ARRÓL, HOGY HOGYAN LEHET BESZÉLNI

Ott tartunk – bár nem szívesen beszélek arról, hogy hol tartunk, ez az igazság –, hogy már talán nem is az irodalom van valami nagy bajban, hanem az egymásnak szóló magánbeszéd. A nyilvános beszéddel szerintem semmi baj – az egyszerűen nem hallatszik. Mától fogva tehát ismét a katakomba-kultúra az autentikus: a kicsinyeké és keveseké, akik a szokott helyükön gyülekeznek – kifosztott sírkamrákban, ivóvízgyűjtő ciszternák mélyén, sáskát se termő radioaktív hulladéksivatagban, vagy a Ligetben, városunk legszélén. A globális fórumon eközben felvonulást rendeznek az informatikai világimpérium falansai, a praetoriánus gárda a mindenkori imperátor egyre hatalmasabb szobrai tövében kiáltja ki és mészárolja le áldozatait, a jöttment cézárokat. Mindennek semmi jelentősége többé. Se annak, ami a szenátusban történik, se annak, amit a nyilvános ódaverseny győztese zengedez. Egy titkos törvény kimondja ugyanis, hogy minden törvény kihirdetése pillanatától fogva érvénytelen. Utóbb ezt a törvényt is kihirdették, azóta nem lehet pontosan tudni, mi a helyzet, de jól látható módon ez senkit sem érdekel.

Megszólalni nehéz, válaszolni könnyebb. Könnyebb bekapcsolódni a megkezdett párbeszédbe, ezúttal abba, amit Horgas Béla és Levendel Júlia folytat egymással új könyvük, a Legalább lapjain:

A választott cím egy másik beszélgetésre utal, melyben Balassa Péter barátom azt fejtegette, hogyan nem lehet.

1. (Hogyan lehet beszélni) egymáshoz?

„… látszott, külön-külön is boldogulnának a tengernyi munka bármelyikével, de attól, hogy együtt végzik, minden értelmesebb, minden gyorsabban, jobban megtehető” (L. J.: Philemon és Baucis).

A Philemon és Baucis talán Levendel legszebb írása a könyvben, vagy így mondom inkább: számomra a legkedvesebb – tehát azt teszem, amit ő: a szemérmességtől pedáns esszékezdeményből hagyom, hogy kibukjék a vallomás, mint ott a mitológiaértelmezésből a magánsors mítosza. „Istenek, titánok, héroszok vad történeteitől itt is, ott is el kellett húzódni, hogy élni lehessen, s mindenütt, mindenki tudta, hogy az elhúzódás sosem sikerülhet.”

Az istenek majd meglátogatják őket is, eltréfálkoznak a halandó tűzhelyénél – nincs rettenetesebb, írja, a tréfálkozó istennél –, illemtudóan megvendégelik őket, de az édes-mézes bor illatába már az elkövetkezendő iszonyú dolgok biztos tudata vegyül. Elviselésükhöz a legendás párnak bátorságot ad az összekapaszkodó ujjak morzebeszéde, a bizonyosság, hogy az isteni látogatók csak azt vehetik el tőlük, ami Diké, a vaksors adománya, és úgyse rajtuk múlik. A személy fölött, akik egymás számára lettek, nincs hatalma a halálnak; afölött a Baucis és Philemon fölött nincs, aki a másikban él.

Fenyegetett idill? Van másmilyen? Az írás hősei felnőtt életük közepén járnak, valamint a kötet szerzői is. Ilyenkor szakad ránk az állandónak hitt dolgok veszendőségének, ideiglenességének felismerése. „Ilyenkor fáradtan és csalódottan összeomolhat férfi, asszony; megrokkan, elviszi egy könnyű láz, mások undorral fordulnak el korábbi életüktől, s lobogva mintha elölről kezdenék, de riadtak és reszket a kezük…”

vágytalanok, tehát holtak

Philemon és Baucis az marad, amivé a szerelmes munkálkodás tette őket, akkor is, amikor hárs és tölgy lesznek, vágytalanok, tehát holtak: mert nem szólhatnak egymáshoz és nem érinthetik egymást. „Nem válaszoltak az immár eget betöltő Zeusznak, kívül kerültek a más életekbe hatoló próbákon, játszadozáson. Fanémaságuk mintha azt üzenné: mindez nem számít. De számít, nagyon is.” Igen, ez számít. A velük-veszendő, amit elirigyelnek az istenek. Ez az egyetlen hajszás valamink – a valóság, vallja például Ady is.

Hogyan lehet beszélni? Egymás felé fordulva még lehet. Ha tudjuk, kinek. Úgy is rettenetesen nehéz.

