Lackfi János

SZÉT ÉS ÖSSZE

2006 január

SZÉT ÉS ÖSSZE

1. – írni

Jó, ha egy könyvet jelek kísérnek. Karácsony felé igyekvőben az ember amúgy is gyanakodva szimatolja az emberi vadont és sivatagot. A jó Ég tudja, hogyan néz ki majd a csillag, mely a jó szándékú laikust magasabb útirány felé terelheti. Ilyesfajta jel volt számomra, amikor az egyes metrón Ács József könyvét olvasgatva egyszer csak azt hallom, Opera, s már nyílnak is az ajtók, én meg fordítok egyet a könyvben, és ott áll feketén-fehéren: Opera seria. Nem lepődtem volna meg, ha eztán Oktogon helyett Orfeumot mondanak be, s a BKV emígyen rója le tiszteletét a járatain olvasott költő művészete előtt. A metró amúgy is misztikus terep, mióta földalatti járataiban mindenfelé Julio Cortázar figurái járkálnak-várakoznak-vágyakoznak. Fixa ideám, hogy a közlekedési elnevezéseket egységesíteni lehetne, s ilyenformán a buszok, trolik és villamosok égalattinak, a hajók vízfelettinek, a repülők égfelettinek neveztetnének. Arányos, szép felosztás, bár ennek a gondolatnak látszólag nincs köze Ács József műveihez. Hacsak az nem, hogy ez a többszintes párhuzamosság mint állandó elő- vagy utóérzet végig ott kísért Ács József orfeumának hátterében. Szóló-figurák mozognak itt saját pályájukon, külön magányukba vattázva, mégis valami sajátos rendszer meglétét sejdítjük: a rendszergazda, a szakmájára nézve amúgy valóban informatikus költő, világ-tudatában összetartja ezt a széthullani igyekvő univerzumot.

már csak foszlányok

„A jelen köt már és keményedik. / Szedd össze gyorsan múltad / szétázott, elrongyolt reményeit!” (Kráter). Mindannyian a menekülő vagy a kilakoltatott reflexével kapkodjuk össze néha emlékeinket, akár lomtalanítás vagy bombázás után, hiszen a pörgő világ centrifugális ereje különben ezerfelé katapultál mindent, volt és mai költőket, embersorsokat, anyagi képződményeket egyaránt. Ács József, tudjuk, nagy gyűjtögető. Újabban úgy tűnik, az emberélet hagyományosan bús férfikornak nevezett szakába érkezett, kitakarítja porosodó gyerekszobáját. „Mint lenyelt fémtárgyak a boncolásnál, / egy kartondobozból megint előkerültek / gyermekkori fényképeim” – olvassuk az Olvadás utánban, és a szerző előző kötetéhez hasonlóan itt is fényképek, részben az idézetben emlegetett fényképek játszanak pingpongmeccset a melléjük rendelt szövegekkel. Vajon miért hallom bele ebbe a boncolós sorba, hogy „mint alvadt vérdarabok, / úgy hullanak eléd / ezek a szavak”? A vér teszi? A torokszorító pillanat? És ha már a bús férfikorral, kisgyerekes panasszal kapcsolatosan Kosztolányit idéztem, ha nem is ódon, ónémet cifra órával, de egy elromlott faliórával mindenképp találkozunk, ugyancsak a kötet elején: „Minden fénykép egy tönkrement falióra, / mely mindig az utolsó percet mutatja: / rokonok dőlnek hátra az asztalok mögött / a vaku villámcsapásától halálra sújtva” (Olvadás után). Ács József egyszer azt nyilatkozta, azért olvasztja verseibe korábbi költők egy-egy sorát, mert szeretné mintegy kézről kézre tovább adni a másoktól kapott szavakat. Huzatos gangra néz hát ez a költészet, áthallatszik a mostani vagy régi-régi szomszédok szóváltása, házastársi civódások, részeg motyogások, munkában megfáradt pasasok dörmögése, felspannolt házisárkányok visítása. Valahol azt mondják, „a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”, máshol azt kérdezik: „tejfoggal kőbe mért haraptál?”, de mire papírra kerül a mondat, már így hangzik: „Hol vér, hol tej csurran a számba” (Kráter). Aztán ez jön fel a vízvezetéken: „ifjúságom, a zöld vadon”. A rezignált felelet ennyi: „Igen, ez volt az a rengeteg.”, és a puszta szinonima másik értelme felidézi azt a gyerekkori rengeteg mindent, amiből egykor egész világokat felöltöztettünk, mára viszont már csak foszlányok vannak a kezünkben. Amikor pedig a bérházi ablak alatt, a visszhangos udvaron elhalad a nagyorrú házmester (valaha állítólag híres verekedő), a költő Élet-rajza e két sorral bővül: „Itt magamat éppen megalázom: / hogy más tegye, csak így tűröm el.” A hősietlen hőst látjuk magunk előtt, akiről a programadó nyitóvers (szintén az irodalom gangjáról származik) már nem így beszél: „csak bot és vászon”, hanem azt állítja, csupán „a nyele valaminek”. Nem ég tízezer fokos tűzben, így is fájdalmasan létrázgatnak bordacsontjain a talán tűzoltani, talán gyújtogatni igyekvő angyalok.

