LADY MACBETH ÉL – SZÖVEGFORRÁSOK ÉS FORRÁSSZÖVEGEK

Beszélgetés Kállay Géza Forrásból ered a nagy folyó is című esszéjével

Mit jelent, hogy valami egy másik mű „forrása”?

Kállay Géza azt kérdezi, „[m]iért fontos nekünk, vajon egy-egy mű forrásául szolgált-e Shakespeare darabjaihoz?” Miért nem elégíti ki az embert maga a szöveg, miért és meddig lesz forrása valami a századok óta lüktető Shakespeare-szövegnek? Talán, ha valaminek ismerjük az eredetét, az okát, a forrását, jobban megértjük. Jobban el- és befogadjuk. Azt gondoljuk, ha tudjuk, hogy a Hamlet, a Lear király vagy a Macbeth valójában történelmi forrásokon alapul, biztonságosabban szemlélhetjük az univerzális mélységeket: ez valakivel megtörtént; de nem velem. Távolságot építhetünk a szöveg és magunk közé, ha a forrásaikat okozatként, eredetként megnevezzük. Nem (csak) a kifürkészhetetlen Shakespeare-zseni az eredő, hanem valami megfogható, érthető, leszögezhető történeti valóság. És ha idáig eljutunk, Shakespeare azóta is aktív, termékeny és termékenyítő jelenléte folytán feltehetjük a kérdést, miért fontos, hogy egy mű forrásául szolgált-e Shakespeare, és ha igen, érinti-e ez a hatás az ős szöveget mint forrást, és annak a forrásait? Mennyiben más Shakespeare forrásának lenni, mint Shakespeare-t forrásul (ki)használni?

„Shakespeare forrásai” nehezen meghatározható, szinte parttalan terület

Shakespeare bátran használta forrásait – néha csak egy foszlány emlékeztet valami Shakespeare előtti vagy korabeli kulturális képződményre (szövegre, előadásra, perre, kritikára, személyre), és alig felismerhető maradványként kerülnek elő a kapcsolódási pontok. Az olvasók-kutatók, mint a régészek, sepregetik a port a leletről, és keresik, hogyan illeszthető a Shakespeare-szöveghez; néha pedig szemérmetlenül nyilvánvaló az átvétel (például Thomas More III. Richárd története és Shakespeare III. Richárdja esetében). De egy szavunk sem lehet, nem vagdalkozhat senki plágiummal vagy lopással, hiszen Shakespeare-t nem kötötte a szerzői jog semmiféle formája, ráadásul a Shakespeare-szövegek maguk is hasonlóan termékeny forrásként álltak rendelkezésre: a restaurációtól napjainkig számlálhatatlan új irodalmi műnek jelölt és jelöletlen inspirációjaként, eredeteként. A Shakespeare-szövegekben, mint a föld alatt, ott rejteznek az ismeretlen források, és alkalmanként ezek felduzzadnak és alámossák az új irodalmi műben magát a Shakespeare-szöveget is. David Greig világszerte nagy sikerrel játszott darabja, a Dunsinane például úgy használja fel Shakespeare-t, hogy közben a történeti forrásokkal megkérdőjelezi saját elsődleges eredetét, a Macbethet.

