A MÁSIK KÖZTÁRSASÁG

Sorskérdések azok, amelyek meghatározásuk szerint megoldhatatlanok. Több egymást követő nemzedék, egy egész nemzet vagy civilizáció újra és újra szembesül velük, kultúráját e dilemmákhoz való viszonya jellemzi, a közösséghez az tartozik, akinek számára a probléma — létezik. Megszűnnének sorskérdések lenni, ha elintézhetők volnának ésszerű okoskodással, igen–nem alapon. Hogy egy-egy korszak mit tekint sorskérdésnek, és milyen úton keresi rá a választ — mitikus elbeszélések, törvények, misztériumok és műalkotások tudatják velünk. Ezek nyíltan vagy rejtett formában (a formába rejtve) jelzik, hogy az emberi elme számára feloldhatatlan ellentmondásokat hordoznak. Nem léphetnek túl létezésünk — vagy ha úgy tetszik, belátásunk — antagonisztikus természetén, melyet élet és halál, szabadság és szükségszerűség, szellem és anyag, az Én és a Másik kettősségeként élünk meg; sem azt a remény- és szenvedésteli feszültséget nem hivatásuk kioltani, mely minden kulturális teljesítmény végső indítéka és energiaforrása. De szentesíti a formát, melyben emberhez méltó sorsként éljük és elviseljük ezeket az ellentmondásokat, valamint a feszültséget, melyet állapotunk örökös „elintézetlensége” gerjeszt bennünk. Egyúttal szentesítik a társadalmi érintkezést szabályozó intézményeket: az öléshez és a halálhoz, elődeinkhez és utódainkhoz, a szexushoz, javainkhoz és a mások javához fűződő viszonyunkat.
értékítéletek
A szocializáció beavattatás a jelképek értelmébe, melyek az együttélés normáit hordozzák. Azért jelképek örökítik meg a legalapvetőbb emberi tudást, és a jelképek értelme azért kimeríthetetlen, egyszersmind felfoghatatlan is a be nem avatott számára, mert az értékítéletek, melyeket sugalmaznak, nem vezethetők le a puszta tapasztalatból vagy logikai axiómákból. A végső tényállást illetően a teljes bizonyítás, ebbe bele kell törődnünk, lehetetlen.

A szimbólumnyelv elvont fogalmi közvetítés nélkül utal vissza a gyakorlatra, melynek rendjét, az értékvilág elrendezettségét szemléletes formában állítja elénk. A szimbólumrendszerek között nincs megfelelés, azok tehát egymással nem helyettesíthetők, mindegyik a maga módján alkot egészet és utal a lét teljességére. Így például a matematikai szimbólumok univerzális nyelvén — melyet a számítógépekre kapcsolt mai civilizáció úgyszólván egyedül ért — semmilyen más jelképrendszer nem értelmezhető: ezért is válik világunk egyre értelmetlenebbé. A bináris logika rendszerében a szimbolikus értelmű érintkezések gazdag hálózata, érvényes jelentés híján, jelentéktelenné válik. Ám ha az emberi magatartások és indítékaik bonyolultsága mennyiségi viszonylatokra visszavezethető és egymásba átszámítható egyenértékűségekben kifejezhető, akkor az sem igaz, hogy az ember cselekedetei mértékét maga alkotja szabad belátása szerint, és nincs rá semmi ok, hogy az emberi állapotnak különleges méltóságot tulajdonítsunk. Ha a döntési helyzetek maradéktalanul racionalizálhatók, akkor helyes és helytelen cselekedet között a választás nem erkölcsi, hanem logikai kérdés; a rossz puszta számítási hiba, tévedés; a jót választani pedig nem erkölcsi kötelesség, hanem technológiai fegyelem dolga. Akkor egy adott helyzetben mindenkinek ugyanaz lehet csak jó, és az objektíve és szükségképpen helyes minta követésére az egyént rávezetni, ha kell, rákényszeríteni nemcsak joga, de legfőbb feladata is azoknak a testületeknek, melyek rendelkeznek a mérlegeléshez kellő optimális információmennyiséggel.
evidenciák
Jeligékkel, emblematikus képekkel a mai köznapi gondolkodás is tömegesen él. Ezek értelme nem szimbolikus a szó eredeti értelmében, hanem a végsőkig sematizált, nagyon is egyértelmű jelzések, melyek kész, tovább nem gondolandó értékítéletekre utalnak. Kezelési utasítások, melyeket lelki és szociális berendezkedésünkhöz mellékelnek. Egyedüli rendeltetésük, hogy tartalmazzák a társadalmi identitás kialakításához nélkülözhetetlen közmegegyezés minimumát. Nem végső titkainkat rejtik, hanem a világ titoktalanításának eszközei. Nem ellentmondások egységét jelenítik meg, hanem ellentmondást nem tűrő evidenciákra utalnak. Nem a végtelenre tekintő belátás, hanem a végesben való elzárkózás, a gondolati pályák végérvényes lezárásának igénye formálja őket. Eredeti jelentésük kimeríthetetlen gazdagságától megfosztott jelképeink, ha nem is alkalmasak többé az élet bonyolultságának befogadására, sorskérdések kifejezésére, de annál inkább alkalmasak a kirekesztésre. Határokat jelölnek immár, és nem egy végtelenül tágas világ megnevezhetetlen Közepére irányítják a figyelmet.

