Lackfi János

VILLANYMINDENSÉG

2009 február

VILLANYMINDENSÉG
Egy Karinthy Frigyes-idézethez
„Egyszer egy hatéves kisfiúnak magyaráztam az életkorokat. Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öregember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: ’Hohó! egyet kihagytál.’ Csodálkoztam. ’Mit hagytam ki?’ ’Hát – villanyszerelő!’ ’Villanyszerelő?’ ’Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz.’
A válasz megdöbbentő! Az egész ember, a tökéletes ember szempontjából, akinek indulunk hatéves korunkban, villanyszerelőnek lenni nem foglalkozás, hanem életkor – vagy nem éreztétek soha, mint ez a gyermek, hogy mindennek kellett volna lenni, mindent meg kellett volna próbálni, mindent kellett volna tudni ahhoz, hogy úgy haljunk meg: íme éltem, és ismertem az életet.”
(Még mindig így írtok ti)

Van egy nagyon régi adósságom. Szerencsére csak magam felé, mert tartozni nem szeretek, legfeljebb banknak tartozom, azt meg kiváltképpen nem szeretem. No, hagyjuk a hiteleket, korbetegség ez, vagy inkább olyan, mint a szennyezett levegő, mind utáljuk, mégis mind szívjuk.
vodkára cseréli
Szóval, tartozom magamnak annyival, hogy egy szép napon még hosszú, összehasonlító tanulmányt írjak egy orosz és egy finn író egy-egy művéről. Az egyik Andrej Platonov Technikai regénye, a másik Hannu Raittilától a Semmiben meg nem fogyatkozom. Előbbi a szovjet rendszer hőskorában játszódik, egy elkötelezett kommunista mérnök küzdelmét írja le elektromossággal, idealizmussal és a világvégi oroszországi valósággal. Platonov pesszimizmusára jellemzően az Isten háta mögötti sötétség végül nem fogadja be a materialista világosságot, nagy furmányosan vodkára cseréli és eloldalaz mellette, mi több, a próféta hite is megtörik a végtelen, kietlen nyomorúság láttán, melyre nem balzsam a wattok fényessége sem. A finn regényben épp ellenkezőleg, az ijesztően diadalmas mai valóság felől nézzük az említett (szó szoros értelmében vett) fénykort. A „lestadiánus” kisegyház nyolcvanezer résztvevőt egybegyűjtő, monstre találkozóján vagyunk, ahol az összkomfortos lakókocsikkal érkező híveknek külön transzformátort, autószalont, vegyesboltot és hangstúdiót üzemeltetnek, utóbbi egyenesen műholdra lövi fel az igehirdetéseket az Amerikába szakadt felekezetiek épülésére. Innen visszanézve, az egyik szereplő nagyapjának múltját felgöngyölítve olvashatjuk ama régi idők krónikáját, amikor ez a misszionáriusba oltott házalószerű figura Finnország-szerte hintette az igét, egy kalap alatt hirdetve a villanyáram és a hit győzedelmét. Eleinte megvetik, megverik és kidobják, mint Szent Pétert, majd diadalmaskodik, mint Szent Péter, az áram pedig terjed, áthatja köznapjainkat, nélkülözhetetlen társunkká lesz. Még az illető nagyapa unokája is használja, pedig ő éppen a fogyasztói világ elől menekülve veszi be magát az egykori családi malom épületébe: a patak vizére turbinát telepítve gyenge áramú hálózatról üzemelteti környezetbarát készülékeit. Az áram, a villamosság, melyet magam is misztikus dolognak tartok, mindkét regényben központi helyet foglal el, eszme és valóság, emberség és civilizáció fontos ütközési terepeként funkcionál. Elektromos csatamező.
adobestock 191238741Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberi kapcsolatok megromlása és valódi, lelki életminőségünk zuhanása a villamosság feltalálásával kezdődött. Hiszen az áram teszi az éjszakát nappallá, és veszi el így az álmot az emberektől, csábítja őket ingoványos terepekre, mikor pedig sokszor még egy élet, a nappali is feldolgozhatatlan mennyiségű bonyodalommal szolgál. Mi viszont ragaszkodunk hozzá, hogy egy pszichével (legalább) két életet éljünk. A gyári gépsorok emberek ezreinek nyugodt, békés megélhetését váltják ki. Az elektromosság nélkül szintén nem működő gépkocsikkal gyilkosként vágtatunk át a tájon, rovarok ezreit, sündisznók, őzek, rókák, kutyák, macskák sokaságát áldozva fel szívfájdalom nélkül járgányunk száguldó, pogány oltárkövén, lyuggatva közben ólompajzsot, mérgezve tüdőket. Az elektromosság szoktatta le az embereket az éneklésről, melyben tüdejük és minden rezgő sejtjük erejével vettek részt, kimuzsikálva örömüket, fájdalmaikat, a legolcsóbb és leghatékonyabb (zeneterápiás) pszichológusi kezelés keretében. Ehelyett vannak a dobozzenék, Szvjatoszlav Richter vagy a Motörhead ott muzsikál a nappaliban, felhangosíthatóan és lehalkíthatóan, bármely pillanatban bekapcsolhatóan és megszüntethetően – a zene eléréséért merőben felesleges bárminemű személyes erőfeszítést tennünk, hiszen minden sarkon megvásárolható. Zenei süketségünket is az erősítő-kütyüknek, gigászi hangfalcsodáknak köszönhetjük: nemcsak koncert után zúg napokig a fülünk, de már nem is hallunk bizonyos, őseink számára még érzékelhető piano-tartományokat. Az elektromos nyomdagépek gyorsították habzsolóvá az olvasást és duzzasztották gáttalanná a könyvkiadást, megszüntetve a „lectio divina”, a szöveg-ízlelgetés szerzetesi eredetű, de világi változatban is elterjedt hagyományát. Faljuk a könyveket, és csak homályosan emlékszünk tartalmukra, mert már várnak az új kalandok. Képzeletünket pedig tévével, azaz képzelőgéppel toldjuk meg vagy csonkoljuk: a filmet nézve nem kell helyszíneken, szereplőkön törni a fejünket, mindent készen kapunk, fantáziánk rövidre zárva, egyetlen kijáratú csőbe terelve.

