A FÁJDALOM

Mennyire ismerős, megszokott, mindennapi fogalom a fájdalom és mennyire kevés az ismeretünk róla. Mennyire szubjektív, tulajdonképpen mennyire mérhetetlen a „fáj”. Még ha a fájdalmat kizárólag a jól meghatározható testi panaszra szűkítjük, akkor is annyira emberi jelenséget vizsgálunk, hogy az orvostudományban általában eredményesen alkalmazott állatkísérletek sem nyújtanak szinte semmi használhatót.

büntetés

Azokban a kultúrákban, ahol az egyén állt a középpontban – mint a görög, elsősorban athéni társadalomban, a reneszánszban, a felvilágosodás idején és a múlt század fordulóján –, a fájdalmat kínzó, az emberi életet megnyomorító jelenségnek tekintették. Az orvos feladatának tartották a fájdalom megszüntetését. Érdemes megemlíteni, hogy az egyéni életet múló káprázatként tekintő, de az egyéni üdvözülés külön útjait mégis oly tiszteletben tartó buddhizmus aszkézise sem ismeri a direkt testi fájdalom „bűnfeloldozó” szerepét. Azokban a társadalmakban, ahol a közösség érdeke megelőzi, esetleg semmibe veszi az egyén érdekét, mint a középkorban vagy a 20. század totális rendszereiben, a testi fájdalomnak büntető és megtisztító szerep jut, sőt, a fájdalom eltűrésének példamutató fontossága lesz. Hogy a testi fájdalom büntetés, az Úr haragja az elkövetett bűnért, azt a Biblia több helyen példázza, talán legmarkánsabban a nőket sújtó: „fájdalommal szüld gyermeked” ítéletben. De találunk példát arra is, hogy az Úr a fájdalom tűrésével is kipróbálja teremtménye engedelmességét, mint Jób történetében. Végül is saját egyetlen fiának kínzatását és kínhalálát áldozza az emberiség megváltására. Ha maga Isten ilyen büntetéseket szabhatott és ilyen próbákat tehetett, hogyne utánozhatta volna ezt a módszert a sok kis hatalmasság, az évszázadok felkent, vagy „történelmileg elhivatott” percemberkéje.

Közönyösen individualista korunkban kétféleképpen viszonyulnak a testi fájdalomhoz – persze csak a fejlett, „civilizált” társadalmakban, hiszen a harmadik világban még a gyermekek szenvedéseinek enyhítésére is alig van lehetőség.

– A túlvédő, kényeztető anyákhoz hasonlóan a kis, jól elviselhető fájdalmakat „túlcsillapítják”, az orvosoktól a túlértékelt panaszok megszüntetésére sok mellékhatást okozó gyógyszert kérnek és kapnak az állampolgárok.

– A súlyos, halálos kimenetelű betegségek esetében az idő előtti személyiségkárosító fájdalomcsillapítás az elhárítás egyik formája. A morfium vagy heroinkábulatban fekvő beteg már nem sorsát irányító, kérdéseket feltevő, választ váró, felelős személy, így még a legnagyobb körültekintéssel lefolytatott „végjátékban” sem kell az orvosnak, az ápolószemélyzetnek, de még a hozzátartozóknak sem az egyre terhesebbé váló emberrel foglalkozni. A család meg mintegy előjátékát rendezi a mélygyászú temetésnek, amibe a halott embernek már nincs beleszólása. Jellemzőnek tartom, hogy bár erre semmilyen korlátozó előírás nincs, milyen elenyészően kevesen veszik magukhoz az utolsó szentséget azok közül, akiknek azután díszes egyházi temetési ceremóniát rendeznek.

Az orvosi gyakorlatban rendszerint háromféle fájdalommal találkozunk:

– múló fájdalom, amelyet panaszmentesség követ;

– idült, nem halálos végű betegséget kísérő fájdalom;

– halálos betegséget, elsősorban rosszindulatú daganatos betegséget kísérő fájdalom.

A meggyógyítható, kóros elváltozásokat kísérő fájdalom esetében mindenekelőtt magára a betegségre, az elváltozásra figyelünk: tehát a törésre, ficamra, a vese-epekólikára, a bélcsavarodásra, a szívinfarktusra. A fájdalom jelzés, amely az elváltozás helyére és jellegére utal, a fájdalom kisugárzása, reflexes jellege magának a kórismének felállításában is segíthet. Ha a lehető leggyorsabban eljutottunk a diagnózishoz, a fájdalmat erélyesen csillapítjuk, hiszen a természet „túllő a célon” és a jelzésen túl már a fájdalmasan megkeményedett izomzat, a kényszertartásban megmerevedett végtag, a megemelkedett vagy éppen lezuhant vérnyomás gátolja gyógyító ténykedésünket. Kisebb elváltozásokat, például horzsolást, zúzódást, enyhébb gyulladásokat kísérő fájdalmat csak szükség esetén csillapítunk gyógyszeresen, és igyekszünk más fájdalomcsillapító eljárásokat – esetleg már nem is divatosakat – igénybe venni, mint a borogatást, a célszerű fektetést. Még a legsúlyosabb, heveny betegséget kísérő fájdalom esetében sem szabad elfeledkezni arról, hogy a beteg megnyugtatása, a betegség természetének megmagyarázása önmagában is a fájdalom átélésének könnyebbedését eredményezi.