Vagy ki kérné számon a politikai kereszténység mai hirdetőin, hirdetményeik rutinos arroganciáján e világnézet szimbólumainak örök időszerűségét: a küldetését kereső és a földi szenvedés értelmével viaskodó ember képét? Ki tulajdonítana a szabadságnak mélyebb értelmet, mely az egyént nem elválasztja a többiektől, hanem egyesülésük értelmét adja? Ki fogja a beomlott és újramázolt kulisszák alól kiásni nemzeti jelképeink eredeti értelmét? És ki mondja ki, hogy Európa annak a szellemiségnek a jelképe — foglalt! másra nem magyarázható —, mely eddig minden birodalmi törekvésnek ellenállt, mert mindig alulról építkezett felfelé; a részek szuverenitását, a kicsinyek legyőzhetetlen erejét szegezve szembe Xerxész, Attila, Napóleon, Hitler, a Karolingok és a többi multinacionális óriás hatalmával — a sokasággal a sokféleséget? Nem értjük szimbólumaink nyelvét, elfeledtük a tudást, mely bennük testet ölt; nyertünk helyettük olyan kereszténységet, magyarságot, európaiságot és szabadságot, mely jeligékkel bármely bank, párt vagy biztosítási ügynökség bízvást reklámozhatja magát, hiszen e jelképek immár csereszabatosak, mechanikusan összekapcsolhatók, vagy ha úgy tetszik, szembeállíthatók egymással (ami ugyanaz), egy olyan gondolkodás szabályai szerint, melyben minden bármire átszámítható, és így végül semmi se jelent semmit. Jelképeink hatalomszerző hadműveletek fedőnevei lettek. Igaz, eközben mozgósító erejük is elveszett, de akik hirdetik, azok valójában nem is igen akarnak bennünket többé meggyőzni semmiről — nem is volna miről. Mert korunkban a politikai propaganda megszűnt agitáció lenni: puszta erőfitogtatás. Nem meggyőző erejével, hanem kikerülhetetlen jelenlétével fogadtatja el magát. (Adorno: a tömegkultúrában tetszeni annyit tesz, mint újra felismerni.) Emblémákkal, plakátfigurákkal kell lefedni minden szabad felületet, hogy el ne riasszon mögöttük a fal egyhangú sivársága.

Politikai elvek szimbolikus megjelenítésére csak addig volt szükség, amíg az egyesülés mikéntje — a jog és az erőszak legitimációja — a világmagyarázatok minőségén múlt, azaz a viszonyok még erkölcsi igazolásra szorultak. Mindezt kiszorítja, írja Rilke, a kép nélküli cselekvés.

2.

