Levendel Júlia

LAKÁSAVATÓ

2005 június

LAKÁSAVATÓ

Akkoriban egy padlástérben kialakított lakásban éltek. A zörömbölve-rángatózva járó lift az ötödik emeletig vitt, onnan csigalépcsőn közelíthették meg a két szobára, előszobaként is funkcionáló étkezőkonyhára és fürdőszobára tagolt negyvennyolc négyzetmétert. Az öreg, fusizó kőműves, aki a beépítést vezette, csak anyagköltséget számolt, és nagylelkűen hétvégi segédmunkát ajánlott az egyetemista Hajnal Mártonnak. Ő pedig két év alatt kamatmentesen ledolgozta a falazás, a víz-, a gáz- és villanyszerelés, a burkolás, sőt az asztalosmunkák árát. Talán nemcsak a barkácsolás okozott aztán annyi bosszúságot – csőtörést, vezetékégést, hogy darabokban szakadt le a mennyezetről a vakolat, hogy összeroskadt a könyvespolcuk –, talán az anyagok és eszközök eleve rosszak voltak, innen nézvést rútak is, mégis csodás, mert az övék, ők csinálhatták maguknak. De sohasem mondták – nem is érezték – azt a lakást paradicsominak, és nemcsak a vacak kis romlások-csorbulások miatt – eszükbe se jutott, hogy otthonuk gondtalansággal kecsegtető hajlék lehetne. Büszkén, már-már gőgösen szerették az önállóságukat, a saját teremtést is.

bent rohad a teteme?

Az előszobafal mögött dörömbölt a liftmotor, vendégeik szemérmesen vagy dühösködve szánakoztak, hogy ez kibírhatatlan, és hitetlenkedve hallgatták Hajnal suta mentegetőzését, hogy néhány nap alatt úgy megszokta a rémítő lármát: már észre sem veszi; ilyenkor még a jó szándékúak is – nem tehettek mást – sötét jövendölésekkel pöttyözték a lakást, amit nem lehetett porszívózni vagy kikefélni, mint a cipővel behordott sarat. Maradandó halláskárosodással fenyegettek, hamarosan jelentkező és szaporodó neurotikus tünetekkel, a születendő gyerekeikre leselkedő megannyi torzulás veszélyével. A komor képeket alig lehetett viccelődve elhessenteni, pedig az alattuk lakó elmebeteg nő például csakugyan veszélyesebb volt. Ki tudhatta, hogy amikor céduláival teleragasztotta a lépcsőházat, hogy mindannyian kushadjanak, mert hamarosan végítéletet hirdet, s ő egymaga fogja felrobbantani nemcsak a házat, hanem az egész világot – ki tudhatta, van-e ehhez valami eszköze és terve, van-e robbantható gázpalackja vagy képes-e kinyitni a gáztűzhely csapjait, s aztán gyufát gyújtani. Hogy csakugyan engedelmeskedik-e a kérlelhetetlen szigorral parancsoló szellemeknek. A rendőrségen kételkedtek, kivártak volna, és hiába hogy mégiscsak intézetbe szállíttatták, egy hónap múltán erős nyugtatókkal hazajöhetett. Visszakerült és megint kiengedték, vissza és ki, isten tudja, hányszor, s hogy alkalmanként miért ki és miért vissza. A lakók már a találgatásba is belefáradtak: otthon van-e Paula vagy a bolondokházában. Amikor a lakásából áradó szörnyű bűz felkorbácsolta az aggodalmaskodó indulatokat, valaki kimondta, hogy végül hát mégsem a házzal és a világgal, csak önmagával végzett. Napok óta senki sem látta a lépcsőházban, nem tett ki az ajtaja elé szemetet, csöngetésre nem nyitott ajtót – lehet, hogy bent rohad a teteme? Szégyelltek egymásra nézni – ki mennyire felelős, hogy van ez? Annyira féltek egy magányos, nyomorult elmebetegtől, hogy halálba kergették? Mindannyian múlt időben gondoltak rá, mégis úgy határoztak a lakógyűlésen, hogy rendőri segítséget kérnek: fel kell törni Paula lakását. Az egyik földszinti lakó – hosszú, vékony nyakú, szemüveges, ősz mérnök – sipítva mondta, hogy „tiszta vizet kell önteni a pohárba”, a kényszeredett mosolyokat látva elhallgatott, értetlenül vonogatta a vállát, kifordította a tenyerét, „én csak jót akarok… semmi mást… én csak jóakaratból…” A rendőr felszólítására Paula azonnal ajtót nyitott. Állítólag kedves, sőt alázatos volt, megígérte a tisztnek, hogy a szobában felhalmozott hulladékot – döglött macskát, galambot is – még aznap eltávolítja, „tetszik tudni, én csak jót akartam… megesett a szívem ezeken a jószágokon… tetszik tudni, azért haragszanak rám, mert én más vagyok… ezek nem jó emberek… tessék nekem elhinni… nem jó emberek”. Néhány hónappal később csakugyan eltűnt. Örökre. Úgy hírlett, megerőszakolták és megfojtották Paulát a parkban. A száját rongyokkal tömték tele, mocskos papírral és homokkal takarták le – de senki sem tudott biztosat, még azt sem, hogy valaha is felderítették-e az elkövetőt; több tettest emlegetettek: „egy egész huligánbanda végigment rajta… halott volt már… mert előbb megfojtották… az arcát meg késsel összekaszabolták… ezek a huligánok ilyenek”.

