UTÓPIÁK, RÉGIÓK
1993 június

Hanák Péter könyve[1], melyet az önök megkülönböztetett figyelmébe ajánlok, tudományos részében is mélyen lírai-önvallomásos jellegű. Engedjék meg, hogy én is megmaradjak a lírai hangvételnél, s ezt egyesítsem a gondolati-reflexív megközelítéssel – lényegében ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Hanák Péter könyvében oly magas színvonalon teszi.
szép és találó kifejezés
Először a könyv címéről szeretnék beszélni, erről a szép és találó kifejezésről: Ragaszkodás az utópiához, s a könyv számomra talán legmegragadóbb esszéjéről, amelytől az egész kötet a címét kapta. Nem tudom, a szerző mennyire tudatosan kapcsolódott itt Mannheim Károly ideológia- és utópia-felfogásához, s egyúttal azokhoz a bírálatokhoz is, amelyek Mannheim utópia-értelmezését főleg a 30-as évektől kísérték. Persze tudjuk, hogy maga Mannheim is az első háború és egy eltorzult és bukott utópista forradalom utáni korszak kiábrándult gyermeke volt, amikor – ahogy bírálói mondtál – egész relativista tudás-szociológiáját s utópia-tanát kidolgozta. Mint ismeretes, ő a társadalmi rész-érdekeket össztársadalmi érdekűvé hamisító, s a fennálló rendet végső soron támogató ideológiákkal szemben, az utópiákban olyan gondolati építményeket látott, amelyek nem igazolják az adott társadalom rendjét, hanem aláaknázzák és felrobbantani akarják azt. Szerinte az utópia „mindig megelőzi a valóságot”, vagy a holnap valóságává válik. Mannheim kritikusai élesen bírálták ezt az utópia-felfogást, rámutatva arra, hogy – a 30-as évek Ernst Blochját idézve – „a mai kispolgári utópiák aláaknázó és robbantó szerepe nagyon bizonytalan”, nem felelnek meg Mannheim kritériumainak. A két háború közötti évek, s még inkább az 1945 utáni korszak tapasztalatai az elvont utópia-fogalmat még végletesebben relativizálták.
Hanák Péter mindennek teljes tudatában van, de az utópia igényéről nem akar, nem tud lemondani. Inkább – azt mondhatjuk – továbbfejleszti Mannheim és kritikusai gondolatait: felidézve a frankfurti iskolának A felvilágosodás dialektikájában leírt gondolatait, de továbbmehetünk: a modern világ ellentmondásairól szóló általános gondolatokat – hogyan fordul a hamis tudat értelmében használt ideológia nagyon is szűk érdekek „reálpolitikájába”, hogyan megy át a modern korban a racionalizmus irracionalizmusba, a szabadságeszme vagy terméketlen anarchizmusba (illetve ennek modem, sőt posztmodern változataiba), vagy a többség kiszolgáltatottságába – mindezt felidézve, Hanák Péter az utópiákat a történeti tapasztalatok alapján egészen újszerűen elemzi. „Az utópia – írja – akár integrálva, akár kitaszítottan és legyőzötten is, a valóságos történelmi folyamat szerves része.” De megkülönbözteti az utópiák különböző típusait: vannak utópiák, melyek voltaképpen a jövőt előkészítő alternatívák; vannak, amelyekben egy reális mag köré légvárak épülhetnek, de a reális mag végül mégiscsak beépül a valóságos társadalmi életbe, elviselhetőbbé téve az emberek életét (gondoljunk a bármennyire torz, sőt embertelenné váló szocialista utópia olyan maradandó hatására nálunk is, amely az emberi egyenlőségeszmény áttörését eredményezte, s ez az áttörés végleg visszaszorította egy nemesi gyökerű hierarchikus társadalom újrateremtésének lehetőségét); s vannak utópiák – írja Hanák –, amelyek voltaképpen már nem is utópiák, hanem szürreális álmok és álmodozások, de még „ez az imaginárius világ is sejtet, sugall, kínál valamit, valami emberit, ez is bírál valamit; szorong valamitől, valami embertelentől.”
a modern kor kritikusa
Ez a kiszélesített utópia-fogalom rendkívül fontos szerepet tölt be Hanák Péter gondolatvilágában: végül is ez biztosítja számára, hogy a modern kor kritikusa, de egyúttal a modernitás elkötelezettje maradjon, szemben mondjuk az olyan, egykor egy-egy pillanatra fegyvertársnak tekintett kortársakkal – a népi eszmekör igényesebb híveire gondolok –, akik végül is valamilyen módon és ütemben mégiscsak a magyar társadalom fejlődését akarják – csak éppen a modernség elfogadása nélkül.
