük.

Csak persze a leírás módszere, következésképpen objektuma is szükségképpen más és más lesz a két esetben. A madárka énekét és röptét nem kell tudni egységes rendszerbe foglalni ahhoz, hogy a fajta azonosításánál mindkettővel kapcsolatos adatokat figyelembe vehessünk.

Egy fából készült eszköz azonosításánál például fontos lehet, hogy miféle fából készült, hiszen ez a biológiai tény útbaigazíthat az eszköz származásának földrajzi helyére, az ott uralkodó klimatikus viszonyokra és egyebekre nézve. Eredetének korát, ha nem tévedek, fizikai és matematikai eljárások kombinációjával lehet megadni.

A történész vagy antropológus munkája során nem nélkülözheti ezeket a tisztán természettudományos módszerekkel megállapított összefüggéseket (ahogy a pszichológus is támaszkodik idegélettani, az agrárközgazdász biológiai, a hadtörténész technológiai ismeretekre). Ő azonban alapvetően arra kíváncsi, hogy kik és mire használták ezt a fadarabot, és ezzel a tényeknek merőben új rendjéhez érkezünk. Vajon mennyiben lesz ez új? A különbség megvilágítását segítheti, ha előbb azt kérdezzük, hogy a nevezett fán egy bizonyos fajta féreg megtelepedhetett-e. A féreg előfordulásának lehetőségét nagyjából-egészében meghatározzák azok a környezeti kényszerfeltételek, melyeknek a féregfaj bármelyik egyedének viselkedése szükségképpen megfelel. Azt tehát, hogy a féreg „használhatta-e” a fát, a biológiai ökológus a fajra vonatkozó ismeretei segítségével meglehetős biztonsággal meg tudja mondani.

miféle istenekben hisz

Az ember biológiai adottságainak ismeretéből ezzel szemben egy igen tág intervallumon belül nem következtethetünk arra, hogy a szóban forgó faeszközt testének ékítésére, állatok megnyúzására, jóslásra vagy varázslásra használta-e. Mint ahogy azt sem tudjuk megmondani, miféle istenekben hisz, milyen állatokat tart és mit talál szépnek. Mindehhez – következésképpen a vizsgált faeszköz rendeltetésének meghatározásához is – előállítóinak tudására, technológiai ismereteire, vallásos hiedelmeire (ha úgy tetszik, vallásos ismereteire és technológiai hiedelmeire) kell rákérdeznünk. A „kulturális populációt” (emberi társadalmat) ez a tudás teszi, és semmi egyéb ettől függetlenül.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy az emberfajon belül az egyedek és csoportok viselkedése a legszélsőségesebb változatosságot mutatja, hanem arról is, hogy ezúttal általában le kell mondanunk a várható viselkedés és a biológiai konstitúció – környezeti kényszerfeltételek közti szorosabb korrelációkról. Nincs a táplálkozásnak, a szaporodásnak, a védekezésnek olyan „elemi” mozzanata, melynek vonatkozásában az ember kizárólag a biológiai kényszerfeltételeknek megfelelően, s ne a kulturálisan reprezentációk és interpretációk világában kialakított attitűdjének megfelelően járna el. Ez pedig azt jelenti, hogy az embernek nincs környezete, hacsak nem akarjuk ezt a jól definiált biológiai fogalmat az értelmetlenségig tágítani. A vizsgált fadarab például készülhetett olyan fából is, ami elő sem fordul az adott nép „környezetében”. Haszon, fejedelmi kegy vagy túlvilági üdv reményében hozták el egy távoli földrészről vakmerő hajósok. De környezetükhöz tartozik-e a „távoli földrész”? Kényszerfeltételeknek minősül-e a távolság vagy az uralkodó széljárás a hajós esetében? Amikor vállalkozásának körülményeit kívánjuk leírni, olyan rendszerre térünk át, amelyben a távolság jelentősége, navigációs ismereteinek színvonala, s a haszonról, a kegyről és az üdvről alkotott nézetek valamiféle egységben értelmezhetők és közös nevezőre hozhatók. Ezt az egységet maga az ember gyakorlati társadalmi tevékenysége teremti meg.

Az eszköz használata, a csillagok járása, az istenek akarata és a hajósok dicsősége egy kulturális közösség tagjai számára összefüggő, rögzített, megosztható és megváltoztatható (nyitott) értelemmel rendelkezik. Az ilyen értelmek, értelmezési eljárások alkotják az adott kultúra Világát.

A nyelvi-fogalmi gondolkodás természetének megfelelően minden kultúrvilág univerzális: az aktorok cselekedetei és indítékai egy egységes és intenciója szerint egyetemes tudásvilág horizontjához képest minősülnek valóságosnak. Egyszersmind minden kulturális közösség lokális (és temporális), hiszen világának valódisága, tudásának érvényessége csak az értelem közösségéről gondoskodó konkrét kommunikációs kapcsolatok által alkotott társadalmi téridő-kontinuum határain belül szavatolható.

