A SZÓ ELNÉMUL VAGY MÉGSEM

Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Úgy tűnik, vége a történelem-metafizika hallgatólagos uralmának, annak, hogy a történelem gondviselésszerűen célszerűvé és vezetetté teszi életünket, amit a szavak által létrejött történeti konstrukciók, a történelem mint verbális konstrukció legitimál. Vége a történelem-mítosznak, a Nagy Elbeszélésnek, amelynek mélyén mindig egy kivetített, kielégítetlen Grand Self, a történelem-ego, állam-ego stb. ágál. A megalomán, végtelen individuum helyén talán valami véges személyesség maradhat, amiről azonban – emez új kor elején – nagyon keveset tud még a nyugati ember. Ezekben az években szinte látható, amint a Szó elnémul, sok beszéd kíséretében. Csupán megállapítom, minden kritikai pátosz nélkül, hogy az informatikai-vizuális, analfabéta civilizáció felváltja a Szó civilizációját, már csak azért is, mert a tömegtársadalom (ön)szabályozása másképpen – például szavakkal – többé nem oldható meg. A Szó teremtő, történeti erejébe vetett konszenzuális hitet a történelem utáni közvetlen akció látványa, a tett ahistorikus és megfellebbezhetetlen technikája váltja fel.”

Balassa Péter: Töredék a korszellemhez, 1990.

Kedves Péter,

Töredék a korszellemhez című írásod A kor lelke című antológiába készült. A Liget ars poeticája, egyik legemlékezetesebb vállalkozása volt ez a kötet: újabb változat az „írástudók árulása” témára, amely mit sem veszít időszerűségéből, ameddig lesznek írástudók és (tehát) lesz árulás. A kötet csoportkép a rendszerváltozás-kori magyar értelmiségről, amint Babits és a Nyugat-nemzedék üzenetére próbálnak válaszolni bő fél évszázad távlatából. Közöttük Európa történetének legsötétebb korszaka.

Mit kezdjenek (innen nézve: mit kezdtünk végül) az öröklött szereppel? Hogyan kerülhetnék el (kerülhettük volna el) az újabb árulást? Levendel Júlia esszéjében a pátosz és az önirónia egyaránt veszedelmes túlzásaitól óv. Előtte az én írásom: egy kicsit sok benne a pátosz. Utána a tiéd, a kötet záródarabja: az írástudó kitüntetett szerepének végső tagadása: „Az írástudók felelőssége/árulása számomra pontosan ugyanannyi, mint egy erdei favágóé vagy egy biogenetikusé vagy egy analfabétáé.” A szerkesztők, Horgas és Levendel kompozíciós érzékére vall, hogy a kötet ezzel az önfelszámoló kijelentéssel búcsúzik az olvasótól, megfosztva őt még attól a kevéske megnyugvástól is, amit odáig a sok magasröptű gondolat esetleg kiváltott belőle.

bátorság

Három évvel később, amikor Szabadban című esszékötetedben a Töredék ismét megjelent, el is határoztam, hogy vitába szállok veled. Akkor már lett volna hozzá bátorságom. Bizalmas barátjára az ember nem tud úgy felnézni, akkor sem, hogyha az szellemileg felette áll. Mégsem írtam meg, könnyebb volt megbeszélni veled a dolgot. De hogy akkor mit mondtunk egymásnak, arra sajnos, már nem emlékszem – a szó elszáll (még mielőtt elnémulna).

Azután pedig, még „az ideológiai forradalmak szörnyű századának végén” a mi útjaink is elváltak, persze ideológiai okokból. Az „ítélkező-kritikai pozíciót” (idézet ezúttal is tőled) elutasító jóbarát kérlelhetetlen ítélete és kritikája 1998-ban végett vetett barátságunknak egy napi politikai (számomra és Karátson Gábor számára életbevágó) ügyben támadt nézeteltérés miatt. Ez és váratlan, korai halálod lehetetlenné tette, kedves Péter, hogy folytassuk a megkezdett beszélgetést. Eddig ezt hittem legalábbis. És akkor jött ez a felkérés a Ligettől.