A hosszú nyakú mérnök javasolta, hogy a ház lakói csináltassanak emléktáblát a kapu alatti falra. Véssék rá Paula nevét, „csak a neve legyen rajta… nem tudom különben… ahogy gondolják… talán a születési és halálozási évszám… de a lényeg, hogy erőszak áldozata lett, és a lakók kegyelettel őrzik emlékét… ez így tisztességes… ennyivel tartozunk neki is, magunknak is…” Nem lett emléktábla. A tanácson kellett engedélyeztetni, és senki nem talpalta ki. A mérnök meghalt, többen lakást cseréltek – az újonnan beköltözők semmit se tudtak Pauláról; a lángvörös parókát viselő, nyugdíjas zongorakísérő, az őslakó Szabó-Papp Tiborné meg vitatta is, miért éppen a félkegyelmű Paulának kell tábla; „én ellene szavazok… de ha mindenki úgy akarja… felőlem legyen, még a rám jutó költséget is állom… bár meggyőzni nem fognak… nagyon jól tudom, hányan haltak meg erőszakos halállal csak ebben a házban is… az ő emléküket talán megőrizték?… Mi az, kérem, hogy kegyelet?… itt sokan pusztultak… egészen ártatlanok… elvesztek, eltűntek, és nem is gondoltunk velük… most mire ez a szentté avatás?… én legalább ki merem mondani, hogy nem tetszik, de ha mindenki úgy akarja… tessék csak!” – mire Hajnalék elköltöztek, az emléktábla-ötlet feledésbe merült. A tanácsi lakások többségét közben meg kellett vásárolni, és a tulajdonossá lett lakók még a korábbinál is kisebb hajlandóságot mutattak bármiféle költséggel járó közös akcióra. Kenőpénzzel sikerült elérni, hogy a kiárusítás előtt az ingatlankezelő felújítsa a liftet – kicserélték a motort és a fülkét is –, így elejét vehették annak a hosszú, meddő vitának, ami a szomszéd házban vad ellenségeskedéssé fajult. Ott állítólag kést is rántottak és piros festékkel mázolták be a lakásajtókat. „Ha kinek-kinek fizetni kell a felújítást – hangoskodott a házmesterlakásba csak nemrég költözött fiatal pár –, mire föl fizessen a liftért a földszinten lakó. A lift működtetése nem tartozik a közös költségbe se!”; „de odatartozik… nagyon is oda!” Szabályokat és rendeleteket lobogtattak; „olyan nincs, hogy nem olvassa el! Igenis elolvassa!… innen addig el sem megy… betömöm a szájába!” A ház, aminek tetőterében Hajnalék laktak, visszafogottabb indulatokkal, talán több keserű dörmögéssel, méltatlankodással zsúfolódott. Mert több volt az elmagányosodott öreg ember? Vagy esetleges, hol, mikor és mi robban? Náluk még a Paula keltette ijedelem sem lángolt fel igazán, de a szégyen, mint a hideg hamu, mindent belepett: kapualjat, lépcsőt, az új liftfülkét is. Hajnalék igyekeztek hiányozni a lakógyűlésekről, s az udvarias köszönéseken kívül nem kezdeményeztek beszélgetést, mégis tudtak az eseményekről, érzékelték a hangulathullámzásokat, de akkoriban tökéletesen lekötötte figyelmüket a saját felnőtt, szerelmes életük – no meg az ország, sőt, a nagyvilág forradalmasításának lehetősége. Olyan tisztán ragyogó képeik voltak a forradalmasításról – részegítő, tizenkilencedik századból örökölt szabadság- és függetlenség-álmok –, hogy a lehetetlenség szörnyű nyomása alatt sem hihették el: valójában csöppnyi lehetőségük sincs. Most már minek szépíteni? Nem volt. Semmi. Legalábbis nekik való semmi. Akkor meg mit értek el szívóssággal, elszántsággal, a hegyeket is megmozdító vágyukkal? A sok-sok lázadó indulat és gondolat önámítás volt?, elpazarolt, régiséget majmoló időkitöltés?, mintha ezekkel tetszetősebbé és gusztusosabbá csomagolhatnák az életet?