Ma az egydimenziós politika világában élünk. Az uralkodó társadalomfilozófiai irányzatok már előfeltevéseik megválasztásánál kiiktatják a sorsszerű dilemmát, mely a politikai cselekvést erkölcsi problémává teszi: nevezetesen azt, hogy az ember nemcsak individuum, hanem a dolgok onto- és filogenezisét tekintve már ezt megelőzően életközösségek részese. Az önmagába záruló Ego, persze, maga is sorsszimbólum, az emberi világ pragmatikus redukciójának emblémája. A technológiai paradigma értelmében ezt az absztrakciót kellene önmagunk helyére képzelnünk, egyedüli realitásnak és a történelem alanyának tekintenünk. Ha ezt megtettük, akkor az ember-atomok között bármiféle mozgás és érintkezés magyarázatául a kényszer marad csupán: a „szükségleteké”, valamint a „hatalomé”, melyet szükségleteiktől űzve az egyének egymás felett szereznek és gyakorolnak. Az egymástól előbb művi úton elválasztott lények közötti versengés, küzdelem mozgatója a haszon, igazi nevén a hatalom. (A szükségletkielégítés csak elvont kiindulópontként tételeződik.) Birtokosa minél több eszközt, tudást, személyt, fegyverek arzenálját kényszerítheti céljai szolgálatába. Célja azonban nem lehet más e rendszer logikája szerint, mint magának a hatalmi helyzetnek a fenntartása és kiterjesztése újabb eszközökre, a végtelenségig. Ha az eszköz a cél — a „gazdaság”: előállítás, használat és uralom —, és ez a cél adott, a politikának valóban nem marad egyéb feladata, mint hogy gondoskodjék az egyének közötti versengés szabályozott és mondjuk méltányos feltételeiről, vagy részben-egészben felfüggesztve a versenyt, központi intézmények útján maga ellenőrizze és irányítsa az eszközök előállítását és elosztását. Piac és redisztribúció, e kettő kívánatos arányának, kombinációinak megállapítása körül forog ma minden politikai bölcsesség. Az egyik oldalon egyetlen, elvont „gazdasági” funkcióra redukált egyedek, a másikon a társadalmi gondoskodás automatikusan szelektáló makrointézményei. Olykor nem átallják ugyan a piaci versenyt a szabadság fogalmával, a központi újraelosztást az igazságéval vagy a kollektivitással összefüggésben emlegetni, ám ezek legfeljebb a célszerűséggel kapcsolhatók össze — az egyedüli adottnak vélt cél vonatkozásában. Ez a cél a modernizáció, azaz a termelő technikák fejlesztése, a tömeges alkalmazásuk szempontjából leginkább kedvező társadalmi feltételek kialakítása.
politikai show-business
Ebben az eszmerendszerben természetesen maga a politika is egyfajta szabályozási technika, és mint ilyen, jól illeszkedik a technológiák zárt rendszerébe. Nem mintha nem a hatalmi koncentrátum csúcsain döntenének ma is a sorsunkat elhatározó nagy kérdésekről: életünkről és halálunkról (sőt, a jóról és a szépről is). A politika technicista felfogása csupán elleplezni hivatott ezt a helyzetet. Így láthatunk a politikusban a társadalmi funkciók szabályozását végző mérnököt, a közvélemény befolyásolásában járatos marketing-specialistát, vagy médiasztárt, aki rendszerint más üzletágakban szerzett vagyont, befolyást, erkölcsi hitelt konvertál politikai vállalkozásába, hogy az ott szerencsével kamatoztatott tőkét majd idővel megsokszorozva forgassa vissza más ügyleteibe. Nincs ebben semmi kivetnivaló: ha másként járna el, diszfunkcionális viselkedésével csak zavart keltene e maradéktalanul logikus rendszer működésében. A politikai show-businessben érvényesülő csalhatatlan kontraszelekció magabiztosan bagatellizálja, láthatatlanná és hallhatatlanná teszi alternatív politikai felfogások és stílusok jelentkezését. A tőke- és információkoncentráció jelenlegi fokán egy új arc vagy egy új eszme — csakúgy mint bármely más új termék — sikeres bevezetéséhez kellő hatalommal csakis a technológiai verseny sokszoros győztesei rendelkeznek. Nekik igazán nem érdekük, hogy olyan új célképzetek merüljenek fel, melyek követése és teljesülése kívül esne a magát mint önmaga célját reklámozó rendszer „korlátlan” lehetőségein. A modern ipari (kapitalista, szocialista), valamint az úgynevezett posztindusztriális- technokrata rendszerek közös vonása, hogy az ipari úton előállított eszközök pazarló használatát, tehát az adott viszonyok között egyedül elérhető célt állítják be jólét gyanánt, a történelem végső céljának és értelmének, melyet íme, épp e mostani boldog nemzedék érhet el először. A tömeges termelés és tömegfogyasztás áldásait annál inkább élvezniük kell a fejlett ipari társadalom polgárainak, minthogy az öröm természetes forrásait mind nagyobb mértékben voltak kénytelenek feláldozni a Modernizáció és a Gazdasági Szükségszerűség oltárán.

Ezek az új istenségek abban is hasonlítanak a törzsi társadalmak bálványaira, hogy a hívő szemében ők minden áldás és bőség egyedüli forrásai. Tőlük függ az évszakok rendje és a földeket megöntöző eső (ha az üvegházhatásra, az esőerdők sorsára vagy az ózonlyukra gondolunk, be kell látnunk, hogy ez nem puszta babonaság); ők gondoskodnak a termésről (hiszen minden a technológia által terem), a nyájak szaporulatáról (akár genetikai manipulációk útján is), a férfiak nemzőképessége nekik köszönhető (szex-aidek, pornográfia-ipar), hanyatló egészségünk a gyógyszergyárak és kórház-gyárak varázslóinak kezébe van letéve, és a „jó halál kegyelmét” is csak tőlük reméli a civilizált bennszülött, aki végóráját közeledni érezvén földi porhüvelyét bódult állapotban átengedi az agyonműszerezett intenzív osztályok személytelen meghalató gépezetének, ahol fizikai funkcióinak fenntartásáról – fizetőképességének mértékében ideig-óráig – ugyanúgy gondoskodik a technológia, mint egész addigi életében, azaz egyéni öntudatának kiiktatása árán.

Nem csoda, hogyha az új Moloch étvágyát ki nem elégítik, akadályozzák terjeszkedését, eltorlaszolják szent ösvényeit (az autósztrádákat), megtagadják tőle az égő erdők, lemészárolt csordák és állatfajok, füstgázba fojtott városok áldozatát, akkor éktelen haragjában gazdasági recessziót, inflációt, munkanélküliséget, áramkorlátozást és még ki tudja, mit nem bocsát a föld rettegő, nyomorult lakóira.

3.