A profitnak a piacgazdaság rendszerén, az eredendő bűnnek a keresztény hitvilágon kívül nincs „realitása”, az adott kultúrán belül ellenben mindkét fogalom univerzális magyarázó elv gyanánt szolgál.

Az ember mint élőlény valamennyi megnyilvánulása leírható és értelmezhető a fizika, a biológia vagy éppen az ökológia metódusa szerint, s ezen az úton az adott tudásterület igazságkritériumait kielégítő, objektív ismeretekhez juthatunk. Ahol ugyanezeknek a megnyilvánulásoknak az értelmére kérdezünk, csak ott kezdődik az ember sajátosan emberi létmódjával foglalkozó szellemtudományok vagy társadalomtudományok kizárólagos illetékessége. Itt minden tapasztalatunkat – legyen az akár egy fizikai állapotváltozással kapcsolatos – olyan személy(ek) jelentésbeli megnyilatkozásaként (vagy ilyen megnyilatkozások viszonylatában) kell értelmeznünk, az éhségtől az égdörgésig, aki(k)ről feltételezzük, hogy valamilyen értelemben cselekszik(szenek). Ez nemcsak azt jelenti, hogy viselkedésük a cselekvő szándéka szerint közöl valamit – azaz annyiban értelmes, amennyiben egy így vagy úgy értett világra vonatkozik és kinyilvánítja, hordozza ezt az értelmezést –, hanem egyúttal azt is, hogy a megnyilatkozás indítéka mindenkor magában foglalja a kommunikativitás igényét: a megszólított társak megértésének és adekvát válaszának biztosítására irányuló törekvést.

az ember mint olyan

Ebben az értelemben állítom, hogy az ember mint olyan (a sapiens, a homo faber, a zoón politikon) sajátos környezete az értelem Világa, amelynek valamennyi objektuma, a nyelvi-szimbolikus kommunikáció alkotása: éppen objektumként nem ragadható meg a dolgokat nevükön nevező (eltárgyiasító) emberi gyakorlat kontextusán kívül.

Mit állítunk ezzel? Először azt, hogy a szünbiológus vagy az ökológus számára „az emberi” szükségképpen „fekete doboz” marad. Ezért nincs sok értelme különálló humán ökológiáról beszélni ahhoz, hogy az élő rendszerekben zajló antropogén folyamatokat értelmezni tudjuk. (Mint ahogyan a vallásszociológussal szemben sem követelmény, hogy felfogja, mondjuk, a szeplőtlen fogantatás misztériumát. Ahhoz, hogy a hittételt társadalmi tények oka vagy céljaként azonosítsuk, elég lesz ismernie a keresztény emberek magatartására gyakorolt befolyását, mondjuk a Mária-kultusszal kapcsolatban. (Így az ökológus is tehet érvényes kijelentéseket például egy technológiaválasztásnak az adott ökoszisztémára gyakorolt hatásáról anélkül, hogy foglalkoznia kellene a választott eljárás közgazdasági, politikai vagy erkölcsi értelmével.

Megfordítva azonban ez a kijelentés már nem állná meg a helyét. Természet- és társadalomtudományok viszonya korántsem szimmetrikus. Mert a szóban forgó technológia alkalmazásának gazdasági észszerűségét tisztán gazdasági, politikai legitimitását tisztán közjogi, moralitását kizárólag az erkölcsi jó szempontjából sem tudjuk minősíteni, ha eltekintünk az eljárás ökológiai következményeitől. Míg egy természettudományi kijelentés érvényessége meghatározása szerint független kell legyen az emberi szándékok és vélekedések világától, addig a kultúra tényei egy „egész világot” reprezentálnak, és az minősíti őket, ami általuk „napvilágra jő” vagy homályban marad. Ebben az értelemben kijelenthetjük, hogy a természettudományok nem foglalkoznak kulturális jelenségekkel, ellenben a kultúrtudományok nem képesek tárgyukat természeti vonatkozásaiktól függetlenül megragadni.

Ebből pedig szerintem egyenesen következik, hogy a humánökológia helyét, ha valahol, hát a társadalomtudományok körében kell keresnünk. De milyen értelemben használható itt egyáltalán az ökológia kifejezés?

Ahogyan a szó szoros (természettudományi) értelmében se mechanikája, se geometriája, se patológiája nem lehet annak, ami specifikusan „társadalmi” vagy „kulturális”, ugyanúgy ökológiája sem lehet. Szellemi térről vagy a társadalom életéről csak átvitt értelemben beszélünk, lévén ez a tér a geometria, ez az élet a biológia számára értelmezhetetlen. A történeti és társadalomökológia, ökopszichológia, ökológiai antropológia és más hasonló szóösszetételekben az ökológia használata mégsem tekinthető pusztán metaforikusnak. Egyébként is, ha egy gondolkodásmód vagy tudományos eljárás elnevezése egyszerre ilyen sokféle területen terjed el, akkor okkal vélhetjük, hogy ahhoz több-kevesebb pontossággal leírható jelentés tartozik. Aminek azonosításához a legtisztességesebb eljárásnak az tűnik, ha átmenetileg elvonatkoztatunk a szó jelentésének etimológiájától, illetve fogalmaink biológiai származásától, és azt igyekszünk tisztázni, hogy akik ténylegesen használják, ezt általában milyen értelemben teszik.

heurisztikus elv

Úgy találjuk, hogy a különféle humán tudásterületeken az ökológia elsősorban nem egy új szakterület elnevezéseként nyert polgárjogot, hanem mint heurisztikus elv, illetve témamegjelölés, éspedig az alábbi három, egymással összefüggő (és persze, egymással gyakran vetélkedő) értelemben.

