Lányi András

A HAZATÉRŐ RÁKÓCZI

1992 február

A HAZATÉRŐ RÁKÓCZI
R. Várkonyi Ágnesnek

Márciusban a Beszkidek hegyláncát még sűrű hó borítja. A csontig ható kárpáti szélben kifagy az emberből a lélek. Kifagy a lélek — ezt szó szerint kell érteni: aki próbálta, tudja, hogy mínusz húsz fok körül, ha hetek óta nem enyhül a szél, és az emberre ráfagy, rátapad mocskos zubbonya, amit éjjel-nappal visel, amióta sziklaodúban, csőszkunyhóban, erdei kalyibában virrad meg korgó gyomorral, mínusz húsz fok körül már az éhes ember és az éhes farkas között nincs több különbség, mint hogy a farkas bundája vastagabb, fogai élesebbek, jobban védelmezi a kölykét, és nem a saját fajtáját támadja meg. Aki így él, az önmagát se szánja, mert nem érez többé, még gyűlölni se tud. Zsákmányát, ha hozzájut nagy ritkán, kegyetlenség és részvét nélkül ejti el, öl egy falat kenyérért, száraz tűzifáért, pár ezüstpénzért, asszonyért. S ha megmelegszik valahol és gondolkodni képes, arra gondol, hogy nem bír ki itt még egy telet.
két hétpróbás martalóc
1703-ban Magyarországon egyre többen élnek így. Kifosztott, kiélt falvakból, katonafogdosás elől, széjjelvert seregekből menekülnek a bujdosók a hegyek közé, a határ közelébe. Híre megy, hogy odaát, lengyel földön bujdosik a nagyúr, földesura a fél Felvidéknek, akit a császár elűzött, hozzájuk hasonló földönfutóvá tett. Ő fogja tehát a szegény kurucokat az országba visszavezetni, meleg téli szállásra, gazdag portyára, jó zsoldért, új, posztó mundérért, ő vagy senki más. Nekivág két hétpróbás martalóc, hogy a kurucok reménységét fölkeresné. A ravasz, vén boroshordó Pap Mihály lesz az egyik, híres verekedő Bige György a másik. Rendezett országban bitófán függne rég mind a kettő. Ezek a föld alól is előkerítik, a jég hátán is megélnek. Azt hiszem, valami kis pénzt is kizsaroltak az útra az erdei cimboráktól, hanem annak hamar a nyakára hágtak a nagy keresésben. Hol kérdezősködjék az ember, ha nem a kocsmában? Akkor elővették a tanult mesterségüket, a rablást és útonállást.

Kozma János, flickr.com

Kozma János, flickr.com

Így azután valahogy megéltek. De nem is állhatták abban a gúnyában, amiben kiteleltek, örökös uruk elé. Kereskedőtől bundát, nemesembertől bársonybélésű kucsmát útközben szereztek, a viselőjét otthagyták az erdőn a vérébe fagyva. De már azt a vadászgató uraságot Brzezán alatt nem prémes bekecséért, fényes csizmájáért követték az erdőben órákon át, nem is azért vetettek tőrt neki, mintha a pénzére fájt volna a foguk, hanem hát a puskája, ugye. Annak csakugyan nem lehetett ellenállni. Ritka gyönyörű munka volt, szegénylegény ilyenről álmodni se mer. Bige György hátulról vetette rá magát, Pap Mihály halálos pontosan döfte a szíve alá a kését, nem hibázott. Pár napig ismét kerülniük kellett tehát a lakott helyeket. De jobban is tették, mert az utakat mindenütt elárasztották a belzi palatínus poroszlói. Halálra keresték uruk vendégének, a nagyságos Rákóczi hercegnek gyilkosát…
alig ismerte hazáját
Hihetetlen történet? Korántsem az. Éppen csak nem történt meg. Valami más történt helyette, ami sokkal valószínűtlenebb, mégse csodálkozunk rajta, mert megszoktuk: ez lett a történelem. Hogy pár szökött jobbágy és címeres gazember unszolására 1703 tavaszán egy német—római birodalmi herceg, a Zrínyi, Báthory és Rákóczi nemzetségek leszármazottja erdei rablók, katonaszökevények vezérének állt. Pedig öt esztendeje még egyenesen Bécsbe szökött a saját fellázadt jobbágyai elől, Leopold császár oltalma alá, akitől valami nyugodalmas német hercegséget kért cserébe magyarországi birtokaiért. Soha nem feledi azokat a napokat: hányatott ifjúsága bizalmasát, a nevelőjét veszítette el akkor, Badinyit, akit a parasztok felkoncoltak. A haza szólította volna? De hiszen alig ismerte hazáját. Addigi élete jobbára idegenben és idegenek között telt, a rangjához illő fogság különféle nemeit váltogatva főúri udvarok vendégszeretetével. Egy időben magyarul beszélni is elfelejt. Szánta szerencsétlen jobbágyait? Bizonyos, hogy szánta őket, de az a képtelen gondolat, hogy a hercegnek és a pórnak közös fájdalma, ráadásul közös hazája volna, majd csak az évszázad végén terjed el Európában, és legutoljára itt, a Kárpátok vidékén.