Shakespeare művei általában nem arról híresek, hogy minden a helyén van bennük; gyakran nem vette a fáradságot, hogy minden szálat elegánsan elvarrjon (Rosencrantz és Guildenstern csak épp mellékesen halott; Lear királynénak csak sírja van; Antigonus sorsát egy színpadi utasítás sejteti: „Antigonus el, egy medve üldözi”) – és ezek az elvarratlan szálak remek lehetőséget nyújtanak a továbbszövésre. A Macbeth talán az egyik legmisztikusabb, legnyilvánvalóbban természetfeletti tragédia: vészbanyák, alvilági erők mozgatják a szálakat, amik széttéphetetlenül kapcsolódnak Lady Macbeth invokációján keresztül^[1] a házasság uniójában Macbethhez. Olyan híresen meg- és felfejthetetlen, homályos felületek maradtak a Macbethben, mint Lady Macbeth ambíciójának valódi forrása, a pár gyermektelensége és az örökös hiánya, Lady Macbeth anyaságának története és származása – kezdve olyan apró részleten, hogy hogy hívják. Lady Macbeth Shakespeare egyetlen aktív nőalakja, akinek nincs saját neve: férjéhez csatolva, vele unióban létezik (olyannyira, hogy a gyilkosság gondolata is szinte szimbiózisban fogan meg bennük). Ezek a hiányérzetek, hiányjelek Lady Macbeth körül különösen érdekes adaptációkban manifesztálódtak, hiszen az egyik legtermékenyebb módja az elejtett szálak irodalmi továbbszövögetésének a prequelek (a cselekményszál előtti eseményeket, történéseket felölelő adaptációk, ráiratok) és sequelek (a cselekmény utáni eseményeket, történéseket, annak következményeit boncolgató darabok) alkotása. A Macbethhez mindkét típusú adaptáció készült, és minkettő Lady Macbethet teszi a középpontba. Gordon Bottomley az 1920-as években írta a Gruach című darabot, ami prequelként igyekszik egy Shakespeare-hez alkalmazkodó, jövőbeli Lady Macbethet teremteni, David Greig pedig a Dunsinane című darabban sequelt alkotott, és Shakespeare Macbethjének ismerői számára meglepően ennek a sequelnek, következmény-történetnek a középpontjában is Lady Macbeth, Gruach áll. Greig darabja mindezt úgy éri el, hogy a shakespeare-i eredetet elmossa, alámossa és elbizonytalanítja, részben a Macbethben is fellelhető, részben azóta megismert történeti források erőteljes felszínre hozatalával.

Mi kerülhetett a kor „szelleméből” a „levegőben úszó” „eszméiből”, értékrendjéből Shakespeare – persze kétségtelenül kivételesen kreatív – képzelet- és gondolatvilágába?

Azok az írásos források, amelyeket Shakespeare elérhetett, ismerhetett (főképp Holinshed krónikáira gondolhatunk itt), nem tartalmazzák a Gruach nevet: egy tizenegyedik századi földadományozási feljegyzés őrizte meg a Lady nevét, amin annyi szerepel, hogy a Szent András templom javára adományozó házaspár „Macbeth, Finlach fia és Gruoch, Bodhe leánya, Skócia királya és királynője”.^[2] Ez a rövid kis bejegyzés nem volt ismert Holinshed, és így Shakespeare számára sem. A királyné nevén kívül azonban ez a bejegyzés a vérvonalát, királyi származását is rögzíti, és ennek alapján elindulva további korabeli forrásokból tudjuk, hogy Gruach Macbethtel kötött házasága politikai szempontból jelentős esemény volt, hiszen Macbethet ez a házasság erősítette meg a trónért vívott küzdelemben.^[3] A királyi vérvonalat vagy a házasság dinasztikus szempontú, politikai jelentőségét Shakespeare nem érinti a darabjában, semmiféle politikai jelentőséget nem tulajdonít Lady Macbethnek, a politikai szerep, a történetiség nem fontos számára. Hangsúlyos viszont a házasság szövetsége, a férfi és a nő egysége a privát és publikus szféra minden szintjén, a közös ambíció, majd a közös bűn és végül a közös bűntudat és zuhanás a legmagasabbról a lehető legmélyebbre. Shakespeare legfőbb történelmi forrása, Holinshed krónikái nem írnak sem a királyné nevéről, sem származásáról – és a Macbethtel való házasságának politikai jelentőségéről. Ugyanis mindössze egyetlen mondatot olvashatunk Lady Macbethről: „A három furcsa nővér^[4] szavai (melyekről már hallottatok korábban) nagyban bátorította őt [Macbethet], de különösen is a felesége unszolta, hogy megtegye a dolgot, mert nagyon ambiciózus volt, s olthatatlan vággyal égett, hogy királynő legyen.”^[5]

„Minek köszönhető, hogy Shakespeare drámai világa tovább él megannyi különböző történelmi korszakban és kultúrában?”^[6]

Greig tudatosan átpolitizált, a skót történelem által hitelesített művet alkot, ami határozottan elkülönül Shakespeare-től – de sequelt ír, azaz felismerhetően, eltéphetetlenül, több szálon kapcsolódik irodalmi forrásához, eredetéhez, a shakespeare-i Macbethhez. Greig kapcsolódására és alkotásmódjára is az a kettős gesztusrendszer jellemző, amit Lynne Bradley foglal össze: „egyszerre működik együtt és utasítja el a forrás szerzőjét, amivel megerősíti, hogy az eredeti jelentés vagy visszavonhatatlanul elveszett számunkra, vagy többé már nem vállalható. Egyszerre nosztalgikus és ellenálló impulzusokat alkalmaz […] elismeri, hogy tartozunk Shakespeare-nek, de anélkül, hogy ezzel származékaivá válnánk, vagy modern véleményünket, meggyőződéseinket kompromittálnák.”^[7] Greig esetében egyértelműen kirajzolódik, hogy nem vállalhatók számára a skót történelmi ismeretei és a politika mai állása alapján a Macbeth alapvető értelmezési megközelítései.