Úgy látszik, az emberből kiölhetetlen az igény, hogy életét értelmes egésznek lássa, azaz önmagán túlmutató jelentést tulajdonítson neki. A jelentővé tett életet nevezzük sorsnak. A sorsvonatkozások nyelvén nem a lehetséges külső célokhoz való viszonyunkat kommunikáljuk, amelyekre életünk során törekedhetünk, inkább a Helyről beszélünk, melyet betöltünk vagy sem. (A sors jelentése eszerint nem metaforikus, hanem metonimikus.) Tudásunkat e helyről — vagyis az Útról, mivel sorsunk az örök változás forgószínpadán jelöli ki pályánkat — nem a tárgyias gondolkodásból merítjük. Az a „kül”-világról szerzett tapasztalat logikai analízise útján konstruál „valóságot”, s e valósághoz képest az Ént mint a megismerés fiktív alanyát tételezi. Helyét tehát az életen kívül jelöli ki, mert csak így találhat a megismerés számára szilárd viszonyítási pontot. És épp ezért van, hogy az empirikus-racionális gondolkodás erkölcstana a teljes determináció és annak visszája, a negatív szabadságfogalom üres végtelenje között ide-oda csapong. Az ember szabad, tudjuk, mitől. De mire?

A pozitivista analízis előfeltevéseiből az erkölcsi értékelvek autonómiája nem következik. De ha ezeket a célszerűségre vagy egyszerűen a mindenkori közmegegyezésre vezetjük vissza, tautológiához jutunk. Mert milyen alapon folyna párbeszéd és születne megegyezés az erkölcsi Jóról, ha előzetesen nem igazoltuk a sajátosan erkölcsi kérdésfeltevés létjogosultságát? És vajon van-e a célszerűségtől független, külön „erkölcsi” törvénye a helyes cselekedetnek?

A nyelv, amelyen kérdezünk, mintha előlegezné a választ. Magyarul a jó tettet helyén-valónak nevezzük. Nyelvünk sugallata szerint a világban a jó tettnek helye van, a rossz ezzel szemben hely-telen. Aki helyesen cselekszik, egész egyszerűen betölti a helyét: sorsára lelt.

Ilyen sors-mintákat tartalmaznak a próféták, költők és filozófusok látomásai az idők kezdetétől. Tanításuk meggyőző erejét nem az ezekben esetleg fellelhető okfejtéseknek köszönik, nem is isteni kinyilatkoztatásból vett eredetüknek, amit utólag szoktak tulajdonítani nekik. Ez már csak következménye, és nem oka megvilágosító hatásuknak, amit igazságuk felismerése kelt az emberekben.
tetten érjük magunkat
Felismerjük a helyes cselekedetekben a jót, a műalkotásban a szépet. Ezzel szemben a természet vagy a társadalom működésének törvényeit megismerjük. Felismerésről vagy ráismerésről olyankor beszélünk, ha az új tapasztalat egy már meglévő, addig bennünk esetleg öntudatlanul szunnyadó tudásnak megfelel. A megismerés tárgya az ismeretlen. A felismerésé az ismerős. A megfelelést szemléletünk formái és az észlelt szituáció között nem értjük, hanem saját pszichofiziológiai reakcióinkon keresztül megéljük. Állandóan tetten érjük magunkat. Válaszunk mindig választáson alapul (a legelemibb reflextevékenység is szelektál már az ingerek között), a választás különbségtételen, a megkülönböztetés értékelésen. A primer lelki működés azoknak a viszonyoknak az értékelése, melyek között az ember önmagát észleli. Az élménygondolkodás elemi értékítéletekben folyik. A szimbólumalkotás — azaz a képek egymáshoz viszonyítása élményminőségük szerint — értékelés: a rokon minőségek azonosításán és összekapcsolásán alapul.

A szimbólumokban gondolkodás a megismerésnek a tárgyias-elvonatkoztató gondolkodással párhuzamos, azt kiegészítő és azzal egyenrangú módja, mely legmagasabb rendű fejleményeiben is (mint amilyennek az erkölcsi ítéletet véljük) őriz valamit az élmény konkrétságából és szemléletességéből. Képei azonban nem tárgyakra vonatkoznak, hanem viszonyokra. E viszonyok között eszmélünk önmagunkra: képekre eszmélünk, még mielőtt e képek tárgyáról (mint külvilágról), illetve szerzőjükről (mint énről) kezdenénk spekulálni.

Az élmény plaszticitását, felidéző erejét a visszajelzések gazdag érzelmi színezetétől nyeri, vagyis attól, hogy már megkülönböztetett minőségekkel dolgozik, melyeket érzékenységünk alkot és örökít meg. Az élményvilág képére az egymással rokon minőségek közötti összeköttetés rajzolja értékrendünk körvonalait. (Nyilvánvaló, hogy ez a felfogás az erkölcsi és az esztétikai ítéletalkotás lelki folyamatai között az elemi szinteken messzemenő rokonságot feltételez.)

Az értékelő mozzanat jelenléte a legelemibb észlelésben mutatja elsődlegességét a tárgyiasító énfunkciókhoz képest. Az emberi praxis eredendően nem a tárgyak, hanem az értékek világában folyik.