1. Először, különösen az amerikai szociológiában ezzel a kifejezéssel jelölték a társadalmi jelenségek vagy embercsoportok térbeli eloszlásával, az előfordulások korrelációinak és gyakoriságának változásaival kapcsolatos vizsgálódásokat. A jelentős részben a biológiai ökológiától kölcsönzött fogalomkészlet és metodika elsősorban a városszociológiában, a demográfiában valamint a társadalomföldrajz területén terjedt el.

A társadalmi változások térbeli (és időbeli) vetületére, a kulturális mintázatok „leképezhetőségére” összpontosuló figyelem a huszadik század első felében kapóra jött a pozitivista indíttatású szociológiának abbeli igyekezetében, hogy a tudományos (e korban lényegében természettudományos) objektivitás-igénnyel fellépő empirikus társadalomkutatás új programjának megfelelő, kézzelfogható és mérhető objektumokat tudjon felmutatni.

2. Egy szélesebb körben, szinte valamennyi humán tudományban elterjedt értelmezés szerint a ökológiai szempontok bevezetése állásfoglalást jelentett abban a régi vitában, hogy az „emberi jelenség” értelmezésénél milyen jelentőséget tulajdonítsanak a biológiai meghatározottságnak. Az ökológiai elkötelezettségű szerzők azonban nem egyszerűen a természeti környezet meghatározó szerepét emelik ki a kultúrák fejlődésében, inkább e viszony kölcsönösségére hívják fel a figyelmet. Álláspontjuk a biológiai determinizmusnak inkább a meghaladását, mint a felelevenítését jelenti, hiszen az ökológia a környezetet sosem kész adottságnak, hanem biológiai értelemben a faj, szellemi értelemben a kultúra legsajátosabb teljesítményének tekinti. „Kulturális” és „természeti” merev elhatárolódása illetve szembeállítása (például Freud vagy Marx esetében, nemkülönben a szellemtörténészeknél és a pozitivistáknál, ellenkező előjellel ugyan, de egybehangzólag) nem utolsósorban az ökológia közreműködése nyomán vált tarthatatlanná. A társadalmi, kulturális, gazdasági vagy tisztán mentális jelenségek értelmezésének immár elengedhetetlen része lett a vizsgálódások kiterjesztése az egységes rendszerként felfogott „ökológiai komplexum” egészére.

3. A biológiában ugyan a koegzisztenciális mintázat, az ökológiai tolerancia és rokonfogalmaik kizárólag a különböző fajokhoz tartozó populációk együttélésére értelmezhetők, a humánökológiában azonban termékenynek bizonyult ezek alkalmazása a kulturális közösségek együttélésére, valamint más társadalmi képződmények kialakulásának és változásainak magyarázatánál. A szünbiológiai párhuzamok bevezetésének legfontosabb következménye minden bizonnyal magának a társadalomtudományok elsődleges tárgyának új meghatározása. Az a felismerés, hogy sem az absztrakt egyén, sem a társadalmi intézmények rendszere nem empirikus adottság, és ezért egyik sem tekinthető a tudományos vizsgálódás magától értetődő kiindulópontjának, annál inkább ideologikus konstrukciónak. Ami minden esetben közvetlenül adott, ami mögé tehát nem lehet visszanyúlni anélkül, hogy el ne hagynánk a voltaképpeni társadalmi jelenségek körét, az maga az emberi közösségeket alkotó kommunikáció, a konkrét személyközi kapcsolatok térben és időben folytonos hálózata. A társadalmi egyén valamint az intézményesült viszonylatok rendszere ennek csupán a derivátumai.

gyakorlati viszony

A humánökológia emberképének és társadalomfelfogásának eredetisége abban rejlik, hogy olyan előfeltevésekre épít, amelyek lehetővé teszik, hogy újszerűen érveljünk a társulás sajátosan emberi módjának, a szellemi együttlétnek (koegzisztencia) elsődlegessége mellett, szemben a pozitivizmus máig uralkodó naturalista és individualista antropológiájával. Ezzel pedig nem a „környezethez”, hanem az embernek önmagához és a másik emberhez fűződő gyakorlati viszonyát helyezi más megvilágításba, és képezheti egy ökológiai etika alapját.

1. https://ligetmuhely.com/liget/az-okologia-a-tarsadalomtudomanyban/ ↑

2. https://ligetmuhely.com/liget/a-chicagoi-laboratoriumtol-a-romai-klubig/ ↑

kép | unsplash.com