Tehát…, hol is hagytuk abba?

Ami a Nagy Elbeszélés végét, vagyis „a történelem-metafizika hallgatólagos uralmának” végét illeti, arról, azt hiszem, már régóta ugyanazt gondoltuk: hogy a történelem nem tart semmiféle immanens vagy transzcendens cél felé. (És akkor ez még a legjobb, amit elmondhatunk róla, mert reménykedhetünk, ha másban nem, legalább abban, ami nem látható előre.) Kérdés azonban, hogy egy ilyen Nagy Elbeszélésnek, azaz uralkodó világmagyarázatnak okvetlenül arról kell-e szólnia, hogy merre tart a világ? Nem lehet, hogy a Nagy Elbeszélés lehetetlenségéről, mindenféle Nagy Elbeszélés végérvényes végéről szóló széleskörű egyetértés nem egyéb, mint korunk Nagy Elbeszélése?

mindent kikezdő kétely

A másik, amit tisztázni illene, hogy minek is lett vége igazából? Az egységes világmagyarázat igényének és ígéretének? A történelemnek? A nyugati civilizációnak? A történelmi idő lineáris (a keresztény üdvtörténettől örökölt) felfogásának? A tudományos haladás diadalútjával kapcsolatos illúzióknak? Még az is felmerülhet, hogy vajon maga a mindent kikezdő kétely mennyivel áll szilárdabb talajon, mint a világnézetek, amelyeket dekonstruálni óhajt? Ebbe most nem mennék bele. Bármiről szólt is a történet, annyi bizonyos, hogy a mi színre lépésünk idején már a végéhez közeledett. Azaz kezdett semmiről se szólni.

Mert a szavakkal történt valami. A huszadik század elején Rilke még így biztat:

Itt van a Mondható ideje, itt a hazája.
Szólj és Vallj. A megélhető dolgok
inkább elenyésznek, mint valaha, mert
kiszorítja őket a kép nélküli cselekvés…^[1]

Amire itt a költő utal, az ugye pontosan megfelel annak, amiről te is írsz: „hogy az informatikai-vizuális, analfabéta civilizáció felváltja a Szó civilizációját, már csak azért is, mert a tömegtársadalom féken tartása másképpen – például szavakkal – többé nem oldható meg. A Szó teremtő történeti erejébe vetett konszenzuális hitet a történelem utáni közvetlen akció látványa, a tett ahistorikus és megfellebbezhetetlen technikája váltja fel.” Írásod különös erénye, hogy köntörfalazás nélkül rámutat a civilizációs fordulat kiábrándítóan egyszerű társadalmi okára. A kinyilatkoztatott Tanításba vetett hit, az Írásból merített tudás, az Igazság belátásán alapuló egyetértés, amely idáig teremtette és megtartotta a népeket, többé nem képes igazgatni a későmodern ipari tömegtársadalmat, mert nem alkalmas arra, hogy az egyén viselkedését csereszabatosan hozzáigazítsa a technológiai-gazdasági rendszer működésének kérlelhetetlen logikájához.

Erről állítod, hogy „a szó elnémul”, éspedig „sok beszéd kíséretében” némul el. Telitalálat. Írhattad volna, hogy a tömegmédiumokon keresztül sokszorosított és felhangosított fecsegés némítja el, azért nem hallatszik többé. Írhattad volna, hogy több ezer egyetem publikációs kényszertől űzött oktatói ontják magukból a nagy semmit, sűrűn lábjegyzetelve.

A régit felváltó analfabéta-civilizáció térhódítását az informatikával és a vizualitással hozod összefüggésbe. Ami azóta történt, ezt az összefüggést is fényesen igazolja. Legutóbbi találkozásunk óta, tehát három évtized alatt az emberiség lényegében leszokott a könyvolvasásról. Az informatikai rendszereken kívül zajló kommunikáció elveszítette a jelentőségét. Az működik csupán, az gyakorol hatást, azt észleljük és arra emlékszünk, egyszóval az létezik, ami az adatbázisokban előfordul és amit a Google keresőmotorja a felhasználók milliárdjainak felkínál.