lélegzésük hallható

Mindenesetre a házbeli események épp csak súrolták tudatukat – képzeletükben elevenebben mozogtak a spanyol polgárháború, a francia ellenállás vagy a prágai tavasz hősei, mint Paula, a hosszú nyakú mérnök, a nyugdíjas, parókás, özvegy zongorakísérő, vagy bárki, akivel a lépcsőházban, az utcán találkoztak. A kísértetek meg, akiket a házmesterné azon a szombat délután betelepített hozzájuk, bizonyára arra rendeltettek, hogy közvetítsenek. Motozásuk, lélegzésük hallható, mint a liftzörömbölés, mint a tetőig felnőtt, sokszárnyú, hajlékony ezüstfenyő kopogása. Ha szél fújt, a fenyő oda-odacsapott az ablaküvegre – figyelték a remegő, összekarcolt üvegtáblát, meddig bírja, de nem nyesték meg a fát. Előfordult aztán, hogy a fürdőszobájuk előtti lapos tetőn – a szomszédos ház tetején – járkált valaki. Könnyen átugorhatott hozzájuk. Lehetett bádogos, antennaszerelő vagy rablógyilkos. Talán kalandozó-álmodozó akárki. Fényes nappal is láttak overallos ismeretlent, és éjszaka furcsa árnyat: mint egy óriásmacska, máskor úgy tűnt, patás és hosszú farkú vagy épp hajlott hátú, indián varkocsú, öreg. Fülledt melegben is be kellett zárni a fürdőszoba tejüveg ablakát. Nem mintha bárkit visszarettentene egy becsukott ablak. Később megjelentek, éveken át visszatértek – vagy tavasszal kikeltek? – és búgva repkedtek a szárnyas hangyaseregek. Reggelente ellepték a fürdőkádat, és nem használt az ecetes meg élesztős meg klóros meg isten tudja, milyen irtókísérlet. Semmi. Kora tavasztól őszig másztak és vergődve, szánalmas erőlködéssel repdestek. Fájdalmas volt a kínlódásuk, taszító is, de veszélytelen invázió. Közömbösebben éltek velük, mint a házmesterné kísértetei.