elnyomás és erőszak

A Macbeth pedig önmagában is különösen átpolitizálható darab. Különösen gyakran kerül színpadra olyan időszakokban, amelyek valamely nemzet vagy közösség életében hatalmi átrendeződést, bizonytalanságot, esetleg a központosító hatalmi törekvés mentén sokak számára nyugtalanító változásokat hoznak. Nagy-Britanniában 2018-ban 19 Macbeth-előadás született, rezonálva nyilván a Brexit-bonyodalmakra, Trump elnökségére az Egyesült Államokban, a #metoo mozgalomra és az országon belüli politikai meghasonlottság következményeire;^[8] de érdekes példa lehet Budapest is, ahol 2019-ben két jelentős Macbeth-premier volt,^[9] és ezek nagy sikere értelmezhető az egyre határozottabban központosított, egyre többek által megkérdőjelezett hatalmi törekvésekre adott reakcióként is. A Macbeth a hatalom és a hatalomvágy pusztító erejét állítja elénk, de a középpontjában az elnyomás és erőszak szülte belviszály áll. Greiget nem ez a politikai mondanivaló érdekelte. Számára a Macbethből olyan helyzet születik, amelyben egy erősebb, kívülálló hatalom avatkozik egy másik nemzet szuverenitásába – az angol sereg a skót hatalomátvételbe.

Greig darabjában az első jelenet a birnami erdőbe érkező ellenállókkal indul, ahogyan erdőnek álcázva magukat megindulnak Dunsinane vára felé, Macbeth hatalmát megdönteni. A várat elfoglalják, Macbethet menekülés közben (hátulról) megölik; Siward, az angolok vezére a várban találja Gruach-ot, aki Skócia királynőjeként mutatkozik be; a darab hőse Siward, a mű az ő küzdelmét mutatja be, ahogyan Malcolm törekvéseit támogatva igyekszik eltávolítani minden akadályt (Gruach-ot és fiát is) az útjából, és megérteni a sajátos mechanizmusokat, amik alapján a hatalmi harcok egy számára idegen országban folynak, iszonyú áldozatok árán (saját fiát is elveszíti). Greig nem titkolt célja, hogy a darabot a huszonegyedik század politikai-katonai viszonyai mentén értelmezzék, ahogyan ő maga fogalmazott egy interjúban: „amikor a darabot Londonban játszották, a történet Afganisztánról szólt. Amikor Skóciában, akkor a népszavazásról – Skócia és Anglia viszonyáról. És amikor Oroszországban játszottuk, akkor Ukrajnáról.”^[10] Ennek a külső elnyomás és beavatkozás mentén értelmezhető politikai olvasatnak azonban a Shakespeare által megkomponált Macbeth útjában áll.

… arra összpontosítsd a figyelmed, egy-egy szót milyen helyzetekben hogyan használsz: ez tanít meg a szó jelentésére, és mintegy „add meg magad” ennek a használatnak