Ha belátjuk, hogy az értékelés elsődleges a tárgyalkotáshoz képest, többé nem okoz fejtörést, miért nem következhet az utóbbiból az előbbi, vagy hogy miért nem vezethető le logikai szükségszerűséggel az empirikus-racionális gondolkodás előfeltevéseiből erkölcsi értékkategóriák létezése. Az objektivációkban és nem viszonylatokban gondolkodó értelem nem is tehet egyebet, mint hogy az erkölcsi ítéletalkotást a történelmi gyakorlattól elszakítva valami önmagánál hatalmasabb, de persze a maga hasonlatosságára elképzelt metafizikai szuper-értelemtől származtassa: a Logosztól vagy a Jóistentől. Ha pedig ezt nem akarja tenni, éppen ellenkezőleg kénytelen eljárni: megpróbálja visszavezetni az etikát valami pozitív és ésszerű működésre (hasznosság, társadalmi szerződés stb.).

Az is igaz, hogyha ezekkel ellentétben az erkölcsi tudat alapjait a szimbolikus vagy élménygondolkodásban véljük feltalálni, ezen a téren nem számíthatunk egzakt és állandó vonatkoztatási rendszerekre, sem olyan párbeszédre, melynek során egy kijelentés valamennyi résztvevő számára ellenőrizhető módon ugyanazt jelenti. (Szerencsére az újabb nyelvelmélet és a hermeneutika szerint ilyen párbeszéd emberek között amúgy sem lehetséges.)
minden ítélet egyedi
Úgy tűnik, az erkölcsi ítélkezés leginkább olyan jogrendhez hasonlítható, melyben nincs más törvény, mint a precedens. Az erkölcsi megítélés alapja ugyanis „semmi egyéb”, mint a teljes hagyomány: minden újabb esetben valamennyi megelőző „ügy” tanulsága ismét számításba jön (lásd az egymást felidéző élményképek közötti végtelen korrespondenciát). Így minden ítélet egyedi, valamennyi mintául — de nem szabályként — szolgál a következőkhöz, és egyetlen ítélet sem követelhet magának törvényszerű, azaz az összes hasonló esetre nézve feltétlen érvényességet. Két élethelyzet, két tett között csak analógia lehetséges, de azonosság soha. Az egyénnek van sorsa (sőt, nemzetségeknek, nemzeteknek, kultúráknak is van), de „az embert” napról napra újra fel kell találni.

Az erkölcsi gondolkodás módszere a belátás, az intuíció. Ez annyiban különbözik a spontán értékelő helyzetfelismeréstől, hogy a „helyzetet” mint problémát ezúttal az akarat működése teremti. Vonatkoztatási rendszere a szimbolikus mintáké. Ezek között nincsenek feltétlen és okszerű összefüggések, önmagukban is ambivalensek és ellentmondásosak, így nem teszik lehetővé az ítéletalkotást tisztán racionális mérlegelés útján, sem az értékviták végleges lezárását. (Ezen alapul erkölcs és jog eltérő illetékessége. A jog tisztán logikus, maradéktalanul kommunikálható, konvenciókon nyugvó, zárt rendszert alkot azoknak a helyzeteknek a közösség számára megnyugtató elbírálására, melyekben egyébként végső fokon az erkölcs illetékes. Az érvényes jog alkalmazása nem vet véget az erkölcsi dilemmáknak.) A szimbólumok érvényessége nem bizonyítható, és az intuíció közvetlenül nem közölhető. Ezért az emberek mint erkölcsi szubjektumok közötti közvetlen érintkezés az élet kivételes pillanatainak, illetve kivételes képességekkel megáldott egyéniségeknek az adománya. A társadalmi együttélés normái mégsem alapozhatók másra, mint az erkölcsi intuíció művére. Nincs olyan központi elv, melyből a jó élet tana levezethető volna. Az erkölcsi törvények érvényessége térben és időben meghatározott kulturális kontextushoz kötődik. Azt rekonstruálva nyomban kiderül, hogy látszólagos egyértelműségük mögött rendszerint egy közösség ambivalens, feszült viszonya rejtőzik sorsa dilemmáihoz. Mindebből mégsem valami szélsőségesen relativisztikus álláspont következik. Ellenkezőleg, az erkölcsi belátásnak — mint a világhoz való viszonyunkat értékelő szimbolikus gondolkodás legmagasabb rendű működésének — autonómiáját állíthatjuk más megismerési módokhoz képest.

A tartós együttélés során kialakuló, folyamatosan változó tartalmú élményközösség jut kifejezésre az erkölcsi tudat jelképrendszereiben. Ezeket egy igen erős pozitív és negatív töltésű érzelmi erőtér dinamikája formálja. Kényszerítő hatását a szimbolikus formában megjelenő sors-minták evidens igazságaként éljük meg. A jóról és a rosszról alkotott fogalmaink a közös gyakorlatból erednek, ezért lehetséges ezekről párbeszéd. Közösségről pedig addig beszélhetünk, ameddig annak tagjai egymásról okkal feltételezhetik, hogy a helyes cselekedet normáit illetően megegyezésre juthatnak, azaz választásaikat kölcsönösen képesek egymással megértetni és azok indítékaival azonosulni. Az erkölcsi igazságról folyó párbeszéd szigorúan véve nem alapul egyében, mint a kölcsönös bizalmon e párbeszéd lehetőségét illetően.