A két rovottmúltú kuruc vitéznek aligha lehetett fogalma arról — a mai olvasónak pedig még úgy sem lehet —, mennyire kilátástalan, naiv és mesébe illő volt vállalkozásuk. Mert nem a Kárpátok, hanem egy egész világ választotta el tőlük az ifjú herceget, lett légyen az bármi sorsüldözött. Árva volt, igaz, ő is, de az ő gyámatyja maga a császár, neveltetéséről egy bíboros gondoskodott, választó-fejedelem eskette, feleséget a legrégebbi német uralkodócsaládok leányai közül választottak neki, hercegnő-szeretője a lengyel trónon is el tudná képzelni őt, hazájában övé a legelőkelőbb név és a legnagyobb földbirtok. Nem tehet róla, amikor elébe vezetik, hogy undorodik kissé a nem éppen bizalomgerjesztő jövevényektől, a mosdatlan szaguktól, durva beszédüktől, mohó tekintetüktől, átlátszó lódításaiktól.

Mi köze hozzájuk? Miért, hiszi el akár egyetlen szavukat is? Miért teszi fel az életét, a becsületét arra a vállalkozásra, amit majd velük együtt és a hozzájuk hasonlókra építve kezd?

Az ismerős magyarázat igaz és nem igaz. Hogy tudniillik a kuruc követség érkezése legfeljebb siettette a herceget abban, amire már úgyis készen állt, hogy fegyverrel szerezzen elégtételt magának, szabadságot a hazának. Hiszen már távoli udvarokkal állt levelezésben!

vasarhely.ro

vasarhely.ro

A valóság ezzel szemben az, hogy ha ez a népmeséi — vagy ha úgy tetszik, kissé szocreál ízű — fordulat elmarad, alkalom híján talán soha sem szánja rá magát, hogy tervét valóra váltsa. Akkor ugyanis meg kell várnia, amíg az egymás közt huzakodó lengyel főúri pártok áttekinthetetlen vetélkedése valami számára kedvező fordulatot vesz; udvarolhat tovább a francia királynak, nemzetközi cselszövényekbe bonyolódik, hogy vállalkozásához támogatást szerezzen — akkor pedig, mint később keservesen tapasztalja majd, várhat ítéletnapig, és a nagy európai háborúságból a magyarok ügye, valamint az ő fejedelmi személye végérvényesen kimarad.

A brzezáni találkozás tehát valóban sorsdöntő lehetett. Mégsem valószínű, hogy a bujdosók küldöttei, ez a két részeges, erőszakos, közönséges ember, ahogy Rákóczi maga jellemzi őket, hatotta volna meg ennyire az urakat. Nem többek ők nélkülözhetetlen, de alantas rangú dramaturgiai segéderőknél történetünkben, melyet a barokk szomorújáték egzaltált, de homályos indítékú fordulatai jellemeznek.
országos zendülés
„Úgy döntöttünk, hogy ki kell használnunk a lelkek készülését”, írja e nap következményeiről Rákóczi Emlékirataiban. Bizony, ha nem arra figyel, ami a saját lelkében készülődik, a hazai hírekben nem sok olyat talál, ami egy országos zendülés kirobbantására biztatna. Mégis így döntenek majd Bercsényi Miklóssal, miután „a nép kevéssé megfontolt előterjesztéseinek” ellenőrzésére kiküldött kém általános, forrongó elégedetlenségről számol be a Tiszaháton. Ez az elégedetlenség ekkor már legalább tíz éve fokozhatatlan, a nyomor elviselhetetlen, a kétségbeesés kitöréseit azonban az idegen katonaság rendre vérbefojtja. Fegyver, pénz, külföldi szövetséges pedig nincs sehol a láthatáron. De még az sem riasztja vissza a kurucok közé induló Rákóczit, amikor megtudja, hogy az előreküldött zászlók alá sereglő „rendezetlen, borba és álomba merült fegyveres népséget Károlyi Dolhánál szétverte”. Császári zsoldosok se kellettek hozzá, megtették a vármegye pandúrjai. „így kezdődött”, írja, „a magyarországi háború, amelybe — önként bevallom — az okosság minden szabálya ellenére fogtam. Csak egy fiatalember hevessége és a haza szeretete lelkesített.”