2. (Hogyan lehet beszélni) önmagunkról?

„Ebbe a novellába most már bárki bejöhet.” (H. B.: Ködevő)

A kisfiútól kérdezd.

„Nézi az Adria ámbrás cet-hasát, a gyöngypárában úszó szigetek árnyait, és a kálmáncsai pocsolyák vizén mosóteknőt tologató kisfiút látja – így aztán hárman vagyunk. Kérdezd meg tőle, hogyan kell papírkígyót csinálj, de a kisfiútól kérdezd, mert ez a tengertükörbe hunyorgó már csak képekre emlékezik; te kérdezd, gondolom, én majd hallgatózom – így leszünk négyen, így forog a papírkígyó velünk kényszer és vágy terében: süt a nap, villog a nagy vihar után színültig megtelt füves gödör vize, tükrében fordított ház és kovakőként szikrázó mozdonyok úsznak, keverjük a paklit, hányan is vagyunk?” (H. B.: Papírkígyó)

az olvasók sokasága

Csak én bírok versemnek hőse lenni: ez tehát első pillantásra is legalább három személy. Egyik maga a szerző, mégpedig abban a pillanatban, amikor olvasóját ezekkel a szavakkal szólítja meg. Ő a leírt szavakban létezik, éppen és csakis ezekben a szavakban. A másik a megszólított, a képzelt beszélgetőtárs. Korántsem tétlen szereplő: a szerző azért szólítja meg, hogy az majd kérdéseket tegyen fel, kérdései pedig belejátszanak az elbeszélés menetébe. A harmadik volna az „én” mint a mű hőse. Igen, ha valóban „egy” volna. De csak a személy egy (ő egy-ezik), mihelyt azonban tárggyá teszem, lénye megoszlik tetszőleges számú, egymással korrespondáló pillanatnyi „én” között. Ezek közül a korábbiak még csak nem is tudhatnak a későbbiekről, ez utóbbiak ellenben elvileg valamennyi megelőző „én”-t magukban hordozzák. És ezzel még nem jutottunk a végére. Mert amit „szerzőnek” neveztünk, maga is egy megkettőzés szülötte: az életrajz azonos nevű alanyának pillanatnyi irodalmi-égi mása, márpedig ami más, az sosem ugyanaz. A képzelt kérdező mögé pedig képzeljük oda azt, aki nélkül nem lehetne, és irodalom se volna: az olvasók sokaságát. A „sokaság” kifejezést természetesen csak matematikai értelemben használom ezúttal; azon mit sem változtat, ha e sokaságot adott esetben egy zérus felé közelítő értékkel kell behelyettesítenem. Végül az adott kötet kontextusában előtérbe kerül egy kitüntetett Megszólított személye: a szerző társáé és szerzőtársáé. Hányan is vagyunk? Pusztán a pontosság kedvéért: a konstans tényezők számát ötben vagy hatban adtuk meg, felmerült továbbá egy n elemből álló véges halmaz, melynek elemei egymást is tartalmazzák, mégpedig egyenlőtlen mértékben; végül egy meghatározatlan nagyságú sokaság. Tegyük hozzá: ha minderről egy recenzióban olvasunk, akkor az egész eddigi képlet zárójelbe kerül és értelemszerűen beszorzandó kettővel. Amihez a mindenkori olvasó bátran adja hozzá önnön személyisége benső végtelenjét. Hát ennyien vagyunk, mikor az elbeszélő a létigét az egyes szám első személyre utaló névmással egyezteti: „én vagyok”.

„Kell-e mindent megírni, bár úgysem lehet?” – ezekkel a szavakkal indít a kötet nyitódarabja, Horgas Alagút című lírai meditációja. Ez a kitűnően komponált önéletrajz-féleség adja meg a hangsúlyozottan szerzői – társszerzői – gesztussal egybeszerkesztett „négykezes” könyv alaphangját. Az irodalmi felelgetős műfajába látszólag minden belefér – ám erről szó sincs. A műfajhatárokat szemérmesen negligáló köztesség, mint egy belső emigráció komoly fegyelmet ró e társas játék résztvevőire. Tiszta esszét, klasszikus novellát például nem tűrne meg. Legigazibb prózaírói hajlamaik – szerintem szerencsére – nem is ezekhez vonzzák őket. És újabb prózánkat olvasva nem most jut először eszembe, hogy új műfaj van születőben: a könyv.

(Hogyan lehet beszélni) az irodalomban?