A szavakat megértjük, az információt használjuk. Az információ a dolgokkal bánni-tudás. Nem igényli az értelem-összefüggések felismerését, amit műveltségnek neveztünk. A tudás ismeretté silányulásával párhuzamos folyamat ment végbe a vizualitás terén is. A technikai úton előállított, sokszorosított és célba juttatott vizuális információ ugyanis nem Kép a kifejezés eredeti értelmében. Nem a kép-zelet alkotása és nem testi úton kép-ződik a szem és a kéz közreműködésével. Ami számítógépeinken képként megjelenik, az matematikai műveletek, elektrotechnikai folyamatok végeredménye. A látvány többé nem nézet, hanem dolog.

Ez a folyamat szerinted megállíthatatlan és visszafordíthatatlan, a kritikai pozíció vele szemben tarthatatlan, nem utolsó sorban azért, mert maga a Szó jóvátehetetlenül kompromittálódott, „kétségbeejtően összefonódott a század totalitárius végkifejletével”. Bírálatod középpontjába jó okkal helyezed az univerzális észigazságok birtokában elevenek és holtak felett kérlelhetetlenül ítélkező modern individuum elbizakodottságát. „A megalomán, végtelen individuum helyén talán valami véges személyesség maradhat”, írod azután. Mire gondolhattál? Ugye a megértés-módján-létezőre gondoltál, a hermeneutikai filozófia szubjektumára? Arra a véges, ámde a Másik felé annál inkább nyitott, azaz le nem határolt személyre, aki csakis egymás számára, egymásban és egymás által lehetünk. (Kérlek, bólogass!)

hiányos önismeret

Ezen a ponton azonban az írás gondolatmenete számomra váratlan fordulatot vesz. „Valami, amire nem számítottunk (…) szelíden beúszik a képbe”. Meditációs tapasztalatnak nevezed ezt a valamit, ami „nem kultúrkritikai, nem agitatív a másikkal szemben, nem választásra kényszerítő alternatívája a „másiknak” (másikon itt az új, szellemtelen kor szellemét érted), nem utasítja el azt, amit a Szó uralma utáni kornak lehetne nevezni, hanem benne van, kiegészíti és átértelmezi azt.” Carl Friedrich von Weizsäcker szavait idézed egy másfajta civilizáció-kritika lehetőségéről, amely megpróbál túllépni a modern és posztmodern Én végletes önzésén, ami – jól látod – nem egyéb, mint ön-féltés, görcsös önvédelem, legfőképpen pedig: hiányos önismeret. Az ökofilozófia ezt a túllépést nevezi Arne Naess nyomán az én tágasabb felfogásának, igazi önmegvalósításnak, transzperszonális ökológiának. Aki szert tesz világon-létünk valóságos természetének mélyebb belátására, az – Weizsäcker szavaival – „nem a végső és feltétlenül védelmezendő valóságnak tekinti önmagát, hanem egy szervnek”, amelyen keresztül és amely által a Lét szóhoz jut, ahogyan azt Heidegger és Merleau-Ponty nyomán az ökofenomenológia képviselői hirdetik. Ennek a felismerésnek, amely szerintem az ökofilozófia lényege, nálunk először Karátson Gábor és Te adtál hangot. Két makulátlan tisztességű, felelős írástudó azon kevesek közül, akik hatással, éspedig pozitív hatással voltak koruk szellemi életére.

Ezért nehezemre esik elhinni – akkor se hittem, ma sem hiszem -, hogy komolyan gondoltad, amit a korszellemhez intézett Töredék végén leírsz: „nem hiszem, hogy az írástudó, a szó embere még mindig kitüntetett személy volna, hogy meg kéne mondania, mi igaz, mi nem, mi volna a helyes és helytelen cselekedet az „alant állók” számára.” Ez lenne a te válaszod az írástudók árulásával kapcsolatos babitsi kérdésfeltevésre? Hogy ez a kitüntetett szerep többé nem létezik?