Fél esztendő – talán több is eltelt a beköltözésük óta. Paulát már intézetbe szállították és kiengedték. Szabó-Pappné kedd és péntek délutánonként még otthon próbált a partnereivel – nem énekesek, hanem a repertoárjukat bővíteni vágyó színészek jártak hozzá. Megzenésített, századelejei verseket daloltak. Patetikusan és unalmasan. Szabó-Pappné odaadóan ütötte a billentyűket. A mérnök panaszt tett a tanácson, de a zongorakísérőnek törvényes joga volt gyakorolni, felkészülni az előadásokra; „tiszteletben tartom a törvényt – mondta a hosszú nyakú, szemüveges –, de elvárom, hogy más is tiszteletben tartsa. Hat óra után csöndet akarok”. És náluk a házban végül is nem lett lármás veszekedés.

kitudódott az egész

Akkor, szombat délután a házmesterné becsöngetett. Csípője ajtófélfától ajtófélfáig ért, kicsit oldalra fordult, mintha nemcsak a testét, de a barna flanelruhára fölvett nejlonotthonkát is féltené: ne súrolja a fa, bele ne akadjon szálka. Nem kellett hívni, jött befelé, egy szóval, egy mozdulattal nem szabadkozott, nem próbálta indokolni látogatását, s úgy tűnt, meg sem villant benne, hogy alkalmatlan lehet. Figyelmesen megnézte a konyhát, a sarokba állított, abrosszal fedett, négyzetes asztalt, a fatámlájú székeket, s már amikor nehézkesen leereszkedett a fotelbe, mesélt. Szelíd magabiztossággal, egy pap ceremónia-készségével adta elő a néhai lakók történetét – jobbára különös, feledhetetlen haláluk történetét; „a negyediken például, éppen Paula alatt laktak a Soltiék… mert akik most bérlők ott… uramisten! ők már a harmadik család azóta, hogy a Soltiné meg persze az ura is meghaltak… jóformán egyszerre… ilyet sohasem hallottam… ilyet maguk se hallottak még, de ez így történt… majdnem hogy egyszerre, együtt haltak, szegények… de előbb még elmondom a Frideczkyék esetét…”; úgy beszélt, mintha küldetést, sőt megbízást teljesítene, elszántan és rutinosan is. Alig gesztikulált, de a száját sűrűn csücsörítette, álmélkodva eltátotta, beharapta az alsó ajkát, görbített – a rengeteg változatos-leleményes hangutánzást szájmozgással, néha csak kis rángásokkal kísérte, és ripacsmód játszott a szemével is: forgatta, düllesztette. Csak sokkal később, rejtelmes látogatását felidézve tűnt hakninak a műsor – az előzetes bejelentés és magyarázat nélküli belépéstől a hirtelen távozásig. Úgy mesélt nekik, ahogy papok esketnek, keresztelnek, feladják az utolsó kenetet vagy temetést celebrálnak. Ahogy a pincér terít és tálal, mindig pontosan ugyanúgy, milliméterrel sem tévesztve el a villa, a kenyértartó kosárka vagy a pohár helyét. Ahogy a sebész bemosakszik és a színpadi kellékes bekészít; „amikor a Frideczky István hazajött a háborúból, nem találta az övéit… se feleség, se az a gyönyörű kislány… álomszép volt, azt mondogattuk, te leszel az angol királynő… már nem emlékszem, miért mondta mindenki, hogy angol királynő… így mondtuk… aki látta a lépcsőházban, megállt… a kőszívűek is… a legmogorvább embereket is megindította… megálltunk, csak hogy megcsókolhassuk a feje búbját vagy megsimogassuk… te leszel az angol királynő… édes gyerek volt, és elvitték az anyjával együtt… a Frideczky-szülők is odavesztek… jóformán senkije se maradt annak az embernek. Már nem volt fiatal, biztosan túl a negyvenen… attól tartottunk, megőrül vagy kárt tesz magában… aztán még csak nem is reménykedhetett, hogy talán egyik-másik hozzátartozója előkerül, mert mindenkinek a halálát tanúk igazolták… egy fiatalember például nálam kereste a Frideczkyt, azt mondta, levelet hozott az édesapjától… még úgy megörültem, de hát búcsúlevél volt, és aki hozta, maga földelte el az öregurat… szóval megbizonyosodhatott a szerencsétlen, hogy nem maradt senkije, és azt tette, ami várható is volt… vagyis csak úgy kezdődött… először úgy tett… bezárkózott a lakásába… hanem amikor előjött, alig lehetett felismerni… valósággal kicserélődött… egyszerűen kicserélte magát… minden más lett rajta, a haja, a bajusza… egyszóval minden, és valahogy megfiatalodott… nem tudnám pontosan megmondani, de a lényeg, hogy megváltozott, rém elegáns ruhákban láttuk… csupa új holmiban, senki se tudta, honnan kerített ő effélét azokban az időkben, gondolhatják, hogy majd’ hanyatt estem, mikor szivarral a szájában jött szembe velem, és kérem szépen, ezt is meg kell mondjam: illatosította magát. Mint egy asszony. Persze üzletelt… akkoriban sokan csinálták ezt… sefteltek… így mondtuk… és a Frideczkynek nagyon bejött… egy esztendő alatt meggazdagodott… jó, nem kötötte az orrunkra, hogy mennyire gazdag, de azért mutogatta, amije volt… autó jött érte, sofőrrel… mintha a háború előtt lettünk volna… és olyan jómódba került, hogy vett magának egy fiatal nőt… ez így történt… megvette azt a nőt… kiöltöztette, de akkor is látszott, hogy ez egy megvásárolt nő… még gyereket is szült a Frideczkynek, egy kislányt… sajnáltuk ám azt a kis porontyot, mikor az anyja eltűnt… na nem úgy… ez elszökött