„Szembefordulni szeretnék legalább…” (L. J.: Legalább)

„… bátorság – megkérdezni: ki az? mit akar?…” (H. B.: Alagút)

Ha „írás nélkül is tudna élni… egyáltalán nem szabad írnia” – Rilke szigorú intelmét szinte egymás szavába vágva idézik a Társalkodások című párbeszédben. Nos, életkérdés-e még az irodalom?

az irodalom életkérdés

A közgondolkodásban nálunk magát a kérdést is elhomályosítja egy közhellyé silányult megállapítás: hogy a kelet-európai író korunkban szabadult meg különös politikai váteszszerepétől, amit az irodalom számára annak idején a fenyegetett vagy épp megkölteni óhajtott nemzet­sors jelölt ki. Úgy gondolom, a közéleti szerepvállalás eddig sem ilyen közvetlenül alakította irodalmainkat, a dolog el van egy kissé túlozva. A program múlt századi megfogalmazói maguk is inkább a tudatosan vagy kényszerűleg vállalt küldetéssel mint személyes létproblémával viaskodva, nemegyszer szerepvállalásaik dacára alkottak nagyot: Petőfi, Arany, Jókai, Széchenyi, Madách, Ady – sorolhatnám a példákat. Ha valahol, hát az irodalomban sosem vált külön köz- és magánlét, valamint földi és égi szerelem reflexiója sem” – a művekben legalábbis. Maga a kérdésfeltevés tankönyvíróktól és irodalompolitikusoktól származik, hagyjuk is meg nekik! A történelmi „problematikát” visszatükröző irodalom az ennek tulajdonított népnevelő hatás komolyan csak a marxista és egyéb katekizmus-esztétikák elképzelésében létezik. Ez a felfogás félreérti és elsilányítja azoknak a műveit is – sőt, éppen azokét –, akik az írástudó felelősségét kiélezett helyzetekben annak politikai implikációival együtt vállalják, mert megpróbálja a műalkotást a belőle levonható erkölcsi-politikai következtetésekre redukálni. Ha az irodalom életkérdés, nem az utóbbiak által az: az írás értelme nem a műveken túl keresendő, hanem magában a kimondásban és megnevezésben. A sorsát kimondani és a világ dolgait megnevezni képes lény mivoltára rákérdezni: ez a feladat viszont mit sem veszített időszerűségéből. Sőt, mondanám, de így is gondolom: az irodalom ebben az értelemben nem nélkülözheti saját feleslegességének tudatát, éspedig kettős értelemben. Hogy felesleges, azaz a dolgok menetéből nem szükségképpen következő emberi többlet; valamint hogy veszendő és veszélyeztetett. Létjogosultságát szavanként kell bizonyítania, nincsenek eredendő jogosítványai. Ennyiben minden írásmű az irodalom értelmét illető kétely és hitvallás hordozója. kételkedő korokban ezért is kényszerül kilépni a zárt műformák keretei közül, úgy, ahogyan Horgas és Levendel beszélgetőkönyve is teszi. Hogy megkérdezzék: ki az? mit akar? s még előbb önmaguknak tegyék fel a kérdést: ki vagyok? mit akarok?

Különben „ki magyarázza meg később, miért rostokoltunk a hályogos, oxigénhiányos, szem­ és agyborzasztó Marx-téren, egyszerre hajszoltan és bénultan?” (L. J.: Szerződés)

(Hogyan lehet beszélni) útközben?

A szavakon-túlit szavakkal körülírni – „miket nem mondhatsz véges számú szóval” – lehet-e? Megszólalni útközben, a legesetlegesebb állomások között zötykölődve (a kötet legalább négy darabja „játszódik” vonaton, autóbuszon), bevallva, nem tudjuk pontosan, merre járunk: a kálmáncsai gyerekkor kövesútján, Marcus Aurelius szellembirodalmának limesén, Nyékládházán vagy énünk útvesztőiben; amikor nem tudjuk, hol tartunk, azt sem, hogy hová, lehet-e ilyenkor valami érvényeset állítani, s mit mondunk majd az állomáson, ahol a Ködevőt esetleg senki se várja – miközben közelednek, úgymond, a szarmata jazigok roppant hadai?…

A könyv tizedik oldalán van egy sajtóhiba. A szerző a Lehel út helyett a Lehet út 68-at keresi. Amit e nem ok nélkül hatvannyolcasnak titulált nemzedék keres, a maguk módján ők ketten lehet, hogy megtalálták. És mi van akkor, ha kérdéseinkre az igazi válasz egy elszólás vagy elírás? Ha volna kinyilatkoztatás, minékünk szóló, bizonyára egy lángoló sajtóhibában rejtezkedne el.

kép | vecteezy.com