Semmit se szépítő, megrendítő őszinteségű visszaemlékezéseiben, valamint egykorú röpiratában a fejedelem többször is megerősíti: „… minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól fölszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt…”

Becsvágyó ifjú, ősöktől örökölt történelmi szerep, eszményi célok. Nem túl romantikus e kép?

Mindenesetre érthető a kétely, melyet annak idején Szekfű Gyula fogalmazott meg: „A mi századunkban az istenek csak a legmagasztosabb pillanatokban mutatnak nekünk, kis embereknek olyan egyéniséget, mely egyetlenegy ideális célnak él, s minden emberi salakot, vágyat és indulatot elnyom magában. S az ilyenek is, mint Pascal — hogy a Rákócziak korában maradjunk —, a világtól elfordult, belső életet élők között, de soha nem a politikusok között teremnek.”

Szekfű észrevétele nyomán kétféleképpen okoskodhatunk. Felfedezhetünk olyan partikuláris célt, magánindulatot, egyéni érdeket, amely a hős politikai magatartását kielégítően megmagyarázza. (Ő maga, tudjuk, ezen az úton indult el.) Vagy pedig feltesszük, hogy akadnak emberek, akik különös hajlamoktól űzve mégiscsak hajlandók életüket eszményi célok szolgálatának szentelni. Ha pedig tudomásul vesszük, hogy e célok némelyike szociális természetű, meg kell engednünk azt is, hogy elérésük érdekében az illető politikai térre kényszerülhet. Szekfű, akit méltán ingerel a romantikus historizmus olajnyomatszerű Rákóczi-képe, kézzelfoghatóbb pozitív magyarázatot keres, „…az ő helyváltoztatásainak… mindvégig ugyanaz az egy oka volt: az erdélyi fejedelemség vágya és reménye… Az erdélyi fejedelemség kívánását és kedvelését még Grosbois-ban sem vallja be magának. Ez a vágy annyira hatalmába kerítette a lelkét, hogy jelenlétét és uralmát már észre sem veszi.” Ezt persze a száműzött Rákócziról írja. De felfogása döntő bizonyságául hozza fel, hogy a kuruc szabadságharc során a béketárgyalások rendre azon hiúsultak meg, hogy Rákóczi mindenáron ragaszkodott erdélyi fejedelemsége elismertetéséhez.

Jan Fidler, flickr.com

Jan Fidler, flickr.com

Álláspontjának bírálata vagy méltatása nem lehet tárgya e dolgozatnak (már csak a szerző tudatlansága folytán sem), ezen az egy ponton mégsem kerülhetem el azt. Az egykorú iratok tanúsága szerint Rákóczi nem a saját fejedelemségéhez ragaszkodik. Sőt, kezdetben, politikai megfontolásokból még húzódozik is az erdélyi fejedelmi széktől, és halogatja beiktatását. Ő a Diploma Leopoldinum elvetéséhez ragaszkodik, a tartomány önállóságához és szabad fejedelemválasztó jogához, mivel „a törvények és békeszerződések megszegése idején csupán ez a fejedelemség védelmezte ezeket nagyon is kedvező kimenetellel, míg csak a néhai császár vele (mármint Erdéllyel) kötött szövetségi szerződését megszegve le nem igázta… Hogy pedig a múlt példákon okulva az ilyen alkalmatlanságokat elkerüljék, arra Erdély szabadságában látják egyetlen támaszukat”, (t.i. a konföderált rendek), írja nővérének 1706-ban az eredménytelen békealkudozásokkal kapcsolatban.

Szekfű és más történészek vélekedésével ellentétben úgy tűnik, Rákóczi nem az erdélyi fejedelmek hagyományos függetlenségi politikájának folytatója, ami a változott viszonyok között (Erdély tényleges birtoklása és a török jelenléte nélkül) valóban anakronizmus volna a részéről. Hadviselése és politikai eljárása nem azt igazolják, mintha a fejedelemség megszerzésének megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítana. Terveiben Erdély kizárólag mint jövendő békegarancia játszik kitüntetett szerepet. Az is tény, hogy hatalmát Erdélyben sikerült a legkevésbé megszilárdítania.
hamis tudat
Épp egy kénytelen-kelletlen indított erdélyi hadjárat előestéjén írja Károlyi Sándornak: „Nem Erdély országáért megyek, mert enélkül eddig is eltartott a jó Isten, de hazám ügyéért, az melynek szolgálatja, csak látom, kinek-kinek particuláris contentumából áll.” A gyanakvás hermeneutikája (Paul Ricoeur találó kifejezése) kizárólag „kinek-kinek particuláris contentumát” hajlandó elfogadni a magatartás magyarázataként, s mindenütt az anyagi és osztályérdek, hatalomvágy, előítélet, öröklött hajlam vagy egyéni ösztönkésztetések művét véli felfedezni — a többi mind: „hamis tudat”. De nincs rá okunk, s ezúttal méltánytalan is volna, azt hiszem, ha ragaszkodnánk ehhez az önmagát túlélt felfogáshoz.