Hanák Péter könyve lényegében két utópiáról szól: egy nagy utópia összeomlásáról és visszájára fordulásáról (a kommunista utópiáról), s egy kisebb utópia máig is melengetett elgondolásáról, a közép-európai népek összefogásának és megbékélésének sok szempontból reális történelmi feltételeken nyugvó elgondolásáról. Ami az utóbbit illeti: úgy gondolom, Hanáknak igaza van, amikor kiáll egy külön közép-európai régió léte mellett, meg ha ez nemcsak bizonyos történeti-strukturális hasonlóságokon nyugszik, hanem legalábbis részben, az Osztrák-Magyar Monarchia – pontosabban: egy kijavított és demokratizált Monarchia – iránti, s talán líraian is motivált nosztalgiából származik, s ennek jegyeit viseli is magán. Én elsősorban a Közép-Európa-kérdés kulturális vonatkozásaihoz tudok hozzászólni. Hanák Péter utal rá, hogy ennek a régiónak a léte kulturális érvekkel csak részben támasztható alá – tegyük hozzá: talán a leginkább magyar vonatkozásban. A régió országai-népei közötti erős kulturális kapcsolatok történetileg nehezen igazolhatók. Amikor a 30-as években nem népi, hanem „nyugatos” oldalon fölmerült a közép-európaiság gondolata, Eckhardt Sándor és nyomában mások, így a szegedi fiatalokhoz tartozó Baróti Dezső, az irodalomról szólva, azt hangsúlyozta, hogy van egységes európai irodalmi hagyomány, de nincs egységes közép-európai hagyomány, „a közép-európai irodalom kialakulása a jövő eredménye lehet”.
Tudjuk, néhány évvel ezelőtt maga Hanák Péter mutatta ki találóan az osztrák és a magyar századelő kulturális életének különbségeit, a Kert és a Műhely metaforáival jellemezve a két ország eltérő szellemiségű magaskultúráját. De a műhelyek is különbözők voltak, s ezt talán a legjobban a kölcsönös kulturális cserék gyengesége mutatta. Budapest lehetett „Bécs-vorstadtélet” – de vajon Bécs mit szívott fel a magyar kultúrából? S ez a kérdés akkor is fölmerül, ha a Hanák Péter által oly jól jellemzett tömegkultúra kölcsönhatásairól – a városképektől és az operettől az étkezési kultúráig – nem feledkezünk meg. Mindig rendkívül érdekesnek és jelentősnek tartottam, hogy Musil nagy regényében több helyütt elmélkedik Kákániáról, de semmi olyant nem találunk leírásában, ami a magyarságra utalna, ezt az országot és népet, amely valamiféle sajátosságot mégiscsak adhatott a Monarchiának, szinte következetesen kihagyja. Az osztrák szecesszió hatott a magyarra, de vajon ilyen hatás megfordítva kimutatható-e? Vajon nem álltak-e fenn erős különbségek például a cseh és a magyar kulturális „műhely” között? Vajon – szemben a magyar irodalommal – miért épült be a világirodalomba több cseh író? Vajon a közép-európai kulturális hasonlóságokban mennyiben játszott szerepet a régió nagyvárosainak zsidósága?