Mert végül is mi egyébért tartanánk az erkölcsi ítélkezést lelkiismereti, nem pedig logikai kérdésnek, mint hogy ama bíróság elé, mely előtt napról napra számot kell adnunk cselekedeteinkről, ki-ki csak önvizsgálat útján juthat el, és maga tudhatja egyedül, hogy ott miféle paragrafus alapján születik a döntés. A tárgyalás azonban mégsem zárt, „százezer ős” tanúsítja vagy cáfolja szenvedélyes elfogultsággal a bizonyító eljárás minden egyes mozzanatát, ami úgy tűnik, végtelen idők óta folyik, s mintha a mi ügyünk csak része volna egy hatalmasabb procedúrának. „Próbaper”, úgylehet: az ítélethozatal rendjének érvényességét veti minden alkalommal próba alá — a jelképrendszerek alkalmasságát is, melyek közvetítik a rendet. Persze, itt maga a bíróság is szimbólum. Működése pedig bizonyos értelemben öncélú, amennyiben ítélkezése nem áll szükségszerű oksági összefüggésben semmi rajta kívül állóval. Ha a bíró és a vádlott nem egy és ugyanaz a személy volna, azt mondhatnánk, hogy az ítélet egyedül a bíróságot érinti, és a vádlottat csupán végrehajtásának kötelezettsége terheli. Ez az egység azonban csak a személyiség koherenciájának feláldozása árán bontható meg. Az is igaz ugyan, hogy e végső „reservatio mentális”-szal él a civilizált emberiség mind nagyobb része — és mentesül is ezen az úton az erkölcsi öntudat terhe alól.

4.

Közhely, hogy a nem-racionális lelki működéseken alapuló interaktivitás döntő szerepet játszik az emberek közötti érintkezésben, de ezeket rendszerint zavaros, sötét, romboló erőknek képzelik, hatásukat pedig igyekeznek semlegesíteni vagy a ráció ellenőrzése alá vonni. Ha felismerjük konstitutív jelenlétüket az erkölcsi ítéletalkotásban — valamint a világ embertelenül racionalizált rendje, a bennünket fenyegető automatikus engedelmesség, személytelen erőszak, a káosz, a pánik és az apátia elleni védekezésben —, talán majd más megvilágításban látjuk e tudati tényezők kulturális jelentőségét.
gépies alkalmazkodás
Egy közösség tagjai között addig képzelhető tartós megegyezés az értékek rendjét és a követendő célokat illetően, amíg fennáll a szimbólumnyelv közössége. Ha a jelképek értelme többé nem ismerős, vagy azok nem alkalmasak rá, hogy közvetítsenek az egyéni élményvilágok releváns tartalmai között, vagy a jelképek értelmét jóvátehetetlenül eltorzították a kollektív tudat traumái, esetleg a szándékos hamisítás vagy a viszonyok hirtelen változása fosztja meg ezeket érvényességüktől; végül ha a racionális gondolkodás egyeduralma már a gyerekkortól elnyomja az élményszerű szimbolikus gondolkodás képességét, mely a serdülőt otthonossá tenné az értékek világában (világát értékessé), őt magát pedig az erkölcsi személyiség önérzetével ruházná fel, akkor a közösség széthullik, és a sokaságot nem tartja össze más, mint a gépies alkalmazkodás kényszere a viszonyokhoz. Meglepődve tapasztaljuk ilyenkor, hogy közös sorstudat, szimbólumnyelv és más efféle szubtilitások híján miféle önpusztító és most azután tényleg irracionális folyamatok indulnak be a társadalomban.

Az egyén önmagát e szimbolikus vonatkoztatási rendszerekhez képest tudja azonosítani. Identitása annál szilárdabb, minél számosabbak és nyitottabbak (a párbeszédre) azok az értékdimenziók, melyeket az adott kultúra integrálni képes. Az egymásra vissza nem vezethető, de funkcionálisan egymásra utalt, egymással termékeny kölcsönhatásban álló szimbolikus világok sokfélesége ugyanis nemhogy nem akadálya a kultúra kohéziójának, hanem éppen ezen múlik életképessége. (A dimenziók változatossága pedig lehetetlenné teszi olyan bipoláris feszültségmezők kialakulását, melyek maradandóan megosztanák a társadalmat: az egyes identitások kölcsönösen relativizálják egymást, egyszerre növelik az egyén autonómiáját és a közösség koherenciáját. Egy jól integrált kultúrában nem képzelhető el mondjuk bosnyákok és szerbek, pravoszlávok és mohamedánok véres háborúja, mert a vallási vagy etnikai törésvonalak felett hidat alkotnának más integratív erők — nem az egység, hanem a sokdimenziós különbözés! A társadalom egysége múlik a kultúra „soknyelvűségének” megőrzésén: erre int bennünket Szent István államelveinek nevezetes, de korunkban sajnos, ritkán alkalmazott passzusa is.