Az 1703-ban Brzezánban bekövetkezett pályafordulat magyarázataként azonban mégsem érhetjük be a haza szeretetével és a részvéttel, amit Rákóczi a szegény nép szenvedése iránt érzett. Nem mintha visszaemlékezéseinek őszinteségét vonnám kétségbe, csak úgy vélem, az igazi kérdések ez után kezdődnek. Hiszen e motívumok szerepe — valamint összekapcsolásuk — a Rákócziak korában még korántsem olyan magától értetődő, mint lesz majd a következő évszázadban, abban, melynek a közkeletű Rákóczi-képet tényleg köszönhetjük. E képről olykor mintha Bánk bán színpadi alakja nézne inkább vissza ránk (más kérdés, hogy Katona nem kis részben a fejedelemről mintázta hősét), amint a brzezáni kastélyba titkon beállító Tiborcok panaszán megindulva, az országán, családján és becsületén esett sérelem bosszúlójaként kezet fog a békétlenekkel, hogy nemzetét felszabadítsa az idegen elnyomás alól.

A történészeket azonban, úgy látszik, jobban izgatja a Vezérlő Fejedelem vagy a száműzött Rákóczi személye, mint a lengyelországi bujdosó. S ez bizonyos mértékig érthető. A történelemben a szándék rendszerint a következmények felől esik megítélés alá. A felkelés gyors sikere pedig visszamenőleg nem mutatja annyira problematikusnak vagy meglepőnek Rákóczi elhatározását, mint amilyennek az a körülmények közelebbi vizsgálata alapján, különösen az ő előéletét ismerve feltűnik. De felmentve érzi magát az indítékok további elemzése alól az is, aki úgy véli, hogy ezt maga a fejedelem már elvégezte a Vallomások és az Emlékiratok lapjain. „Az emberek Vallomásaimból megtudják majd, hogy milyen indítóokok hajtottak a cselekvésre, ebből a könyvből megismerik azt, amit tettem”, írja az Emlékiratok bevezetőjében. Csakhogy a szerző az interpretátorok sorában egy csupán, ha mindjárt a legelső is: auktor és aktor azonossága csak látszólagos. Majd másfél évtized telt közben el.

cultura-victoria.blogspot.com

cultura-victoria.blogspot.com

Amikor 1716-ban Grosbois-ban, a kamalduliak rendházának szomszédságától is inspirálva számot ad teremtőjének életéről, a visszaemlékezések egy immár lezárult történetről szólnak. A szerző felismeri a történtekben a mindenütt jelenvaló gondviselés bölcs és célszerű intézkedéseit, s elbeszélését töredelmes szívvel rendeli alá e megtalálni vélt magasabb értelemnek. A próbáltató ifjúkor a politikai helytállás iskolája volt. A belső, lelki küzdelem nagy tettekre nevelte. Pályája felkészülés egy szent feladatra, lépcső, melynek fokain a világ színpadára hág: odáig minden csak előzmény, szereptanulás, emlékpróba, a maszk kikészítése. Az utókor pedig még inkább így olvassa Vallomásait, tudniillik a közbeiktatott Emlékiratok, azaz a későbbi közéleti pálya szempontjából.

„Ifjúkoromban megaláztál, hontalan vándorrá tettél, majd visszavezettél hazámba, végül börtönbe vetettél. Kiszabadítottál, száműzötté tettél, és íme, a nyomorúságok között kioktattál, fejedelmi trónra emeltél. Egymagam, két szolgálótól kísérve léptem be Magyarországra, és mindent megadtál nekem, ami hivatásomhoz szükséges volt.” Csakhogy az 1716-ban születő önértelmezés maga is része az élettörténetnek, kísérlet, ha úgy tetszik, az életút mélypontján, önazonosságának megújítására. Bármit megtudhatunk belőle, csak azt nem, hogy milyennek láthatta helyzetét 1703 elején az önmagát kereső — sorsüldözött és sorsát üldöző — huszonhét esztendős fejedelmi ifjú. Ezt azonban olvasás közben alig vesszük észre és nem hiányoljuk, mert amit kapunk, nemcsak tényszerűen hiteles történelmi forrás, de egyúttal szépirodalmunk első nagy lélektani fejlődésregénye, s nem tudom, írtak-e azóta nálunk ennél nagyobb szabásút — szüzsé sem akad mindennap ehhez fogható.
személyes elkötelezettség
Ismerjük Rákóczi elhatározásának indítékait, de nem okvetlenül értjük őket. Ismerjük hármas jelszavát, ami az országba beküldött zászlókon díszeleg: „Cum Deo pro patria et libertate”, de tudni szeretnénk, hogy személyes elkötelezettsége milyen forrásokból táplálkozik, s hogy a fogalmak miféle értelmezése áll a kivételes politikai teljesítmény mögött.