A korszellemhez intézett Töredéked a babitsi kérdésfeltevés korszerű értelmére kérdez. Válasza ellentmondásos. Babits igazsága mellett tesz hitet, de nemcsak azt állítja, hogy a szavak elértéktelenedésének korában az írástudók szerepe megváltozott, hanem kétségbe vonja e kitüntetett szerep puszta létét, és a maga részéről inkább „a látható csönd újjáteremtő erejének”, az elcsendesedésnek ad esélyt. A hátralépésnek, ahogy írod, „hogy jobban lássuk a képet”, ez ellen nem is lehet semmi kifogásom. De mit keres írásod végén ez a slusszpoén: „Az írástudók felelőssége/árulása számomra pontosan ugyanannyi, mint egy erdei favágóé vagy egy biogenetikusé vagy egy analfabétáé”? Ugyan már!

Kicsit szégyenkezem, amikor úgy érvelek, hogy te nem tudsz rá válaszolni, és olyasmit állítok, amit te legalább olyan jól tudsz, mint én. Hidd el, csak azoknak a kedvéért teszem, akik komolyan veszik, amikor írástudók, akik felelősségüket egész életükben halálosan komolyan vették, ilyen kijelentéseket engednek meg maguknak.

Igaz, a Gutenberg galaxist magunk mögött hagytuk és a Föld-űrhajó a Frankenstein-galaxis vonzáskörébe lépett. Amit az értelem uralmának véltünk a természet felett, arról kiderült, hogy nem egyéb, mint az értelem alkotta szerkezetek uralma az emberi természet felett (a többi természetből pedig már csak mutatóba maradt körülöttünk egy kevés). A mesterséges intelligencia azonban továbbra is a nyájember természetes unintelligenciájára építi világuralmi ambícióit; önzés, gyávaság, hatalomvágy működteti – és az írástudók árulása.

Mert a rendszer nem tökéletes: továbbra is nagy számban állít elő olyan szereplőket, akik – akárhogy is nevezik őket és bárhogyan vélekednek önmagukról – munkakörüknél fogva szövegek értelmezésével foglalkoznak, ezért feltételezik róluk, és el is várják tőlük, hogy rendelkezzenek azzal a kiváltságos tudással, amely képessé teszi őket az igaz és hamis kijelentések megkülönböztetésére. Ennek fejében többé-kevésbé kiváltságos helyzetet élveznek, amiért sokan és okkal irigylik őket. E tudás alapján – legalábbis erre hivatkozva – dől el továbbra is, hogy az általad emlegetett favágók kivágják-e az erdőt. Hogy a biogenetikusok klónozott bárányokkal, genetikusan kódolt emberi képességekkel és laboratóriumban kifejlesztett halálos vírusokkal árasszák el a Földet. S hogy az analfabéták analfabéták maradjanak-e. Ez az összefüggés nem kölcsönös. Léteznek tehát írástudók. A felelősségük kitüntetett és elháríthatatlan. A felelősség elhárítását szolgáló okoskodás pedig elítélendő. Q.E.D. – bocsánat.

félreérthető

(Utólagos magyarázkodás) – miután a te Töredéked is egy utólagos magyarázkodással ért véget. Kedves Péter, harmincöt évvel ezelőtt, amikor ezeket leírtad, mindannyiunk számára világos volt a szövegkörnyezet. Reflexióidból az 1989-es rendszerváltozás körül buzgólkodó, ellentmondásos szerepet játszó értelmiségi barátaink viselt dolgait illető, minden bizonnyal helyénvaló kritikádat olvashattuk ki. A mai olvasónak ezt nem kell tudnia. Enélkül viszont álláspontod jócskán félreérthető, ami azért baj, mert maga a kérdés ma ugyanolyan időszerű, mint volt akkoriban. Képzeld el, Péter – elképzelem, hogy elképzeled –, mostanában éppen harmadszor futunk neki annak a bizonyos rendszerváltozásnak. És ha hiszed, ha nem, erősen kísért az elfuserált előzmények kiábrándító tapasztalata.