külföldre… ott biztosan még gazdagabb emberhez adta magát… ilyen volt… a Frideczky meg minden rokoni segítség nélkül nem boldogult a csöppséggel… beadta állami gondozásba… de talán azért nem tartotta magánál, mert érezte, hogy nem sok van hátra az életéből… különben nem volt gonosz ember… vagy szívtelen… igaz, megtehette volna, hogy odavesz a kislány gondozására valakit… ha engem kérdez, én ajánlottam volna megfelelőt… nem is egy rendes asszony akadt akkoriban, aki akár a magáéval együtt neveli… és futotta volna abból a sok pénzből, ami olyan gyorsan lett az övé, de nem… nem kérdezett senkit. Elvitte a kislányt, és isten tudja, mi lett a gyerekből… elzüllött, meghalt… talán az anyja mégis kivitette… a Frideczky meg halálra itta magát. Így, ahogy mondom. Szó szerint… addig ivott, míg meg nem halt… megint bezárkózott, és csak ivott, ivott… egyedül… mert nem volt annak az embernek még ivócimborája sem… és akkor már senki sem szerette… láttuk, ahogy meggazdagodott… mindent a szemünk előtt csinált, és ez nem tetszett senkinek… az se, ahogy idehozta azt a nőt meg aztán intézetbe vitte a kislányt… még ha nem is volt az a pici olyan szépség, mint az első… de az övé volt… szóval hamarosan meghalt a Frideczky… és ha megkérdeznek, hogy ebből mi a tanulság… hát kérem… minek kérdezni, tudják azt maguk is…”; Hajnal meg a felesége a heverő szélén ült, szemközt a fotelban a házmesterné – nem volt valami öblös fotel, úgy látszott, a kövér asszony épp csak belepréselődött, és a drapp, durva szövettel kárpitozott, kemény oldallap talán fájdalmasan nyomta is a csípőjét –, ők az első órában felváltva készülődtek, hogy kávéval, szörppel kínálják a hívatlan vendéget, időről időre félszegen-bohózatosan megemelkedtek vagy közbeszólást jelezve intettek, de a mesefolyamot nem tartóztathatták. A házmesterné ugyan nem egészen elkülönítve vonultatta fel a hajdani lakókat, bár ügyelt az egyes történetek kerekdedségére, és nem engedte volna, hogy hősei ki- vagy átlépjenek – konzervatív elbeszélőként nem adott lehetőséget olyasféle behatolásra sem, amit saját maga szemrebbenés nélkül elkövetett. De hát ő úgy jött, úgy ült le, úgy beszélt, mint akinek feladata, sőt, küldetése van –, az árnyak meg, ha nem is fogták egymást kézen, nem, azt nem!, senki senkit nem érintett, de mintha egy láthatatlan, mégis mindeneket összetartó-rendező kötélbe kapaszkodva jelennének meg. Vak árnyak seregszemléje; „és tudják, hogy kivel mentem a Frideczky temetésére?… a Soltinéval… emlékszem, a villamoson mondta, hogy csak az én kedvemért jön… szinte még most is hallom a hangját… legszívesebben sohasem mennék temetőbe… de eljött velem, szomszédok voltunk mindannyian. Illett, hogy a ház lakói tisztességesen képviseltessék magukat… koszorút is vittünk, illetve ott vettünk… a Soltiné akkor… ha jól számolom… hatvannégy-hatvanöt éves lehetett… olyasféle… mert alig egy év múlva nem élt már. A Frideczky temetése nyáron volt, hőségben, hiszen a Soltiné is rövid ujjú, fekete selyemblúzt viselt… szerintem mindig feketében mutatott a legjobban, valósággal megfiatalodott a gyászruhától. Feketében még magasabbnak és karcsúbbnak látszott. A hófehér, kontyba tűzött haja is jobban érvényesült… Tanárnő volt a Soltiné… de nem iskolában, hanem egyetemen tanított… az urával együtt… és úgy tudom, nemcsak tanítottak, hanem laboratóriumban is dolgoztak. Valami találmányukért aztán díjat kaptak, de a Soltiék akkor is úgy éltek, mint korábban. Úgy hozták szatyorban meg kosárban a piacról a zöldséget, a húst, mint mi magunk… rendes, szerény és csöndes emberek voltak… szépen felnevelték a fiaikat, és örvendeztek az unokáknak… mikor a temetésre mentünk, a Soltiné akkor is a legnagyobb unokájáról mesélt nekém… hanem most már elmondom, hogyan haltak meg. Az ember egy este szívrohamot kapott… délután még semmi baja, és este egy perc alatt meghalt. Így beszélték, de én magam is csak azt hihetem, hogy vacsora után… mit tudom, leült a fotelba, újságot akart olvasni, ahogy szokta, és egy pillanat alatt vége lett… ott halt meg a fotelban, a felesége szeme láttára. A két legkisebb unoka meg éppen náluk aludt akkor. Jócskán este volt, úgy hogy tényleg aludtak… picikék még… talán egy három- meg egy ötéves fiúcska. Szóval aludtak a másik szobában, mikor a Solti váratlanul meghalt. Az asszony tudta, mit kell csinálni, kihívta a halottkémet… ezt mi mind később megtudtuk… egyszóval jött a halottkém… orvos az is… és amikor megvizsgálta, és megállapította, hogy halott… leírta, mit hogy talált, és aztán hivatalból hívta a halottszállítókat. Gondolják csak el… az orvos elment, az asszony várta a halottszállítókat, és nem szólt senkinek… a fiainak… vagy a házban valakinek… nem… senkinek. Hajnalban vagy kora reggel, még mielőtt a kicsik felébredtek, el is vitték a holttestet… mintha titokban történne… éjjelre, ugye, én bezárom a kaput… hát hogy volt akkor?… a halottkém mondjuk még tíz óra előtt érkezett… de hát hogyhogy senki nem hallott semmit?!