Hála az újabb kutatásoknak, ma már több figyelmet szentelünk az államszervező, szociális ügyeket intéző, kultúrpolitikát folytató Rákóczinak, és amit így megtudhatunk róla, egyben-másban megkérdőjelezi a kurucvezér ismerős portréjának hitelességét.

Tudni szeretnénk — s illendő is volna tudnunk talán —, hogy terveiben és elhatározásában milyen mértékben játszott szerepet családi hagyomány, vallási meggyőződés, a szolgálat aszkézise, egyéni becsvágy, politikai kalandorság, diplomáciai számítás vagy más egyéb. Hogy miféle kötelesség érzete fűzte azokhoz, akiknek ügyével azonosult — akiket azonosított a maga ügyével?

Próbálom elképzelni őt kora fejedelmei közt, származására büszke arisztokratának, aki őseihez és öröklött jogcíméhez méltó rangért, dicsőségért száll küzdelembe. A tények azonban rám cáfolnak. A vizsgált időszakban Rákóczi minden dinasztikus érdek iránt tüntetőleg közömbös. Családi vagy személyes előnyök elhatározásait nem befolyásolják, jóllehet kortársai szemében, akik időről időre megkínálják ilyenekkel, ez sokkal inkább számítana legitim, sőt tiszteletre méltó célnak, mint a „pro patria”. Sem a magyar, sem a lengyel koronáért nem nyújtja ki a kezét, amikor megtehetné. A császárral szemben sikerei tetőpontján is szinte alázatos hangot üt meg, több ez, mint amennyit az ő helyzetében az etikett megkíván, és nem is taktika. „A ragaszkodásból, mellyel hazám jövőjén őrködöm, merem remélni, Őfensége megérti, hogyan követném szent személyét, ha az aranykort visszahozná az országba, ahol szeretném, ha megbecsülésem és hatalmam csupán az ő trónusának nyugalmát és dicsőségének nagyobbodását szolgálhatná.” Csak úgy tekinti az országot a magáénak, mint a két Zrínyi Miklós: a maga feladatának. Annyi bizonyos, kortársai számára a „noblesse oblige” merőben mást jelent.

De kuruc nosztalgiát se tételezhet róla fel, aki olvasta Vallomásait. Mostohájára, a kuruckirály Thököly Imrére több nehezteléssel emlékezik, mint mondjuk Kollonich érsekre — n. b. mind a kettő az édesanyjától ragadta el. A hadjárat viszontagságai és borzalmai, ahová Thököly hétesztendős korában magával hurcolta kurucai közé — hatalmi jelvény gyanánt és túszként is talán — legnyomasztóbb emlékei közé tartoznak.

vasaalja-szalonna.blogspot.com

vasaalja-szalonna.blogspot.com

Ami népbarátságát illeti, láttuk, 1697-ben egy valóságos pórlázadás elől elmenekült. Most csak elkeseredés van, de nincs fölkelés. A bujdosó kurucokat egyébként aligha azonosítja a néppel. A szegénylegény nem „nép”, hanem veszedelmes rabló, nemcsak a főúr szemében, hanem a földmíves és a városlakó számára is, aki egyaránt retteg a kóbor fegyveresek valamennyi fajtájától. De különben is: honnan venné Rákóczi a korában és környezetében ismeretlen politikai fogalmakat, melyek az arisztokratából szociális forradalmárt csinálnak, akár kossuthi, akár tolsztoji értelemben? S ha rendelkezett ilyen elképzeléssel, vajon Pap Mihály és Bige György puszta megjelenése, a szétvert bujdosók maradékának szégyenletes klimieczi seregszemléje (íme, a „tömegbázisom”) ne lett volna elegendő, mindjárt a kezdet kezdetén, hogy örökre elvegye a kedvét mindenféle népvezérségtől?
keserves tapasztalat
Az előkelőbb „békétlenek” között a vezérszerep valóban származásánál fogva hullott az ölébe. A név vonzerejével, melyet viselt, tisztában lehetett. De azzal is, hogy a magyarországi rendi ellenállás ebben az időben mélypontra jutott. Az országot megszállva tartó idegen hatalom túlerejével szemben a rendek egyre kevesebb hajlandóságot mutattak, hogy kiálljanak a nemes magyar nemzet privilégiumaiért, s ez több mint érthető. Az önálló Erdéllyel és a törökvilággal együtt múlt el a Zrínyi és Bethlen nevével fémjelezhető rendi függetlenségi politika ideje, és ezt, ha valaki, úgy Rákóczi a saját családja véres, szomorú történetéből tudhatta, egész addigi élete e keserves tapasztalat megszerzéséből állt.