némi csillagfény

Ermanno Olmi rendezett a hetvenes évek végén egy filmet, mely szembement a kor technológia-bűvöletével és poszthippi-világértelmező divatjával. Nem, vagy csak alig használt ugyanis mesterséges fényeket. Falusi történetet mesélt el, és amikor a történetben éjszaka volt, szinte csak hangokat lehetett hallani, némi csillagfény villogott, halványan villanva a földön, a szemek fehérjén. A szereplők évődnek, vitáznak, negyedórák hosszat dagasztják a sarat a sötétben. Íme, az azelőtti világ, a sötétség univerzuma, melyhez hozzászokik a szem, melyben tájékozódva egyre több árnyalatot veszünk észre, és megtanuljuk megbecsülni, érzékeinket kitárva teljességükben átélni a fény óráit csakúgy, mint az éjszakától elcsent, közvilágítással nem fertőzött perceket.
adobestock 191244403Igen, hogyne, én is rájöttem, hogy a Karinthy-idézetnek voltaképpen csak ürügye a villanyszerelés, pontosabban az az ember, aki evvel az (ahogy vesszük) világmegváltó vagy világ-rombadöntő fluidummal bűvészkedik. Fiam jelenleg, tizenhat évesen villanyszerelő-korszakát éli. Nyomtatott áramköröket (NYÁK) forraszt, periodikusan villogó indexlámpákat szerkeszt, létrehozta élete első saját gyártmányú erősítőjét, villanymotorját és tranzisztoros rádióját, az Internetről pedig már letöltötte egy lehallgatókészülék kapcsolási rajzát is: hamarosan aligha lesznek előtte titkaink. Ő még lehet villanyszerelő, sőt, félig-meddig most is az. A baj akkor van, amikor az ember már úgy maradt, és vagy sírig villanyszerelő, vagy sosem lehet az.
a kegyelmi pillanat elillant
Nagyobb gyermekeinknek egy időben afféle szabadegyetemet szerveztünk a faluban, és mi, szülők, tartottuk az előadásokat. Máig élesen emlékszem, ahogy Kaposi Gergely karnagy barátunk egy Bach-kantátáról beszélt, és annak kapcsán arról a teljességről, ami minden emberbe bele van kódolva, még ha később az életút le is szűkíti. A zenegépről (áram segédletével) meghallgattuk a vonatkozó zenerészleteket, és a lassan lefelé ballagó napba, az egyetlen nagyteljesítményű, nem-elektromos fényforrásba bámulva azon járt az eszem, tudatában vannak-e ezek a srácok annak, hogy ők most még valóban mindenek, eldöntetlen, lezáratlan, teljes lények, amilyenek valamennyien voltunk egyszer. Aztán a muzsikának vége szakadt, a kegyelmi pillanat elillant, lámpát gyújtottunk, visszazökkentünk a civilizáció kerékvágásába, de engem máig is makacsul kísért a gondolat, hogy az elektromosságról beszélni annyi, mint a teljességről beszélni.

kép | adobe.com