… a késő esti meg éjszakai jövés-menést?… tegyük fel, hogy én akkor zártam be a kaput, amikor az orvos már megérkezett… de akkor később a Soltinénak le kellett menni vele, kinyitni és nyitva hagyni a kaput… igazam van, ugye?… másképpen nem jöhettek be a halottszállítók… sőt, talán többször is lement, megnézte, nem zárta-e be egy későn érkező… és meg kellett mondani, mikor a szállítást kérték, hogy ne csengessenek, ne ébresszék a házfelügyelőt… szólni kellett, hogy csöndesen járjanak… nekem ezt nehéz elgondolni… hogy az a szelíd asszony erre képes… így eltervelni mindent… rengeteget töprengtem ezeken, mert az emberek meg… legalábbis sokan megkérdezték, hogy végül is természetes halállal halt-e a Solti… azzal, persze… de akkor, ugye, azt is meg kell érteni, hogy az asszony azért számolt az ura halálával, mert mindent úgy csinált végig, mintha valami utasítást vagy tervet hajtana végre… azt is mondták, hogy bámulatos lélekjelenléte volt… akár egy gyilkosnak… mert úgy képzeljék el, hogy még reggel se vett észre senki semmit… a gyerekeket szépen felöltöztette, és időben lement velük a kapuhoz, mert még előző nap úgy beszélték meg, hogy a menye jön, elviszi a fiúcskákat az óvodába… Az a fiatalasszony később majd’ belezavarodott… hogyhogy ennyire gyanútlan maradhatott… ugyanis… ez a lényeg… nem is érthetik még, miért mondom el ezt a furcsa esetet… szóval, amikor a.gyerekeket átadta, a Soltiné visszament a lakásba, és felakasztotta magát. És nem hagyott egy sornyi levelet se… nem intézkedett semmiről. Másnap találták meg… nem intézkedett senki a Soltiról… de nem úgy tudódott ki, hanem az egyik fiú annyira nyugtalankodott, hogy miért nem találja sehol a szüleit… telefonálgatott ide-oda, aztán már a rendőrséget, a mentőt hívta, és akkor lassacskán kitudódott az egész… képzelhetik, milyen volt az… kinyomozni, mi hogy történhetett, mint a moziban… szerencsére, az egyik szomszéd, egy rendőr… de olyan rendőr volt a Novák Gyula, hogy nem viselt egyenruhát… szóval nem a közlekedést irányította… értik, hogy mondom… magas beosztású… és ’56-ban aztán eltűnt… szerintem nem lett neki bántódása, inkább disszidálhatott… nem hiszem, hogy korábban bárkiben is kárt tett az az ember… kedves, mosolygós volt, és a Soltiék ügyében is segített, de éppen a Novák kérdezte tőlem először, hogy természetes halála volt-e Soltinak… miért kérdezett engem?… mit akart éntőlem?… és főként, ugye, mit várt?… hát hogyan válaszolhattam erre?!… Eljött a halottkém… megvolt aztán a boncolás is… és le kellett folytatni az egész eljárást… szabályosan, mint egy bűnügyben… na, akkor a halottkém élőszóban is vallomást tett, és megmondta, hogy ő bizony sürgette a halott elszállítását, mert tudta, hogy a másik szobában gyerekek vannak… de nem kérdezte meg a Soltinét, miért nem szól a fiának, miért nem jönnek gyorsan a gyerekekért… ilyesmire neki nem volt joga… ha úgy vesszük, ez igaz is… és maguk talán elvitatnák, hogy emberségből sürgette a halottszállítókat… de különös egy história, igaz?… most már értik, mennyire különös… nem lehet napirendre térni fölötte… az ember akármennyit megtapasztal, sokfélét hall is… meg az, hogy én jól ismertem a Soltinét… képzeljék csak el… hiába érti az ember, hogy ez így volt, mégis nehéz elhinni… ennyire készült az ura halálára!?… hogy amikor látta ott a fotelban… a szívéhez kapott vagy talán egyet hördült… nem tudom… talán végigfutott rajta valami rángás, mintha áram ütné… ezekhez nem értek… de hogy az asszony erre nem sikolt, nem fut segítségért, nem szól még a tulajdon gyerekének se, hanem végigjátszik egy komédiát… hát nem olyan… mint amikor egy színész előadja, amit megírtak neki… muszáj még sok-sok év után is elgondolni, mi történt akkor a Soltinéval… a Novák meg úgy keveredett az egészbe, hogy ő lakott a Soltiék mellett, a fiú, szegény, először tőle kérdezte, látta-e a szüleit, és a Novák megmondta, hogy nem látta, de hallotta, amikor reggel a Soltiné kijött a lakásból és kísérte le a gyerekeket… vagyis utoljára a menye látta életben… hát azért gyötrődött olyan keservesen a fiatalasszony, bár én azt mondtam, hiába emészti magát, a Solti urat nem támaszthatta volna fel… mert mindent figyelembe véve mégiscsak sokkot kapott a Soltiné… úgy lehetett… és a józansága… ahogy hátborzongatóan végigjátszotta az egészet… mintha egy gépet indított volna be… szóval a mindenfélével gyanúsítgatók is belátták… még a Novák is azt mondta utóbb, hogy sokkot kapott, és csak olyan túlságosan józannak tetszett, valójában beleőrült az ura halálába… egy szempillantás elég a sokkhoz… mint a szívroham vagy az agyvérzés… de nehéz napirendre térni… az embernek mindig olyan érzése van, mintha valamit még tudnia kellene… értik, hogy gondolom?”; a házmesterné halottjai és eltűntjei, mindenféle kellékükkel – fekete selyemblúzzal, szivarral, hófehér konttyal és parfümmel – betelepültek hát a padlástéri lakásba.