Végül a spanyol örökösödési háborúval kapcsolatos kombinációk sem kecsegtették sok jóval. XIV. Lajos becsületére legyen mondva, hogy Rákóczi minden sürgetése dacára még csak ígéretekkel sem kényeztette el távoli szövetségesét. A lengyel király a Habsburgok nyílt híve volt. A trónjára pályázó svéd uralkodó szóba sem állt Rákóczival. Az egész nagy európai mozgalomból bizonyosra csak annyit vehetett, hogy néhány császári ezredet kivonnak Magyarországról, következésképp a vakmerő kísérlet — most vagy soha — megindítható az azonnali katonai kudarc nyilvánvaló veszélye nélkül. Az erőviszonyok mérlegelése azonban így is a kedvét szeghette volna bárkinek, aki Magyarországon nem pillanatnyi és helyi sikerekre törekszik, és ezért hosszabb távon nem szorítkozhat a gerilla hadviselés bevált, kurucos módszereire.

Tehát valóban „csak egy fiatalember hevessége és a haza szeretete” marad, mint Emlékirataiban írja „az okosság minden szabálya ellenére kezdett” heroikus és hazárd vállalkozás magyarázata?

Rákóczi addigi életének felét a hazától távol töltötte el. Olyan körülmények között, amelyek teljes mértékben alkalmasak voltak rá, hogy a haza képét elméjéből kitöröljék. A gyermek Rákóczi kiszolgáltatása a császáriaknak egy békeszerződés fontos paragrafusa volt. Államérdekből ragadták el szeretteitől; átnevelése teljes elszigeteltségben, gondos terv szerint folyt, Munkács átadásától, tehát tizennégy esztendős korától fogva. Cseh földön, jezsuita kolostorokban és iskolákban nevelkedik, szigorú felügyelet alatt. Magyar embert nem lát, hazai szót nem hall. Barátai nincsenek. Anyjával és nővérével nagy ritkán váltanak levelet. Nagykorúsítása után is idegen környezetben él, házasodik, utazgat vagy éppen bujdosik. Alig egy-két esztendőt tölt Magyarországon, ahol társaságát jobbára császári tisztek és udvarhű főurak alkotják. Amikor a császár visszahelyezi birtokaiba, nem ok nélkül reméli, hogy a hazai környezetben tökéletesen idegen birodalmi herceg személyében trónjának, valamint a katolikus hitnek új, szilárd támasza támad e megbízhatatlan tartományban, dacára a rebellis-csengésű Rákóczi-névnek.

1703-ig mindenesetre úgy tűnik, hogy az Emlékiratokban és másutt gyakran hangoztatott hazaszeretetének Magyarországhoz nincs semmiféle eleven köze, eltekintve a gyermekkor — mellesleg: súlyosan traumatikus — élményeitől.

lamaisoninteriors.co.uk

lamaisoninteriors.co.uk

És mégis, a magyarázatot talán éppen ezekben a különös életrajzi körülményekben kell keresnünk!

Rákóczi hazaszeretete más, mint a kortársaké. Elvontabb, „önzetlenebb”, egyszóval modernebb: egyetemleges, képes átfogni a legszélesebb társadalmi távolságokat. A mozgalom sikere szempontjából ez nagyon fontos vonás. (Korát megelőzve nemcsak a közteherviselés elvét vezeti be a hazai államelméletbe, de magát a kifejezést is, mint olvasom, neki kell hozzá megalkotnia.)

A sajátosság magyarázata talán éppen abban rejlik, hogy hazaszeretete övéitől elszakítva, a messze idegenben formálódott: emlékből és hiányból. A pótolhatatlan veszteség és a csillapíthatatlan vágy voltak szülői; így válhatott az egész életet betöltő szenvedéllyé.