strukturális hasonlóságok
A kelet-közép-európai országok kultúrájában persze, mindezeken túl, számos rokonvonást találhatunk – gondoljunk csak egy területre: az irodalomra, arra, hogy e régió irodalma túlnyomórészt mindig a politikai kultúra szerves részét alkotta – de ezek a közös vonások, éppen mert, főleg a 20. században, mind agresszívebbé váló nacionalizmusokba épültek, nem hoztak létre találkozást. Nyilván ez volt az oka annak is, hogy a közös vonásokat a kortársak nem tudatosították. Ezeket az ellentmondásokat számomra meggyőzően oldja fel Hanák Péter azzal a gondolattal, hogy a strukturális hasonlóságok akkor is fennállnak, ha nem tudatosulnak a szereplőkben. Az ő törekvése éppen arra irányul, hogy ez az imaginárius – noha reális alapokon nyugvó – régió váljék tudatosan is vállalt régióvá. S ebben az utópiában ma is van reális mag: a közép-európai nacionalizmusok talán mégis visszaszoríthatók. Persze nem mellőzhetjük azt a bizonyára Hanák Péter által is vallott gondolatot sem, hogy e régiónak nemcsak nyugat, de kelet felé is nyitottá kell válnia – elvetve az akár nyílt vagy rejtett regionális kultúrfölény minden nyomát, a kompország általa is említett státusa egy sajátos közép-európai hivatást is betölthet.
A könyv Fiaimnak szóló önvallomása mélyen érinti az olvasót. Itt, úgy érzem, Hanák Péter megtalálta azt a műfaji középutat, amellyel, ha nem is a vesékbe hatóan, de szívhez szólóan tudja ábrázolni saját életútját 1945 előtt és után, a nagy utópia összeomlásáról, s egy új öntudat kialakulásáról. S bár a fiak, a gyermekek talán így sem tudják majd teljesen megérteni annak a „sacrifizio·del’intelleto”-nak motívumait, amelyet az apák az 50-es években vagy akár – s itt már nem Hanák Péterről szólok – még később is elkövettek –, de mégis közelebb kerülnek az apákhoz, s a kortársak mindig is tipikusnak és a lényeget megvilágítónak fogják tartani ezt a vallomást. Egy elemét szeretném befejezésül kiemelni ennek a mértéktartó vallomásnak: a zsidókérdést. A zsidóságtörténelmi szerepének újragondolására hív fel egyébként a kötet egy igen érdekes – részleteiben bizonyára még további kidolgozásra váró – tanulmánya: a zsidóság polgárosodást segítő szerepe a magyar kora-kapitalizmus időszakában, – nem kisebb problémát célozva meg, mint a magyar kapitalista fejlődés állítólagos vagy legalábbis túlhangsúlyozott „szervetlenségének” cáfolatát. Az önvallomás a legmegrázóbban annak a zsidó származású értelmiségi (vagy erre hivatott) rétegnek a 30-as évek végétől bekövetkezett elmagányosodásáról, szellemi elárvulásáról szól, amely azután kiváltotta egy rossz, de eredetileg nagy utópiához, a felvilágosult haladás-gondolat radikális változatának tartott kommunista mozgalomhoz fordulást. Más, de persze megkerülhetetlen kérdés, hogy legalábbis az akkor tapasztalatlan fiatalok körében ez a naiv értékválasztás azután milyen nehezen tudatosuló egyéb (a hatalomvágytól a különböző egyéni gyengeségek kompenzálásáig terjedő) ösztönzésekkel párosult. A munkásmozgalomhoz való csatlakozás nála is azt a mélységes vágyat takarta, amely a kritikus értelmiség örök nosztalgiája s utópiákhoz való vonzódásának mozgatója: a folytonos nem helyett valami nagy igent mondani, valami pozitívval azonosulni. Hanák Péternél ez az igen végül is – és szerencsére – elsősorban a tudományos munkában realizálódott. S itt önvallomásában egy kicsit tartózkodó is – s ezért én mondom el helyette: mily sok ösztönzést merítettek az ő tudományos gondolataiból a kortársai s a fiatalok. Hogy konkrétabban fogalmazzak: a 67-es kiegyezés reális értékeléséért folytatott küzdelmétől a Molnár Erik-féle felfogás korrigálásáig (a nemzeti problematika mellőzhetetlenségének hangsúlyozásáig), egy modernebb szemléletű társadalom történeti gondolkodás ösztönzéséig, a gyakran bizony szellemtelen szakkutatás friss élettel telítéséig. Olvassák el könyvét – ez a szellemiség árad minden oldalából.
-
Ragaszkodás az utópiákhoz, Liget, 1993 ↑