Aztán – talán csak másfél órát ült abban a csípőjét nyomorgató fotelban a kortalannak tetsző, ki tudja, ötven-, hetven- vagy százéves asszony, Hajnalék nem nézték az órát, eltelhetett két vagy három, vagy akár négy óra is, a kinti meg a lakásbeli idő mintha amúgy is külön pályán mozogna: úgy tűnt, odakint alkonyodott, aztán újból derengett, a házmesterné túljátszott szem- és szájmimikával, de a kezét, lábát, törzsét nyugalomban tartva beszélt anélkül, hogy Hajnalék közben akár szisszenésnyi hangot adtak volna, hallgatták figyelmesen, s amikor ugyancsak előkészítés nélkül, hirtelen, mintha sugallatra tenné, élesen elmetszette az éppen elővezetett történetet, a Császár-ikrek széttartó és félelmesen összegabalyodó élet-meséjét – annyira váratlanul emelkedett fel a szűk fotelból, hogy az is eldönthetetlen maradt: vajon nem volt már kedve elregélni a beharangozott kettős halált, vagy nagyon is kiszámítottan, a horror csúcspontján hagyta abba a lakásavató-beszentelő szertartást. Vagyis amikor egyszer csak azt mondta, „elég lesz ennyi maguknak… ennyi bőven elegendő”, Hajnalék is úgy érezték: elegendő – és nem azért, mert belefáradtak, megcsömörlöttek vagy visszazökkentek volna abba az egyetemesebb-általánosabb időbe, amiből a házmesterné kéretlenül kiszakította őket, nem, abban a pillanatban, amikor a házmesterné úgy vélte, eleget tett küldetésének, és a ceremónia bevégeztetett, ők is érzékelték: az árnyak valóban elfoglalták helyüket. Frideczky, Soltiné, Novák Gyula és a többiek immár hozzájuk és az otthonukhoz tartoznak. És közel sem olyan félelmetesek, mint a lapos tetőn kószáló overallos.