A szabadság pedig az idegeneknek kiszolgáltatott, magányos gyermekifjú számára valóban elválaszthatatlan a hazától (az otthonléttől). A két fogalom örökre összekapcsolódik lelkében, és hányattatásai közt titkos menedékül szolgál: így őrzi, rejtegeti fogvatartói elől — önmagát. Így végül mégiscsak kijátssza őket, az egész ördögi stratégiát, amely belőle idegent, önmaga számára is idegent volt hivatott csinálni.

A vágy tehát megkölti a szeretet tárgyait, s tudjuk, minél szélesebb a szakadék a képzelet belső valósága és a lehetetlenség külső tapasztalata közt, a szenvedély annál erősebb. E szakadékba a lélek vagy belehullik, vagy pedig megedződik, hogy képes legyen azt egymaga áthidalni, amikor minden külső kötelék elszakadt.
semmi más nyelven
Mert magyarul szólni is elfelejt. Tizennyolc éves korában, amikor a nővére végre engedélyt kap, hogy a kalickában őrzött sasfiókot végre meglátogassa bécsi szállásán, a két testvér nem tud egymással szót váltani. Rákóczi se magyarul nem beszél többé, se németül nem tanították meg — a birodalom és az udvar nyelvén! Az olasszal itáliai utazása során kezd ismerkedni, a franciával csak később. Tizenhat és húsz éves kora közt, abban az életszakaszban, amely a szellemi fejlődés szempontjából a leginkább meghatározó, Rákóczi Ferenc a jezsuita kolostorokban dívó elavult egyházi latinon kívül semmi más nyelven nem tudja magát kifejezni!

Íme, megtaláltuk „a világtól elfordult, belső életet élő” egyéniséget, amely Szekfű Gyula szerint egyedül alkalmas arra, hogy magát egy Pascal módjára az eszmék szolgálatának szentelje. Valóban csodálatra méltó, hogy a nagy gondolkodó, akiben ez a párhuzam felötlött, nem figyelt föl a Gondolatok és a Vallomások szerzője közti mély, benső rokonságra, és Rákóczi politikai jellemének titkát nem ebből próbálta megfejteni.

Az ifjúkori katasztrófa és a fejedelem mély vallásossága közti összefüggés már nyilvánvalóbb. Erre Rákóczi maga is kitér Vallomásaiban: „…mi történhetett volna keserűbb a gyermek fejedelemmel, mint száműzetni saját hazájából, elszakadni szüleitől, ismeretlen országba sodródni, született rangjához méltatlan bánásmódban részesülni és egyedül maradni olyan emberek között, akiknek erkölcsei, szokásai teljesen eltérőek, nyelvük sajátosságai ismeretlenek… Ezért minden emberi segítség teljes hiányában téged választottalak… és három napon keresztül nem hagytam abba a fohászt és a sírást.” Az életgyónás időpontjában, újabb politikai csalódások és megaláztatások után, mind teljesebb elszigeteltségében a grosbois-i remete szinte újraéli az ifjú helyzetét. A magány és a kétségbeesés elől most már csakugyan nincs hová fordulnia a vallás vigaszán kívül. Magyarország, a haza fölszabadításáért vívott küzdelem epizód csupán az élethosszig tartó bujdosásban, két száműzetés közt. Az életút egészének arányai ezt az olvasatot sugalmazzák, nem a szokásosat. Istenkeresés és hazaszeretet, befelé fordulás és politikusság ebből a nézőpontból azonban oppozícióba kerülnek. Pedig Rákóczinál a kétféle érzület és a két törekvés gyökerei közösek.

Az elviselhetetlen magányban támaszt kereső, sebzett lelkű fiatalember ugyanazzal a mozdulattal fordul a Mennyei Atyához a távollevő (halott) földi apa helyett, aki többé nem védelmezheti meg ellenségeitől, mint ahogyan az édesanya, a szülőföld és az anyanyelv elvesztésének elviselhetetlen fájdalma ellen védekezve, vigasz és pótlék gyanánt a haza képzeleti képét alkotja meg magában, amit többé nem vehet el tőle a forgandó szerencse és az emberi gonoszság.