A heveny és biztosan elmúló fájdalom legjellemzőbb példája a szülés. Jó, hogy egyre kevesebb nő fél a szülés fájdalmától, bár sajnos, nem eléggé elterjedt a szülési aktus lefolyását megkönnyítő előkészítő kezelés.

a beteg emberi méltósága

A krónikus betegségeket kísérő fájdalom esetében is különbséget teszünk a betegség súlyossága szerint, bár fájdalom és súlyosság nem egyenes arányú. Vannak olyan igen súlyos megbetegedések, mint a tüdőtuberkulózis, szervi szívbajok stb., ahol szinte egyáltalán nincs fájdalom. A cukorbetegség is csak másodlagos, következményes elváltozásaiban okoz fájdalmas tüneteket. Ugyanakkor a még enyhébb természetű reumás megbetegedések, a gyomorbetegségek szinte állandó fájdalommal terhelik az embert, megzavarva munkaképességét, az állandó rosszkedv pedig gyakran megrontja emberi kapcsolatait is. A túlterhelt orvos számára legegyszerűbb a fájdalomcsillapító gyógyszer felírása, és ha lelkiismeretes, igyekszik még a gyulladás mértékéhez, az izomtónus fokozódásához, a beteg személyiségéhez mért kombinációkat is megtalálni. Lényeges a beteg megismerése, felvilágosítása, bizalmának megnyerése, hogy tanácsunkat valóban megfogadja. Mozgásszervi betegnél a merev ízületek-izmok megmozgatása, gyomorbetegnél a helyes diéta megtartása, mellkasi fájdalomban szenvedőknél a kórisme felállítása után a helyes légzés megtanulása vagy a dohányzás elhagyása utáni köhögéscsökkenés jó eredménye messze felülmúlja a szokásos gyógyszerhatást. Ezek az eljárások munkaigényesek, bár ha a felesleges orvosi vizsgálatok számával vetjük össze, talán nem is túlzottan azok. De csak a beteg teljes bevonásával lesznek eredményesek – lényegében tehát pszichoterápiák is. Mindig tekintettel kell lennünk a beteg emberi méltóságára. Ha a felvilágosításnak itt nincs is olyan súlya, mint a rákos betegnél – a sokízületi gyulladásban, májzsugorban, érszűkületben, cukorbajban stb. szenvedő betegnek is tudnia kell, hogy betegségével együtt élhet és felelős saját egészségi állapotáért.

A halálos betegek fájdalomcsillapítása az utóbbi időben világszerte, így hazánkban is divatos téma lett. Úgy gondolom, hogy mint a divatos témák általában, az élet utolsó szakaszában kezelését is sok elhamarkodott ítélet és dilettáns vélemény lengi körül. Ha azonban olyan, mindenki számára fontos kérdésről, mint a „halál méltóságáról” van szó, ezt könnyen megérthetjük. Van-e jó halál? Jó halál-e a hirtelen, minden valódi felkészülés nélküli halál? A válaszok bizonyára nagyon eltérőek – nekem személy szerint tetszik az a népmesei fordulat, hogy „mikor érezte halálát közeledni, magához hívta három fiát”. Kérdés: mitől érzi ma valaki közeledni halálát és van-e utolsó kívánságának biztosan eleget tevő három fia. A betegsége természetéről helyesen felvilágosított ember, aki tudja, hogy életét értelmesen élte le és van örökölhető – főleg szellemi – vagyona, szereti tudni várható sorsát és azzal mint visszavonhatatlannal meg is békül. Ezt az időszakot olyanná kell tenni, hogy a beteg számára a legelviselhetőbb legyen, hogy emberi méltósága ne sérüljön az idő előtti fizikai kiszolgáltatottsággal. Tehát a fájdalomcsillapítás – elsősorban a rosszindulatú daganatok végállapotaiban – csak a tényleges fájdalomhoz és ne a szorongáshoz vagy az orvos tehetetlenségérzéséhez, netalán az ápolószemélyzet hiányához alkalmazkodjék. Ne szégyenkezzünk a család fokozott tehervállalására építeni! Jellemző volt egyik középkorú nőbetegünk magatartása: nem engedte beadni a morfiumot, ha fia jött meglátogatni, mert összefüggően akart beszélgetni vele. Előfordul, hogy egy mellékhatás nélküli vezetéses blokád könnyít; a gerincvelőbe juttatott fájdalomcsillapító fél napra is elviselhetővé teheti a létezést, a betegnek ilyenkor köze marad a körülötte folyó élethez, még részese az eseményeknek, élvezi a szeretett emberek közelségét. A közeledés, egy kis simogatás, masszírozgatás – feloldó hatású. Ne gondoljunk valami misztikus dologra. A fájdalom miatti izom-kötőszövet-bőr-tónusfokozódás a fájdalmat erősíti s a tünetegyüttesekben létrejön valamiféle boszorkánykör. Az előbb említett fájdalomcsillapítás – természetesen – nem tart hosszú ideig, de az utolsó időszakban néhány elviselhető hétről, napról, óráról van szó. És vajon – tudásunk végességének ismeretében – lehetünk-e ennél sokkal nagyravágyóbbak?

kép | vecteezy.com