soha többet nem emlegették

Amíg abban a padlástéri lakásban éltek, és nap nap után találkoztak a házmesternével, köszöntötték, mint korábban, neki fizették a közös költséget és a liftdíjat, tőle értesültek, mikor lesz villanyóracsere vagy kéményellenőrzés, hogy mennyi pénzt kell összeadni a lépcsőház kifestéséhez és hogyan drágul a szemétszállítás – azokban az években a házmesterné semmit sem öregedett, nem betegeskedett, nem lett kövérebb vagy soványabb, mint amilyennek barna flanelruhájában, nejlonotthonkájában akkor látták. Azt a szombat délutánt, a látogatását soha többet nem emlegették – sem ők a házmesternének, sem az asszony nekik. Lakásukban talán át is alakultak az árnyak, ahogyan a háziállatok, a szobanövények, sőt, a bútorok is idomulnak. A mese során vissza-visszatérő kérdést és a kérdés elpasszolását, hogy „mi ebből a tanulság?… minek kérdezni, tudják azt maguk is” – a házmesterné szemforgatással kísért, nagyon is túljátszott elbeszélői eszközét meg nyakra-főre utánozták. Újra és újra előadták egymásnak, hogy mégiscsak könnyebben éljenek a Paradicsomkerten kívül.

A Bolyongás hajnalban című ciklusból
kép | Fortepan/ Makovecz Benjámin