Greig darabjában átértelmeződik a shakespeare-i szöveg mint forrás, mint eredet, noha az utalások, a kapcsolódási pontok a Dunsinane-ben egyértelműek. Ilyen kapcsolódási pontok lesznek bizonyos fajsúlyos szavak, képzetek, amik a Macbethben különleges, központi, mintegy szimbolikus jelentést kapnak. A Dunsinane például érzékenyen rezonál az erdő a jóslat és annak többértelmű hordozója, a nyelv és a (hiányzó) gyermek, az örökös problémájára. Már a darab címe utal a Shakespeare-szöveg hírhedt jóslatára: Nem győzhetik le soha Macbethet, / Amíg Birnam Nagy Erdeje nem indul / Ellene, Dunsinane magas hegyére.^[11] Majd rögtön a darab mottója a birnami erdőt idézi meg: „Miféle erdő ez itt?” – kérdezi Siward, az angol tiszt a skótoktól. Az erdő erős szimbólumává válik a darabban a forrásdarab és a sequel közötti kapcsolatnak. Az angol katonák erdővé akarnak válni, hogy észrevétlenül lerohanják Dunsinane várát. A taktika lényegét az angol őrmester, miközben az erdő esszenciáját akarja megértetni és megjeleníteni a katonákkal, így fogalmazza meg: „Az erdő fákból áll és a fák közötti sötétségből. Nem a valami téveszti meg a szemet, hanem a köztük rejlő semmi^[12].” Tehát nemcsak valaminek (fának) kell beöltözni, de meg kell jeleníteniük a fák közötti sötétséget, a semmit is, hogy meggyőző erdővé váljanak. Ez a tétel olvasható Greig adaptációs technikájának esszenciájaként is: az őrmester megteremti az erdőt, ahogyan a szerző a szöveget; a fákból (határozott, tapintható szövegrészekből) és a semmiből, a fák közötti sötétség (a szövegben található hiányok, következetlenségek) beépítésével, hogy legyőzze az elnyomót (a lehengerlő, uralkodó Shakespeare-szöveget és annak értelmezési tartományait).

nyelvi erdőben

Az erdő metafora a Dunsinane-ben is, mint a Macbethben, összefonódik a nyelvvel, a kimondható, de többértelműségében megfoghatatlan, mindenki számára mást jelentő nyelv használatával. A vészbanyák jóslatában Macbeth értelmezi félre az erdő Dunsinane-be vonulását. A Dunsinane-ben pedig a kívülálló angolok és a hazai pályán játszó (az angolokkal játszadozó) skótok nyelve csap össze az erdő-metaforában. Siward és az angolok nem értenek az angolon kívül más nyelvet. Ezáltal sebezhetővé és kiszolgáltatottá válnak, hiszen a skótok bármiről tudnak az angolok jelenlétében beszélni – szervezkedhetnek és kijátszhatják őket. Gruach, aki skót-kelta nyelven és angolul is beszél, kineveti és nevetségessé teszi Siwardot egy jelenetben, és a két nyelvet erdőhöz hasonlítva definiál: „A ti angolotok egy fafaragó eszköze. Siward. Jó napot, viszlát, az a fa zöld, egyszerű dolgok. Katonai nyelv, amit a dolgok szóba zárására küldtek a világba. Mindig megpróbáljátok leírni a dolgokat. Szavakat aggattok egy fára, és végül arra kényszerítetek, hogy úgy lássam a fát, mint ti. Mi [skótok] rég nem hiszünk a leírásban. A mi nyelvünk maga az erdő.”^[13] Az angolok és Siward maga is ebben a nyelvi erdőben botorkál és téved el újra meg újra, ahogy megpróbálja kiismerni a királynőt és a skótokat általában. Gruach nyelvi leckéje Siwardot olyannyira összezavarja, hogy felteszi a kérdést: „Melyikünk itt a hódító, és melyikünk a meghódított? – és Gruach mindvégig fenntartja ezt a kettősséget, többértelműséget saját létével, és azzal, ahogy különféle szerepeit (királynő, szerető, ellenség, anya) megéli.

A „valódi eredet” logikailag, sőt, lételméleti szempontból tűnik megragadhatatlannak

Gruach puszta léte felkavarja nemcsak az olvasó/néző logikáját, de Siwardot magát is. A Dunsinane-ben ugyanis Gruach, szemben a shakespeare-i Lady Macbethtel, nem földöntúli erőkkel szövetkezik, nem bomlik meg az elméje, és nem hal meg: őrülete, halála és mindaz, amit Macbeth hatalomra kerüléséről és uralkodásának borzalmairól tudunk – azaz minden, ami a Shakespeare-darabból ismerős – a Dunsinane-ben Malcolm, az angolok által támogatott trónkövetelő meséjévé válik. „Azt mondtad, meghalt. […] Azt mondtad, megőrült, és meghalt. […] Azt mondtad, a diktátor elvesztette a klánok támogatását, nincs fiú gyermeke, a királynője megőrült és meghalt, és így nem lesz veled szemben semmiféle ellenállás, hanem várhatóan elfogadják az uralmadat, és gyorsan helyreállhat a békés rend. Ezt mondtad. Ehhez képest – egyáltalán nem halt meg. […] Még csak nem is beteg. […] Hazudtál nekem.”^[14] – Siward tehetetlenül szembesül azzal, hogy minden, amit Macbethről tudott, fikció. Azaz, mivel Shakespeare darabja voltaképpen megegyezik Malcolm történetével – a Macbeth lesz megbízhatatlan, lebontandó narratíva, szemben a látható igazsággal, ami Lady Macbeth – Gruach személyében és szerepében manifesztálódik, és amit Shakespeare-en túli történelmi források támasztanak alá.