adobestock 258531918 rotated

2. – szedni

Ez a gang voltaképpen világ-gang, világrangú világ-gang, „a képzelet bolhapiaca” (Hátráló skorpió), avagy az alvilág orfeuma. Köztes tér: pályaudvar, helyközi állomás, foghíjtelek, kihalt gyárudvar. Átjár rajta a szél, mely ugyan univerzális, „roppant tüdő”, ám ugyanakkor lokális vitorlákba fogható, ruhaszárító, sárkányröptető erő is, jön Mátyásföldről, Sashalomról, igyekszik talán Újpest, Pomáz vagy Pilis felé. Test az ország, a város is, nemcsak tüdeje van, de üres aluljáró-méhszája is, honnan senki nem születik, a mélyben pedig a zörömbölve emésztő „mozgólépcsők kétirányú perisztaltikája” dolgozik. Összetartás van hát ebben a testben, de széttagozódás is, ahogy egy helyütt olvassuk: „Mintha bomba robbant volna / egy nyomorgó kisközség peremén… emberi holttestek hevernek, / mint szétnyílt lánykaszandálok / vagy kinőtt kisfiúcipők”. Vagyis minden piac „emberpiac”, minden színtéren magunkat és egymást tesszük-vesszük, adjuk-vesszük. Egy ízben aztán valóra válik a versbeli én rémálom-szerű kényszerképzete: egy 69 (miért pont ennyi?) éves vidéki férfi elvész egy ismeretlen városban, s elveszti identitását.

tulajdon panoptikumában

Ám vajon az itt élőknek van-e „olyanjuk”? Vegyük szemre az „atlétatrikós férfit… A kötelező élelmesség partizánját” (Tájkép csata helyett)! Vagy az „ülőmunkától kövér háziasszonyt a holdsarló alatt”, aki mintha a középkortól népszerű, holdsarlón álló karcsú Szűz Mária-ábrázolások groteszk ellenpontja lenne. De van itt még pár idekívánkozó, levitézlett figura: „Pévécépapucsban inog a hibbant számtantanár, / a cipőt formátlan lába nem tűri meg, / a zoknikat meg, varrásuk bárhogy igazítja, / nagyujja körme folyton kiszúrja, kihasítja”. Vagy íme a rémült tekintetű „automatából kólát vásárló diáklány” (Állomás, éjszaka). Klisé-figuráját csak még idegenebbé teszi a hivataloskodó szóválasztás: nem vételről, hanem vásárlásról esik szó. KOSZONJUK A VASARLAST, villog a nemzetközi használatra hitelesített automata. Aztán ott vannak az (öltönybe bújtatott) egerek sokaságát egyre-másra szülő, hegymagas, vemhes házak tövében az „álterhes szülőanyák” (Állomás, éjszaka). És ott a „frissen házasodott fiú, arcán satnya fű a szőr, / mellette fehér ruhában várandós hitvese. / Mondják, nem jó, ha ilyen csúf dolgokra néz.” De ugyan hogy tehetné, hogy a dal szerint „csak a szépre emlékezzen”, honnan szedje azt a bóvliból Arcimboldo-technikával összerakott művilágban? – ahogy a Raszter című műhelyesszében fogalmazza meg Ács. Hohó, látunk itt még valakit: „Mint derékba tört homokzsák, / állig lehúzott fekete sapkában ül / az igazolványkép-automatában… negyvenéves, az arca hatvan”. Alva ücsörög, ülve alszik, mégpedig az önazonosság par excellence helyén, ott, ahol rendesen önmagunk hitelességének kézzelfogható lenyomatát kaphatjuk. A vers címe Portré, ingyen, s persze ki más csinálná meg térítésmentesen (mindössze gondolatainkat másfelé térítve) a négy versszaknyi, négy fotókockányi anonim képet, mint a költő… Ezekben a terekben az emberek, akár a gyorsbuszon, „Kartávolságra vannak csak mindenkitől, / de azt a kart ugyan ki fogja meg?” (Tájkép csata helyett). Az értük nyúló gesztussal Ács József messzire megy, oda, ahonnan már „nem hozhatja vissza senki” sem. Kezd feloldódni világában, viaszszoborrá merevedni tulajdon panoptikumában, s az önző szerelmesek klisészövegét citálva kérdi, ki lett volna ő, ha más az anyja, s ha más az apja. (A matematikai választ természetesen tudjuk, hiszen akkor egészen biztosan nem ő lett volna, mégsem hiszem, hogy ez a magyarázat kisegítene bennünket vagy őt magát.)

adobestock 258531767

3. – fényképezni

Ács József költői módszereiről világosan beszél az alábbi idézet: „Kutya áll a gazban, orrát magasba tartja. / Százezer éves ösztön, hogy egymásból vagyunk összerakva.” A cél a széttartó világ összeszedése, hiszen ezen az elven teremtődik, jön létre mindaz, mi él és mozog: a gyerek apjából és anyjából van összekombinálva, az ember teste-lelke a rajta átmenő testi-lelki táplálékból, a kutya az általunk hagyott maradékból és az általunk adott vagy megtagadott szeretetből, belső világunk a külvilágból, az általunk továbbélő világ viszont belső világunkból, elég, ha arra gondolunk, hogy minden anekdota minden egyes újramesélésekor újra összerakjuk (és mindig másként) nemcsak a történetet, de vele mikrokozmoszunkat is. „Felbontom a jelenség fizikai burkát (a látszatot, a felszínt) – olvassuk a Raszter lapjain –, hogy darabjaira szedve aztán ezt a felszínt újból (esetleg máshogy) összerakjam”. Kérdés csak, hogy „az-e az értékesebb, ami kihullik vagy ami fennmarad (átszitálom vagy kirostálom-e a valóságot)”.

