A KISZOLGÁLTATOTTSÁGRÓL

„Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény”
(József Attila)

Különböző filozófiai irányzatok képviselői állítják, hogy az ember szabad akarattal rendelkezik: választhat jó és rossz között. A mindennapi tapasztalat azt bizonyítja, hogy még a viszonylag szabad, emberi jogokat tiszteletben tartó társadalmakban sem érvényesülhet az egyéni szabad akarat. Az ember kiszolgáltatott a természetnek, környezetének, saját képességeinek, érzelmeinek és a döntést, a cselekvést meghatározó számos tényezőnek. Hogy a bigott, konzervatív, központilag irányított – vagyis a diktatórikus és korrupt „hazák”-ban mennyire nem működik a szabad akarat, azt nem érdemes sorolni. Ilyen helyeken az embereket szinte kézzel fogható, sűrű, ködszerű gyanakvás veszi körül, és nemcsak döntési jog nincs – az emberi értelem is lefokozódik. Sajnos, azokban az országokban, ahol a jog és szabadság magasabb szintű, még mindig csalóka illúziók ringathatnak bárkit. Egy héttel a Palme-gyilkosság előtt Stockholmban voltam, és úgy éreztem, itt semmilyen jogtalanság nem történhet velem, hogy senki és semmi nem alázhat meg. A buszon megkérdeztem a vezetőnőt, hol kell átszállnom a metróra, s míg jegyet kezelt, a felszállóktól pénzt szedett, visszaadott, türelmesen magyarázott – nem az anyanyelvén. A jelzett megállónál leszálltam, jó pár métert mentem, mikor a testes, ötvenes vezetőnő szaladva utolért és figyelmeztetett: náluk nem az „M” jelenti a metrót – az egy üzlethálózat jele –, hanem a „T” irányába kell fordulnom. Készsége, figyelmessége – gondoltam – lehet egyéni jóindulat, intelligencia jele, de miért tűrte mindezt a harminc miattam várakozó utas? Természetes volt mindannyiuknak, hogy segítenek? Így nevelték őket? Azt mondta régen ott élő magyar kollégám, hogy a skandináv országokban azért nincs fajgyűlölet, mert az iskolákban a gyerekekbe nevelik, hogy a rasszizmus butaság, s hogy a butaság a legnagyobb emberi hiba, ami ellen tanulással kell küzdeni. Lehet, hogy ez az egyszerű logika százezreket megóv a kiszolgáltatottság egyik legsúlyosabb fajtájától?

az egyik legősibb, legszebb kapcsolat

Félve attól, hogy kedvenc témám magával ragad és csapongó leszek, sietek szakmám keretei közé, s arra figyelek: az egészségügyi ellátásban miféle ijesztő kiszolgáltatottságok léteznek. A félelemnek milyen fortélyai, kölcsönmozgásai. Az állampolgár ugyanis fél a hivataltól, de a hivatal és hatalom is retteg az állampolgártól. Az egészségügyi szervek és azok minden tartozéka, a gyógyszerek, az orvosi beavatkozások, a csillogó-villogó műszerek is ijesztik a beteget – és nemcsak az úgynevezett egyszerű embereket, hanem a tanultakat is –, s bármilyen elfedett, de az egészségügy, a csodálatos eszközök birtokosai is tartanak pacienseiktől. Tartanak az egyre inkább elharapódzó feljelentésektől, szemrehányásoktól, jelenetektől. A bizalmatlanság légköre veszi körül az egyik legősibb, legszebb kapcsolatot, a gyógyítást. A beteg kiszolgáltatottnak érzi magát, és beteg közéletünkben nem is alaptalanul. Hiszen aláíratják, hogy beleegyezik a műtétbe, most már aláíratják, hogy átvette méregdrága gyógyszerét. De az orvossal is mértéktelen mennyiségű, értelmetlen adminisztrációt végeztetnek. És az orvos végzi és végezteti szakképzett munkatársaival a könyveléseket, kódolásokat, hiszen ő is kiszolgáltatott, őt is megnyugtatja, ha papír fedezi orvosi ténykedését. Vajon mindenki hibátlan ebben a helyzetben, és a ködös-foghatatlan hatalom a bűnös? Dehogy. Mindannyian tudjuk, hogy igenis ott settenkedik körülöttünk a korrupció, a lógás, az el nem intézett szociális problémák tömege, melyeket az orvoslás nyakába varr – nem a kormányzat, hanem a beteg, a hozzátartozó, a rossz gyakorlat.