Gruach a Dunsinane-ben határozott politikus, aki túléli a vár ostromát, próteuszi alakként hozza helyzetbe fiát és örököseit az éppen szükséges lépések megtételével (lesz Siward szeretője, majd Malcolm menyasszonya, és végül – elrejtőzve a skót télbe, saját vérvonalának, a trón örököseinek biztosítéka, oltalmazója). Gruach neve – hasonlóan Bottomley már említett prequeljéhez – a Shakespeare-en kívül eső történeti forrásokat erősíti, és ebben a darabban is, mint a prequelben, hangsúlyos szerepet kap, hogy Gruach a királyi vérvonal tagjaként, az öröklési rend zálogaként határozza meg saját szerepét, és saját helyét, pozícióját királynői létében definiálja:

Siward: Asszony, a várad elesett… Érted? Én Siward vagyok. Én Anglia vagyok. Beszélsz angolul?
Gruach: Igen.
Siward: Mi a neved?
Gruach: Gruach.
Siward: Gruach. Gruach, mi a dolgod Dunsinane-ben?
Gruach: A dolgom?
Siward: Mi a pozíciód itt?
Gruach: Királynő a pozícióm…^[15]

És később, ugyanilyen határozottan definiálja a fia, Lulach jogát a trónra:

A fiam nem követeli a trónt.
A fiam a Király.
Nincs választása ez ügyben.
A fiam a fiam.
A fiam az apja fia.
A fiam apja halott.
A fiam a király.^[16]

Van, hogy a szöveg – feltartóztathatatlan – folyásának, „ringatásának” akarjuk átadni magunkat; inkább „felfedeznénk”, ami szerintünk már eleve „benne van”

A halott apa azonban, akiről szó van, nem a megölt Macbeth. Macbeth neve egyszer sem hangzik el a darabban, ami alighanem a legerőteljesebb elhatárolódás Shakespeare-től. Senki nem ejti ki a nevét, még színpadi instrukcióban sem fordul elő; Gruach még a gyász, a siratás intim pillanataiban sem nevezi meg, de hangsúlyozza (amit egyébként Shakespeare történeti forrásai is említenek), hogy tizenöt évig uralkodott, „jó király volt”, nem erőszakos diktátor; és erősebb volt, mint előtte bárki. Megtudjuk azt is, hogy a fiú apja Gruach első férje, Moray királya, Gillecomgan, akit Macbeth a trónért való küzdelemben megölt, majd Gruach-ot nőül vette egy erős politikai szövetség érdekében. Közös gyermekről nem esik szó, de a fiú vér szerinti és nevelőapja által is a trón jogos örököse, aki mindvégig rejtőzködik – és halála sem tesz pontot a konfliktus végére, mert a darab utolsó jelenetében Gruach Lulach csecsemő fiát bemutatva biztosítja a folytonosságot a vérvonalban.

És bár Holinshed nem ír Lady Macbeth múltjáról, vérvonaláról, anyaságáról, gyermekéről – a Skót krónika 13. fejezetében azonban megemlékezik arról, milyen mások az angolokhoz képest a skótok: hogy a nők és férfiak munkában és fáradozásban egyenlőképp megosztoznak („munkában és szenvedésben megosztoztak egyenlőképpen, és egyik sem tartott sem a nyári hőségtől, sem a téli hidegtől”); hogy a nők saját maguk szoptatnak, nem pedig szoptatós dajkával, mert a szoptatást a férjük iránti hűség zálogaként látják, és saját tejüket a vér kötelékével társítják („rendkívüli erőfeszítéssel táplálták a gyermekeiket a születés után mellük tejével, ahogyan előtte a hasukban még saját vérükkel tették”^[17]) – és ez a részletes leírás újabb rejtőzködő forrás, ami átjárja Shakespeare Macbethjét csakúgy, mint Greig Dunsinane-jét.