A Kádár-Aczél rendszer a tiltott-tűrt-támogatott, kitartott, agyonellenőrzött, féligazságokra szoktatott és a hatalommal tolvajnyelven feleselő magyar értelmiségben fontosságának eltúlzott tudatát alakította ki. Nép híján – már csak lakosság voltunk – 1989 után ez a társaság vitte véghez, a pártállam továbbszolgáló élcsapatával együttműködve az államszocialista rendszer lebontását. E munka során kiütköztek súlyos fogyatékosságai: az évtizedeken át kibeszéletlen sérelmek és félelmek léleknyomorító befolyása, ellenőrizetlen előítéleteink és magabiztosan hangoztatott téveszméink alkalmatlansága a demokratikus nyilvánosság megteremtésére. A te indulatos tiltakozásod ebben a szituációban hangzott el, a népért-nemzetért-haladásért vagy ki tudja, miért viselt történelmi felelősségét jogcímként emlegető, utóbb azt politikai befolyásra és némi készpénzre váltó pályatársak ellenében.

A kétezres években pedig már nem volt, azóta sincs szó egyébről, mint a balliberális és a keresztény-nemzeti (tudom, hogy nincs ilyen, de mit csináljak, ha egyszer mégis van) értelmiség közötti, irgalmat és szellemi különutakat nem ismerő élethalálharcról. Amelynek logikája, úgy vélték, feljogosítja a jobb sorsra érdemes résztvevőket, hogy ki-ki elnézze, sőt, igazolja a maga pártja, az időközben álbaloldallá és alsójobboldallá züllött politikai formációk nemtelen tetteit. Az írástudók többsége besorolt az írni épp hogy tudók, a politikacsináló másod- és harmadvonalbeli értelmiségiek mögé, a szellemi élet pedig ilyen zárványokba szorult, mint amilyenben most mi diskurálunk. Te, mondjuk, egy kicsit halottabb vagy minálunk, de ennek már nincs akkora jelentősége, sőt. Neked legalább még van utókorod, aki olvas és (félre)magyaráz. Lesz-e nekünk?

Közben az oroszok kimentek, a magyarok itt maradtak, az oroszokat visszahívták, a magyarok magyarságát már megint kétségbe vonják: jövőre harmadszor futunk neki nyomorúságunk („a rendszer”) megváltoztatásának. Úgy látszik, még mindig nem jöttünk rá, hogy magunkon kellene változtatni. Azt a kérdést, hogy kinek lesz majd többsége a parlamentben – hogy kinek az utasítása szerint működik majd tovább a parlamenti szavazógép – útszéli mocskolódással, olcsó ígéretekkel, kölcsönös vádaskodással igyekeznek eldönteni. Értelmiségre ehhez semmi szükség: mi magyarok már az Einstein által megjósolt jövőben élünk; a mi háborúinkat nem a tudomány fegyverével, de máris bunkósbotokkal vívják. Azok a sorskérdések, amelyeken az ország jövője, Európa jövője, civilizációnk túlélése múlik, szóba sem kerülnek.

Ha végigtekintek értelmiségi nemzedékünk teljesítményén a nekünk jutott negyedfél évtizedben, nyomban megértem ellenkezésedet. Ezek beszélnek az írástudók felelősségéről, egyáltalán: felelősségről? Kivárnak vagy kivándorolnak, könyökölnek vagy előszobáznak, kölcsönös sérelmeiket, nehezen összehordott kis szemétdombjukat féltékenyen őrzik, egymással szóba nem szívesen állnak. Kaparnak, jut nekik is.

Remélem, nem élek vissza túlságosan a helyzetemmel – szemét kis túlélő, dehogynem, játszod itt az eszed –, amikor szavaidat nem felmentésként értelmezem az írástudók feladata alól, hanem felszólításként. Több alázatra, kíméletlen önvizsgálatra azok részéről, akik nem szégyellik manapság magukra vállalni a szerepet vagy van pofájuk kitérni előle.^[2]

Mert valakinek mégiscsak el kell mondania a történeteket.

1. Szabó Ede valahogy így fordította le eredetileg a Kilencedik elégiát; kötetben már másképpen szerepel, nekem ez tűnik világosabbnak. ↑

2. A „van pofájuk” idézet a Bibó temetése című Petri-versből. ↑

kép | adobe.com