A korunkban újjáéledő agresszív nacionalizmusok öngyilkos tendenciája éppen abban rejlik, hogy az egymásra épülő, egymást feltételező azonosságtudatok szerves, érzékeny rendjét megbontva kíván egyetlen elvnek feltétlen érvényt szerezni mindenek felett. Életszerű tartalmak híján és konkrét történelmi összefüggéseiből kiragadva ez az elv — a nemzetiségé — maga is üres absztrakcióvá lesz. Csak kontrasztfogalomként értelmezhető, egyedüli aktuális jelentése: elhatárolódás az idegentől. A mitikus „idegen” iránti gyűlölet közössége ideig-óráig kárpótlást nyújthat az azonosságtudatok erőtlenségében szenvedő, kommunikációképtelenné lett és önbizalmát vesztett közösség tagjainak, de óhatatlanul súlyosbítani fogja a társadalom megosztottságát.
ezeréves egymásrautaltság
A „rosszul integrált” birodalmak, külső kényszer szabta államhatárok között a polgári nemzetté válás útjára megkésve lépő közép- és kelet-európai népek nemzeti ideológiájába azokon a pontokon épült be az idegengyűlölet, ahol rendeltetése a kulturális tradíció, a nemzeti öntudat hiányosságainak elfedése volt. Ellenszere tehát nem a nemzet fogalmához asszociált szimbolikus értéktartomány „meghaladása” volna, hanem annak elmélyítése és tudatosítása. Akkor ugyanis nyomban kiderül, hogy az ezeréves egymásrautaltság, a kulturális kölcsönhatások sokasága éppen ebben a térségben milyen eleven és erőteljes élményközösséget teremtett az együtt élő népcsoportok között. Szokások, jelképek, hagyományok oszthatatlan (ki nem sajátítható) közösségét, melynek tudata a kollektív emlékezetben sokkal mélyebben vert gyökeret, mint a politikai szándékok szolgálatában időről időre felkorbácsolt nemzeti gyűlölködés. A gyűlölet hagyománya csupán a hagyomány gyűlölete, azé a hagyományé, melynek közösségét meg kellett tagadnunk a kényszerű osztozkodás során.

A kultúrák jelképrendszerei nem zártak, egymásra utalnak. Kirekesztő szembeállításuk a saját értékvilág lerombolásához vezet. Párbeszédük annak a szellemi közösségnek a felismeréséhez, amely realitássá teszi az összetartozást: emberek, fajok, nemzetek között. Ez kijelöli helyünket az élet egyetemes rendjében, és megállapítja felelősségünket a Másikért (minden élőlényért: e rendért) — szabadságunk mértékét. Olyan mértékben vagyunk szabadok, amilyen mértékben másokkal azonosulni tudunk.

Szabadságunk értéke a felismert felelősség mértékén múlik.

5.

A szimbolikus gondolkodást az erkölcsi ítéletalkotással összekapcsoló eszmefuttatásunknak azonban tagadhatatlanul akadnak problematikus következményei. Nemcsak az e világi jólét/túlvilági üdv célra törő erkölcstanának feltevéseivel kerültünk szembe, nemcsak az állami és isteni gondviselésbe vetett hitet — egyáltalán, minden hitet — kellett visszavezetnünk a szimbólumnyelv kommunikálhatóságába vetett bizalomra, hanem úgy tűnik, számítanunk kell egy bizonyos demokrácia- és liberalizmus-felfogás híveinek heves rosszallására is. Vagy ne állna az egyénnek szabadságában, hogy belátása szerint csatlakozzon bármely közösséghez? És a közösségnek, hogy tetszése szerint döntse el, mi a Jó? A válasz épp a ,,belátás” és „tetszés” kifejezések értelmezésén múlik. Valódi, életszerű közösségekhez ugyanis az ember nem „csatlakozik”, hanem megéli kikerülhetetlen odatartozását; e közösségekhez való viszonyában tanulja meg önmagát azonosítani, és válik személyiséggé. Azokhoz tartozik, akik ugyanazokban a jelképrendszerekben élik meg sorsukat, mint ő maga. Felismeri bizonyos sors-minták érvényességét az életére; belátja, hogy nem képes ezektől elvonatkoztatva szemlélni magát. Ezeket nem választotta, ám abban szabad, hogy miként viszonyul hozzájuk. Szabadsága, mellyel választ, sorsára lel vagy elvéti azt, korántsem indetermináció, hanem az ember különös meghatározottsága. Arra predesztinálja, hogy saját mértéke szerint cselekedjék. Van ilyen mérték: az erkölcsi belátás alkotja meg. Büntetlenül, azaz szabadságának — emberi természetének — sérelme nélkül nem választhat mást, mint önmagát, és nem térhet ki a választás elől. Nem lehet nem szabad. Legfeljebb nem él (nem élhet) szabadságával.

De miként lehetséges összhang az egyén szabad választása és a „közjó” között, ha egyszer az erkölcsi ítéletalkotásnál mindenki egyéni, egyszeri, mással fel nem cserélhető, még csak össze sem mérhető mintát követ? Csak megkerüljük a kérdést, ha azt kívánjuk, hogy a „közjó”, azaz a közmegegyezés a lehető legkevésbé korlátozza az egyéni döntéseket. Nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál mélyrehatóbb és összehangoltabb együttműködést kíván a társadalom tagjai között.