Lehetetlen egy mű végső „származási helyét” feltárni; amikor a „forrás” pillanata felrémlik, vele egy „eredeztető” időszerkezetet is tételeznünk kell, egy „megalapozó pillanatot”, amelyről azonnal kiderül, hogy további, azt megelőző pillanatok állnak „mögötte”

Ahogyan Gruach és az angol megszállók kapcsolatba kerülnek, egyre több rétege válik láthatóvá a Malcolm által politikai céllal teremtett fikciós narratívának, ami az angolok között általában elterjedt a Macbeth házaspárról. A Shakespeare-darab vészbanyái és a darabban felsejlő gyermek (akiről Lady Macbeth egyszer nyilatkozik csupán, de akkor is „szétloccsantaná azt a kis fejét”, hogy Macbethet tettre sarkallja) képezik ennek a boszorkányos narratívának az alapját. Az angolok (még Siward is helyenként) Gruach-ot boszorkánynak tartják, aki bájitalokat és varázsszereket kotyvaszt, hogy madárrá változtassa az óvatlan angolt; és persze csecsemőket eszik. Az angol fiú, aki Siwardot kíséri a darabban, egyenesen Gruach-nak meséli el, mit tartanak felőle az emberek:

„Ifjú katona: Azt beszélik, hogy a férjed megölte az embereket, és aztán, amikor megölte őket… akkor leigázta a feleségüket, és ha volt kisbaba is, akkor…
Gruach: Akkor mi..?
Ifjú: Azt mondják, hogy akkor neked adta – és te pedig megetted…
Gruach: Ezt beszélik?
Ifjú: Igen.
Gruach: Amit beszélnek…
Ifjú: Igen…
Gruach: Igaz.
Ifjú: Jézusom…
Gruach: Te még soha nem ettél babahúst?
Ifjú: Én? Soha.
Gruach: Ti nem szoktatok babahúst enni Angliában?
Ifjú: Nem… Legalábbis Kentben nem szokás.
Gruach: Meg kéne kóstolnod.
Ifjú: Na, azt nem hinném.
Gruach: Igazán finom, nagyon zsenge.”

Gruach, bár láthatóan szórakoztatja, hogy ilyen abszurd feltételezések élnek róla, fenntartja a mítoszt a köztudatban, mert a félelem és a kiismerhetetlenség politikai játszmájának és végső céljának, a hatalom legitimációjának ez a kulcsa. Shakespeare boszorkányai és a hiányzó gyermek így a Dunsinane-ben is megjelennek, de nem a valóság, hanem a szándékolt fikció részeként, és ez újabb szervesen összekapaszkodó – ugyanakkor határozottan aláásó gesztus Shakespeare Macbethjével szemben. Érdekes, hogy az utalás a gyermekre a Macbethben (Kállay fordításában: „Szoptattam már, tudom milyen egy kisbabát szeretni…” 1.7.62) csírájában tartalmazza a történeti információt, amit Shakespeare nem bont ki, nem magyaráz, de a rendelkezésére álló források valamelyikében benne kellett legyen: mégpedig, hogy Lady Macbethnek már van gyermeke – de az is kiderül, hogy ez a gyermek nem Macbethé, hiszen ő még vár az örökösre („Csak fiút szülj…” 1.7. 83). Ez a foszlány az egyetlen utalás Lady Macbeth múltjára, és az egyik legtöbbet vitatott részlet a darabban – magyarázata minden bizonnyal egy történeti forrásban rejlik, amit a Dunsinane-ben Greig fel is duzzaszt, hogy nyilvánvalóvá váljék, a hiányzó gyermek létezik, a Gruach előző házasságából származó rejtőzködő örökös, Lulach személyében.

Greig Lady Macbethje tehát egyszerre szakad le és kezd radikálisan új életbe a sequelben, lesz racionális, határozott politikai célok által ambicionált nő, és egyszerre (szándékosan) tartja fenn a kétértelműség, a megfejthetetlenség jegyében a darabban Malcolm által terjesztett (Shakespeare által létrehozott) boszorkányos-misztikus narratívát is. Grieg darabja tehát ki is tölti, de fenn is tartja a hiányokat, homályokat, akár hibákat, amiket Shakespeare darabjában megszoktunk. A shakespeare-i Lady Macbeth Gruach-ként ezzel a technikával, ebben a folyományban veszít a varázsból, rejtélyes, boszorkányos valóságából; és teljesen felszámolja a szöveg a bűntudatnak és az őrületnek még a lehetőségét is. Gruach „rettenthetetlen, acélos anyaga”^[18] azonban megmarad, és a skót történelem forrásaival felvértezve férfiakat megszégyenítő erővel hordozza és érvényesíti az utolsó pillanatig – királyi sarj, királyné és anya szerepéből fakadó – jogait.

