WEÖRES SÁNDOR VERSÉRŐL
2012 augusztus
MEGHALNI
Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű
s a hangja mint harang és messzi hegedű
s mind több és tétován sűrűdő lépteikre
felbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,
átzúdul a hideg, mindent elönt a kék!
Elönt a kék vonzás és villámló ekék
s égő tüskék fölött a Meztelen viharja
redőzve ráborúl a horpadó talajra,
megreng az édesség vad fészke, cifra tál,
s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.
Szerelmes versnek vélnénk, ha a komor cím nem figyelmeztetne jó előre, mire számíthatunk. Szép csendes-nyugatosan indul a verkli, birsalma, gyöngyház, harang és hegedű ejti rabul elzsongított szaglásunkat, ízlelésünket, látásunkat és hallásunkat. Ötből négy érzéket már a két első sor telibe trafál. A tapintásra is csak az ötödik sor hidegéig kell várnunk. Pontos találatok után hiány következik, mely kíváncsiságunkat csigázza fel. Vajon KIKNEK a léptei sűrűdnek tétován? A KÉK (Mallorca azúrjának rokona, egyszerre menny és tenger) bomlik itt hullámokra? Egyáltalán: ha nem a kedves jelzője a birsalma-illatú és a gyöngyház-tekintetű, akkor ugyan kié? Csak nem a fura hangzású MEGHALNI lenne hőse a költeménynek? Hát hívhatnak valakit főnévi igenévnek? Alighanem a Halál klepetusos-csontvázas, vásári képét hessegetné el Weöres, és helyette valami hangsúlyozottan személytelenről szeretne beszélni. Az Öreg Kaszás figurájával az emberiség igyekezett megfoghatóvá, megszólíthatóvá tenni halálfélelmeit, ám ez a szöveg éppen megfordítaná a szokványos eljárást. A harmadik sortól fokozatosan elveszítjük a nyugatos metaforák biztonságát, már nem ér le a lábunk, mélyvíz következik! A sok-szarvú iker homályos mitologikussága kilendít az űrbe, ahol másféle (költői) törvények uralkodnak, és csak tippelhetjük, hogy a kék vonzás valamiféle örvénynek, a villámló ekék elektromosságnak, az égő tüskék pedig csillagoknak felelnek meg. A záró négy sor mintha kimondottan egy szeretkezést írna körül. A meztelen kedves, a horpadó talaj, az égbe szálló cifra tál (alig burkolt célzás a női méhre) égi nász kellékei, és akár az Énekek Énekében, a halhatatlan lélek anyagtalan ölelés által, sisteregve egyesül az őt magához vonzó istenséggel. A földről megérkeztünk az égbe, a költészettől a természetfelettibe.