De mi értelme is volna az egyén szabadságának azokon a kötelékeken kívül, vagy azokkal szembeállítva, melyek őt embertársaival összefűzik? És alapulhat-e a szabad emberek társulása máson, mint megegyezésen? A szabadság képessége, az önrendelkezés igénye maga is közösségekben bontakozik ki — a faj és az egyén élettörténete során egyaránt. Akár kimondottak az együttélést szabályozó értékelvek, akár automatikusan következnek a viszonyokból, mindenképpen mélyrehatóan befolyásolják az egyén döntéseit és korlátozzák választási lehetőségeit. És nem azért nem állnak kibékíthetetlen ellentmondásban az egyén autonómiájával, mintha ésszerű belátásból önként engedtük volna át erkölcsi szuverenitásunk egy részét a fennálló intézményeknek. Az erről szóló társadalmi szerződés sohasem köttetett meg: olyan teoréma az, ami csak egyes elméletalkotók fejében létezik, vagy metafora, annak azonban megtévesztő. Azt sugalmazza, mintha a résztvevők függetlensége logikailag megelőzné társulásukat, márpedig a dolog éppen fordítva áll. Nem a szerződések legitimálják az egyesülés mikéntjére vonatkozó közmegegyezést, hanem az értékrend és jelképrendszerek hagyományos közössége — ami az együttélés során alakul ki. Hagyományon természetesen nem valami becses régiséget kell érteni, nem valami kész és változatlan dolgot — ahogy nálunk mostanában szokás —, hanem éppenséggel a történelmi gyakorlat folytonosságát. Nem hagyomány többé, ami nem hat a jelenben. A kulturális hagyomány közössége nem azonosságot jelent, hanem azokat a kereteket, melyek között a különbözőségek értelmezhetők — amelyek között értelmesen lehet egymástól különbözni. A kölcsönös megértés lehetőségét jelenti, melyre a dialógus követelményét és a megegyezés reményét alapoztuk.
a zsarnokölés klasszikus jogelve
A hagyomány folytonosságára hivatkozik a többségi demokráciával szemben az úgynevezett angol liberalizmus is, amikor azt állítja, hogy a törvény elsődleges a törvényhozóval szemben. (Újabban a legmarkánsabban talán August von Hayek képviselte ezt a nézetet.) Törvényen a bevett szokások, eljárások és ítéletek rendjét érti: ezt nem a tudatos akarat működése hozza létre, hanem a történelem. A törvényhozó csak alkalmazza a változó viszonyokra, de nem kerülhet ellentmondásba a törvények szellemével. Ha változtat rajta, valami korábban már érvényesnek elismert elvre hivatkozik, mintha helyreállítaná a törvényesnek vélt állapotot. Ha törekvéseit nem tudja a hagyománnyal összhangba hozni, életidegen, rövid életű konstrukció lesz az eredmény; olyan viszonyok, melyek csak durva erőszakkal tarthatók fenn. A hagyomány, ha élő: változik. De nem változtathat rajta készakarva, aktuális célok érdekében a pillanatnyi többség. Ezen alapul a zsarnokölés klasszikus jogelve. Zsarnoki az a rend, melynek uralmát a pénz, a fegyverek vagy a vélemények döntő tömege feletti rendelkezés biztosítja — és tudjuk, hogy e három sosem független egymástól. A zsarnokság azt jelenti, hogy mennyiségi alapon döntenek ott, ahol minőségek között esik választás. A zsarnokkal (így a közvélemény zsarnokságával) szembeszállni elidegeníthetetlen jogunk, sőt kötelességünk, a liberalizmus felfogása szerint is, amennyiben annak uralma bevett értékeket veszélyeztet. (Európában ilyenek a szabadság, a szolidaritás, maga az értékek sokfélesége és a dialógushelyzet fenntartása.)

A „demokratikus”, azaz a többségi elven nyugvó zsarnoksággal szemben mégsem sikerült ezt az álláspontot kellőképpen alátámasztani, netán érvényesíteni. Talán azért nem, mert ez utóbbi ugyanonnan eredezteti hatalmának jogosultságát, ahonnan a kontraktuselmélet hívei a védelmezett értékek érvényességét: tudniillik a közmegegyezésből, minden további nélkül. De nem a megegyezés alkot közösséget, hanem a közösség teszi lehetővé a megegyezést. Ennek belátása csak akkor remélhető, ha megpróbáljuk újragondolni az értékítéletek keletkezéséről, azaz egyén és közösség viszonyáról, tehát a beszédről alkotott fogalmainkat.[i] A hivatkozott erkölcsi értékek és a pillanatnyi politikai akarat közötti konfliktusokban ugyanis nem valamiféle tartós közmegegyezés áll szemben a pillanatnyival (ami még mindig csak mennyiségi különbség volna), hanem az erkölcs szuverenitása a pozitivista logika univerzalitás-igényével, a dialogikus világkép az individualisztikussal.

[i] Gadamer írja: „Minden, amit kimondunk, eleve a megegyezést veszi célba és magában foglalja a másikat.”

felső kép | Victor Pasmore: Érintkezési pontok No.2, tate.org.uk