Legfeljebb egy-egy csavarral kell megtoldani, és mehet, s a szerző személye is mellékes: a lényeg a jó szöveg. Mintha azt éreznénk, minden valódi vagy vélt forrásnak nagyobb tekintélye lesz, ha feltételezhetjük, hogy Shakespeare akár csak rájuk pillantott, vagy felütötte

Greig talán legsikeresebb, legtöbbet elemzett és játszott darabja a Dunsinane – és ez bizonyára köszönhető a kreativitásnak, humornak és érzékenységnek, amivel az elnyomó és elnyomott, a bitorló és a tűrő, a támadó és az ellenálló felek közti feszültséget ábrázolja, és a 11. századi skót atmoszférát univerzálisan értelmezhető magasságokba emeli a valóban jó szöveg, szemben az elvárásokkal, az előítéletekkel – és a Macbethtel. Ám minden felülíró, elhatárolódó gesztus ellenére is egyértelmű, hogy a darab titkos szuperfegyvere mégiscsak a Shakespeare-szöveghez fűződő paradox viszonya: az erőteljes kapcsolódási pontoknak köszönhetően, a Shakespeare-t felülíró történelmi források bevonásából adódó csavarok ellenére – igazi potenciált szerez a Macbethből, hiszen vele szemben, mégis a szöveget bevonva sokszorozza meg saját értelmezési lehetőségeit. Mert ha a szerző személye Shakespeare, ez nem tud mellékes lenni, éppen felfejthetetlen kapcsolatrendszere, végtelen értelmezési tartománya, kiapadhatatlan forrásként létező évszázados jelenléte miatt. Mintha azt éreznénk, minden új műnek nagyobb tekintélye lesz, ha feltételezhetjük, hogy Shakespeare műve volt a (valódi vagy vélt) forrása. A Dunsinane nemcsak sajátos képeivel, utalásrendszerével kötődik Shakespeare Macbethjéhez, hanem ténylegesen annak folyományaként, követőjeként definiálja önmagát – mint sequel –, és ennél tudatosabban forrásból fakadni talán nem is lehet.

1. Lady Macbeth az első felvonás ötödik jelenetében hívja a sötét erőket, hogy segítsék őt céljához: „Gyertek, a sorsnak szolgáló szellemek, / Itt változtassatok át, Ne számítson, hogy nőnek születtem. / […] Legyen sűrű a vérem, zárjátok el / A megbánás útjait, […] Két mellemben a tej legyen erjedt epe; / Ti láthatatlan, gyilkoló segédek, / Álljatok lesben, hogy a természet Rontását segítsétek. / Szállj le, sűrű éj, borítsd magad / A legtöményebb pokolfüstbe, / Hogy mohó késem ne lássa: sebet ejt, / S a menny ne kémleljen a sűrű takarón át, / Hogy azt kiáltsa: „Megállj!” és „Ne tedd!”” (Kállay Géza fordítása). A vér sűrűsége, a tej epévé változása, a holló, a sötétség és éjszaka és a nőiesség, nőiség levetése a korban mind a boszorkánysághoz és a fekete mágiához köthetők. Bővebben lásd erről pl. Carole Levin ismeretterjesztő összefoglaló cikkét, Witchcraft in Shakespeare’s England, British Library Online Articles, 2016. https://www.bl.uk/shakespeare/articles/witchcraft-in-shakespeares-england ↑

2. Erről a történelmi forrásról bővebben ír Nick Aitchison könyve, a Macbeth: Man and Myth, Sutton, 1999, p. 48. ↑

3. Bővebben a történeti alakról A. D. M. Barrell Medieval Scotland című könyvében (Cambridge University Press, 2000, pp. 12-15.) olvashatunk, illetve E. J. Cowen The Historical Macbeth című alapvető cikkében (in: W. D. H. Sellar szerk. Moray: Province and People, Edinburgh, 1993). ↑