összefényképez

Ilyen analitikus szigorral, s bármily paradoxul is hangzik, fegyelmezett látomások formájában íratik itt le költöztetés, villanyóra-felülvizsgálás, kórházi jelenet, gépszerelés, hagyaték-leltározás: a cél valahol szétszedni, s máshol összerakni egy masinát, egy lakást, egy életteret, egy életet. Tényleg, kérdhetjük, ez a költő-fényképész most voltaképpen szétfényképezi a világot darabokra, és menthetetlenül tönkreteszi ezáltal, vagy netán összefényképez együvé nem illő figurákat és díszleteket, hogy különös közösségeket, együtteseket teremtsen? Darabol vagy éppenséggel forraszt? És hol van mindeközben ő maga, hiszen a fényképész sosem látszik a képen? Bizony „írni csak egyedül lehet / tökéletesen és / halálosan egyedül” (Aki fényképez, az nincs jelen). Ráadásul, bosszantó, nem bosszantó, valahol „megvan a világ / egyetlen versben de / nem tudom elolvasni… alig pár szavát tudhatom / mert élem és nem olvasom” (vitorla nélkül). A kisbetűs úr ír és él, a nagybetűs Úr meg lapozgatja könyvét, könyveit, kettős (?) könyvelését…

adobestock 258532007

4. – tartani

E kötetben végérvényesen nyilvánvalóvá vált: Ács József nem ismer műfajhatárokat. Mondhatni, bármit csinál, verset csinál. Ám ennyi erővel azt is, hogy még ha verset csinál is, mindig azt a bármit csinálja, amit alkalmasint nevezhetünk esszének, prózának, jegyzetnek, monológnak. Ha pedig egy műben több Ács József beszélget, beszél verseket, beszél naplóverseket, versnaplókat, prózaversnaplókat, naplózaesszéverseket, akkor alighanem Ács József-drámával állunk szemben. Vagyis Ács József afféle mindenes. Világmindenes.

Nekem a legnagyobb meglepetést talán az Összeesküvések című vegytiszta, szomorú szeretettel teljes szatíra okozta, ez a sírva végigröhöghető, nagyon-nagyon ismerős köznapi commedia dell’arte. Talán egy hibája van, nevezetesen, hogy véget ér: még elolvasgattam volna pár felvonáshosszat, hümmögve forgattam az utolsó lapot, nem maradt-e ki egy ív a kötészeten.

élve befalazott figurák

Zárásképpen hadd beszéljek valamelyest korunkról, remélhetőleg megközelítve azt a virtuóz elfogulatlanságot, amellyel Ács József kezelte témáját az Összeesküvések lapjain. Míg a szocializmus vasrácsain edzettük körmünket, tapasztalatból tudtuk, hogy mindaz igaz, amit az amerikaiak az oroszokról mondanak. Mivel ugyancsak tapasztalatból tudtuk, hogy azok a fránya ruszkik általában véve hazudnak, úgy véltük, semmi sem igaz abból, amit ők az amerikaiakról és a rothadó, művelt Európáról mondanak. A rendszerváltás után megtanultuk, hogy mindkét fél igazat mondott, hiába, az ember leplezetlen természetét tulajdon ellensége ismeri a legjobban. Kiderült, a fogyasztói társadalom jóval színesebb és tágasabb várbörtönének falai ugyanúgy leomlanak hajnalra, mint az álmarxizmus eszmei és hatalmi konstrukciói. S bizony ahhoz, hogy nap mint nap felépüljön újra, ebbe a falba éppúgy eleven Kőmíves Kelemennéket és Kőműves Kelemeneket (eleveneket) falaznak be napra nap, csak udvariasabb hálóval s többnyire nem nyílt erőszakkal terelgetve őket a hatalmas betonsilók felé. (Így temeti állítólag felhőkarcolókba áldozatait a maffia is.) Ráadásul az élve befalazott figurák beszélnek, mozognak, panaszkodnak, a derekukat fájlalják, a menyüket szapulják, és – mondjam-e? – összeesküvés-elméleteket gyártanak.

Ha szószóló lehet az irodalom (nagy könnyelműen ósdi szerepnek gondoltuk az ilyesmit), hát valahogy úgy, ahogy Ács József emel szót értünk, nem hágai és nem washingtoni fórumon, hanem a legfellebbviteli bírósághoz intézve panaszát.

kép | adobe.com