Yvonne Larsson, flickr.com

Yvonne Larsson, flickr.com

A haza felszabadításának „kötelessége” — amire több ízben hivatkozik — nem családi tradícióként hárul rá, mint hinni szokás, de nem is valami elvont erkölcsi parancsolat (ilyet a hazával kapcsolatban legfeljebb a tizenkilencedik század ismer), hanem tisztán benső kényszerűség. Éppen ezért alkalmas arra, hogy vezéreszméje legyen egész politikai pályafutásának. A hazával kapcsolatos feltétlen hivatástudat forrása az elveszített — de önazonosságunk megalapozásához nélkülözhetetlen — anyai (szerető, otthonos, befogadó) princípium visszahódításának ösztönös vágya és törekvése az ifjúkortól kezdve.
felnőtt védelmező
Aligha véletlen, hogy felnőtt életének egyetlen szerelme egy lengyel Zrínyi Ilonához, a főúri pártvezér Lubomirski Ilona Erzsébethez fűzi. Ő rejtegeti, segíti és biztatja majd brzezáni kastélyában, ahol a magyarországi vállalkozás terve születik. És tőle válik el, hogy hazatérjen: végre felnőtt védelmezője legyen annak, amitől a munkácsi várban karddal-páncélosan (az apa képében) járatott gyermeket az ostromlók elszakították, és amit elszakítottságában magának újjáalkotott a szabadításra váró — és a szabadságot éppen tőle váró — haza elgondolásában.

(Fölszabadítás és hazatérés. A szabadság-fogalom ismeretének első írásos nyomát egy sumér agyagtábla őrzi. Az ott alkalmazott írásjel eredeti, szó szerinti — vagyis hát kép szerinti — értelme: „visszatérés az anyához”.)

Úgy tűnik, Brzezánban Rákóczi egyénisége nagyszabású változáson megy keresztül. Olyan képességeket fedez fel magában, melyek jelét addigi élete során, valljuk be, hiába keresnénk. Odáig rendszerint mások intézkednek helyette, s döntéseit környezete jó- vagy rosszindulatú befolyása alatt hozza. Rábírják, hogy szakítson Kollonichcsal, kijárják nagykorúsítását, megházasítják, politikai összeesküvésbe keverik. Még bécsújhelyi szökését is a feje fölött készítik elő — végső soron diplomáciai megfontolásból, mely szerint kivégzése túlságosan rossz színben tüntetné fel az uralkodót a külföld előtt. Az előzmények ismeretében nincs is mit csodálkozni azon, hogy az élettől elzárt, sokat tűrt ifjú bátortalanul és tétován sodródik az eseményekkel, melyek mozgatórugóit alig ismeri. Az életében időről időre bekövetkező szélsőséges és erőszakos változások, melyek őt hol rabbá teszik, hol fejedelemmé, férjjé, hatalmas vagyonok urává, amire mindig ismét büntetés és fogság következik — mindez leginkább Calderón nevezetes darabjára emlékeztet: Az élet álom szerencsétlen ifjú fejedelmét szánja hasonló sorsra végzete. (N. b. Calderón története is a lengyel hegyek között — tehát a Kárpátokban — indul, a különbség csak annyi, hogy a színpadi Sigismundo herceg a lengyel trón várományosa.)

Greg Lobinski, flickr.com

Greg Lobinski, flickr.com

Kérdés, hogy e tagadhatatlan életrajzi tényekkel hogyan fér össze az, amit a folytatásról tudunk? Hogy egyeztetjük össze az 1703 előtti Rákóczi jellemével a vezérlő fejedelem hiteles képét, aki a kuruc államot és hadsereget szinte a semmiből teremti elő?
rendkívüli jellemvonások
Korábbi feltételezésünk szerint a fiatal Rákóczi viszontagságai között nagy erővel — és úgy látszik, teljes sikerrel — dolgozott belső integritása megőrzésén. Eközben a szokatlanul súlyos lelki megpróbáltatásokkal arányos, azaz rendkívüli jellemvonásokat fejleszt ki magában védekezésül. Értékükkel azonban maga sincs egészen tisztában. Látható külső előzmények nélkül, lengyelországi bujdosása idején következik be majd az a fordulat, ami önismeretét kiteljesíti, és lehetővé teszi, hogy a személyiségben érlelődő lehetőségeket tettekre váltsa. A két esztendő történetének ismeretében ezt a hatást mindenesetre Sieniawskí Ádám herceg belzi palatinus nejének, Elzbieta Lubomirskának kell tulajdonítanunk.

Az ő szerelmében — és szerelmesének nagyralátó politikai terveiben — pillantja meg magát Rákóczi Ferenc először fejedelemként. ,,E hölgy szelleme, férfias bátorsága és nagylelkűsége” (Emlékiratok), „egy istentelen, házasságtörő szerelem” (Vallomások) kellett ahhoz, hogy sorsa irányítását végre a maga kezébe véve átlépje a határt: azt a határt, amely a gondolatok és érzelmek belső világát elválasztja a külső világtól. Amelyben, íme, rokon lelket talált. Többet erről nem tudhatunk.

Mert ama másik határon — mint írja, élete Rubiconján —, valahol Drohobycz és Klimiecz között a Nyugati Beszkidekben már ismét egyedül kel át.

A bujdosó Rákóczi hazatér.

felső kép | mindenamieger.blogspot.hu