Mit csináljon az orvos azzal az ötvenéves asszonnyal, aki nyolcvanéves béna apját ápolja, és az öreg éppen rosszul lett? Táppénzbe veszi az asszonyt valamilyen nem létező betegséggel, és próbálja elrendezni az öregember dolgát. Hogyan rendezi el? Beutalja egy méregdrága osztályra a csak ápolási problémát jelentő beteget. Figyeljük meg! Közben kiszolgáltatott a beteg és hozzátartozó az orvosnak. Kiszolgáltatott az orvos a hozzátartozónak, az asszisztensnőjének, a főnökének. Az intenzív, korszerű technikával rendelkező osztály orvosának. És mit tegyen a kórház orvosa? Tartsa ott a beteget? Küldje haza? Helyezze el krónikus osztályon? Bizonyára mérlegelnie kell az esetet. S közben ő is kiszolgáltatottá válik a hozzátartozónak, munkatársainak, a beküldő kollégának. A fortélyos félelem sajátos gyakorlatot eredményez: „én itt aszalom a te betegedet, te az én hozzátartozómat látod el”; „én adok a speciális külföldi gyógyszerből a te védencednek, de te is a tiedből az enyémnek”; „én a leggyakorlottabb emberemmel operáltatom a te rokonodat, te jobb szobába teszed az enyémet”. A példák vég nélkül sorolhatók. Az egész folyamat nem is igényel megbeszélést, minden résztvevő számára természetes, egyszerű. Korrupció ez? Szó sincs róla. Van ennél rosszabb megoldás? Rengeteg: a közöny, a bürokrácia, az automatizmus, a megkülönböztetett, kiemelt betegellátás. És vajon ez utóbbi, a megkülönböztetett betegellátás talán nem létezik a fejlett országokban? Persze, hogy létezik. Ott egyenesen a piachelyzet, a beteg pénzügyi viszonyai határozzák meg az ellátás színvonalát és talán az emberi törődés minőségét is. Nem kivételek ez alól a legfejlettebb, leginkább az emberi együttérzésre alapozódó ellátások, egyházi intézmények sem.

elhárítás

A beteg azt sem tudhatja, hogy a sok vizsgálat, küldözgetés, konzílium-kérés indokolt-e, vagy inkább egyfajta elhárítás, menekülés a felelősségtől. Itt érződik leginkább, milyen kiszolgáltatott az orvos és a nővér. Mert a sok elhárítás mögött gyakran az orvos valódi kiszolgáltatottsága húzódik meg, hisz nem biztos abban, hogy fölöttesei megvédik egy kezelési kudarc esetén; talán az elodázással kompenzálni akarja szűkös műszerezettségét. Szakképzett nővér-ellátásunk olyan rossz, hogy a nővérek ma kevésbé kiszolgáltatottak, de még így is tartanak attól, hogy például feleslegesen keltik fel az ügyeletes orvost.

Nemrég egy rendelőintézet folyosóján ittas, de nem beszámíthatatlanul részeg ember ordítozott, és feljelentéssel, agyonveréssel fenyegette a rendelés egyébként készséges, együttérző orvosait, megemlítve felmenőik nemi szervét, mivel a rendelést korábban fejezték be. Az ajtóra függesztett tábla félreérthetetlenül hirdette, hogy új beteget a rendelési idő befejezése előtt fél órával már nem fogadnak. A betegnek, a durvaságtól eltekintve, mégis igaza volt. Üzeméből csak akkor engedték el olyan betegség sürgős kivizsgálására, amivel közösségből azonnal ki kell tiltani. A piszkos, fertőző részeg, sőt garázdaságba hajló beteg visszataszító volt, a megoldás azonban csak az lehetett, hogy a rendelő ajtaját kinyitották, és ellátták az elkésett beteget. Szívmelengető kifejlet, de nem változtat azon, hogy a magát kiszolgáltatottnak érző, a ketrecében ordító vadállatra hasonlító férfi agresszióval kényszerítette a rendelés munkatársait – a „másik oldalon állókat”.

Szakrendelésem különleges helyzetben van: mi ugyanis nem tartunk betegállományban, nem utalunk szanatóriumba, elfekvő osztályra, szociális otthonba, „csak” konzíliumot, szakvéleményt adunk, amelyet a beküldő orvos nem köteles betartani. Így sokkal kevesebb a függőségi kapcsolatunk, tisztázottabbak a viszonyok. De valódi-e a szabadságunk? Azt hiszem, nem. Hiszen mi csak – éppen a jelzett „hiányok” révén – kibújunk a felelősség alól. A kiszolgáltatottság nálunk fortélyosabb arcát mutatja. Kivizsgálásaink nagy részének magas színvonala például egyéni kapcsolatokon múlik. S megdöbbentő, amikor a beteg takargatni igyekszik múltját, amikor a régi ismerős érdeklődésére például elpirul, bezárkózik. Hát ebben az országban mindenkinek van nyomasztó, szégyellni való titka? Micsoda kiszolgáltatottság, ha valaki a gyónási titok mellett egyedül megbízhatóan kezelt orvosi titoktartásban sem bízik!

kuruzslók és sarlatánok

Az ember felnőtté válásának egyik jellemzője, hogy számol a betegségekkel, a halállal is. Csak a gyerek hiszi, hogy örökké él és persze fiatalon. Sajnos, a kiszolgáltatottság velejárója a mesékben és a csodákban való hit – a kuruzslók és sarlatánok ezt a gyermeki hitet használják ki minden korban. És nem titkolható: a betegek elég nagy százaléka „szereti” is a függőséget, talán menekül is a gyermeki állapotba az elviselhetetlen felnőttlét elől. Áttörni az áttörhetetlennek látszó körön: ez lehet a legdöntőbb lépés a belső felszabadulás felé.

kép | adobe.com