4. Az én fordításom, de a fordításban a vészbanyák megnevezésére a szó szerinti fordítást szem előtt tartva követem Pikli Natália fordítását; a „furcsa nővérekről” lásd részletesen: Pikli Natália: „Nőknek mondanálak” A Macbeth furcsa nővérei és a boszorkányság korabeli kontextusa. In: Filológiai Közlöny 64 (3)., 2018, p. 20. ↑

5. The woords of the thrée weird sisters also (of whom Prophesies mooue then to vnlawfull at|tempts.before ye haue heard) greatlie incouraged him here|vnto, but speciallie his wife lay sore vpon him to at|tempt the thing, as she that was verie ambitious, burning in vnquenchable desire to beare the name of a quéene. Holinshed krónikái, digitális kiadás: http://english.nsms.ox.ac.uk/holinshed/texts.php?text1=1587_1262 ↑

6. Kállay Géza itt Jonathan Bate The Genius of Shakespeare című művét idézi. ↑

7. [It] constitutes both a figurative collaboration with […] as well as a deliberate rejection of the author, an assertion that original meaning is either irretrievably lost to us or no longer desirable. This model encompasses both the nostalgic and oppositional impulses […] it allows us to acknowledge our debt to Shakespeare without being derivative or compromising our own modern beliefs. Lynne Bradley: Adapting King Lear for the Stage. Ashgate, 2010, p. 7. ↑

8. Jack Rear több szakértőt megszólaltató cikke a témáról itt olvasható: https://www.verdict.co.uk/year-of-macbeth-why-are-there-so-many-2018-macbeth-facts/ ↑

9. Az Örkény Színházban és a Szkénében, előbbi Gáspár Ildikó, utóbbi Szikszai Rémusz rendezésében. ↑

10. “[w]hen the play went to London, the story was Afghanistan. When the play was touring Scotland, the story was the referendum — it was all about Scotland and England. And when the play went to Russia, the story was Ukraine.” https://www.latimes.com/entertainment/arts/la-et-cm-ca-dunsinane-20150329-story.html ↑

11. Kállay Géza fordítása. ↑

12. The forest is made of trees and in between the trees the darkness. It’s not the something that fools the eyes but the nothing in between. (11) Az én fordításom. Minden idézet forrása: David Greig – Dunsinane, Faber and Faber 2010. A számok az oldalszámot jelölik. ↑

13. Az én fordításom. “Your English is a woodworker’s tool. Siward. Hello, goodbye, that tree is green, simple matters. A soldier’s language sent out to capture the world in words. Always trying to describe. Throw words at a tree and eventually you’ll force me to see the tree just as you see it. We long since gave up believing in descriptions. Our language is the forest.” (76). ↑

14. You told me she was dead. […] You told me she went mad and died. […] You told me the tyrant had lost the support of the chiefs and he had no son and his queen had died of madness and so there would be no resistance to you but on the other hand we were likely to see a swift and general acceptance of your rule and the chance to establish a new and peaceful order. That’s what you said. […] Well – she is not dead. […] Not even sick. […] You lied to me.” (28) ↑

15. Siward: Woman, your castle has fallen. … Do you understand? … I am Siward. I am England. Do you speak English?Gruach: Yes.
    Siward: What is your name?
    Gruach: Gruach.
    Siward: Gruach. Gruach, what work do you do here in Dunsinane?
    Gruach: Work?
    Siward: What is your place here?
    Gruach: My place here is Queen. (27) ↑

16. My son doesn’t claim.
    My son is the King.
    It’s not a matter about which he has a choice.
    My son is my son.
    My son is the son of his father.
    My son’s father is dead.
    My son is the King. (34) ↑

17. Holinshed’s Chronicles digitalizált változat, 13. fejezet: ech womã wold take intollerable paines to bring vp & nouriſh hir owne children. They thought them furthermore not to be kindly fo|ſtered, except they were ſo well nouriſhed after their birthes with the milke of theyr breſtes, as they were before they were borne with y^e bloud of their owne bellies, nay they feared leaſt they ſhould degenerate & grow out of kinde, except they gaue them ſucke themſelues, and eſchewed ſtrange milke, therfore in labour & painefulneſſe they were equall, and neither ſexe regarded the heate in ſommer or cold in winter

    http://english.nsms.ox.ac.uk/holinshed/texts.php?text1=1577_0230 l ↑

18. V. ö. „thy undaunted mettle” 1.7.73. Kállay Géza fordítása; Szász Károlynál „rendületlen anyag” ↑

kép | unsplash.com