MŰHELYTÁRSAM 21.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Tízéves voltam. Úttörővasutasnak jelölt minket az osztályfőnök, Ádámot és engem, a legjobb tanulókat. Nem voltunk barátok, rivalizáltunk, főképpen Klári miatt. Orvosi vizsgálatra kellett mennünk, beszerezni a szükséges leletpapírokat a vasutassághoz. Az orvos megmérte a vérnyomásomat, majd még egyszer és még egyszer. Valamit mondott az asszisztensnőnek. Suttogva. Berendelt másnapra, valamelyik szülőmmel. Anyámmal mentünk el. Vérnyomásmérések. Az orvos valamit mondott anyámnak, halkan, hogy ne halljam, mit, azután kiküldött a rendelőből. Otthon este anyám valamit mondott apámnak. Suttogva, hogy ne halljam, mit. Néhány nap múlva kórházba vittek. Mindenféle vizsgálatok; kifejezéstelen ünnepélyesség, meg valami örömszerű rendeződés az orvosok arcán. Legalább négy orvos állt az ágyamnál, és maga a prof. Halkan, suttogva beszélgettek. A fiatal V. doktor időnként biztatóan rám kacsintott. Csak szórepeszek, mondatfoszlányok. Egyszer megkérdeztem V. doktort, hogy miért nem beszélnek előttem hangosan. Azt mondta, azért, mert okos gyerek vagyok, tudják, hogy orvos szeretnék lenni és sokat megértek abból, amit beszélnek, de persze a lényeget azt nem, ezért aztán csak fölöslegesen felizgatnám magam. Akkor én valami olyasmit kérdeztem, vagy inkább kértem tőle, hogy legalább a lényegről tudhassam, mi az. A lényeg az, hogy kétszáztíz per ötven a vérnyomásom, mondta V. doktor. A szisztolés érték kicsit magas, a diasztolés meg kicsit alacsony, mondta. Most azért jött, hogy a lábamon is megmérje a tenziómat. Mennyi, kérdeztem a mérések után. Kétszázharminc per hatvan, mondta V. doktor.”
Csajka Gábor Cyprian: Nem regényáldozat: csak remény, pánikverzió, 1999/8
Sorban állni kedd reggel hét órakor, vérnyomásméréshez és testsúlyméréshez, eléggé elöl. Az újak még csak most szállingóznak, ásítoznak. Meglepődnek, né, milyen hosszú a sor. Gyanútlanok. Mi viszont éberek vagyunk, figyelünk. Az öreg róka ösztönével. Ha gyorsan végzel, rögtön le a szobabiciklizéshez, mielőtt még kinyitnák a helyiséget. És akkor belekerülsz az első húszperces turnusba. És odaérsz a reggelihez. És bosszankodhatsz, hogy vacak a sonka, száraz a zsömle, az uborkát de utálod. Vagy ironizálhatsz, hogy pompás ez a Cordon bleu éhgyomorra, grófnő, ideadná a fehérboros dijoni mustárt, imádom, ahogy az egész mustármagok kipukkannak a fogam alatt, ízbomba, kérném tisztelettel. Vagy lehetsz hálás, amiért nem vágták fel a mellkasodat, mint azét a tizenkilenc éves lányét. Így nem kell kötözésre menned, eléred a szobabiciklit, majd a reggelit. Lehetsz hálás, mert szereted az uborkát, nem úgy, mint asztaltársad, aki szemlátomást gyakorlottan forog egyre mélyebbre a negatív gondolati spirálban, fekete füstcsíkot húzva maga után, mint egy telibe trafált világháborús repülő. Lehetsz hálás, hogy egyáltalán élsz, nem maradtál ott karácsony szent napján az ágyatokon fekve, mikor jött a szívroham. Már meglett volna a temetésed, bár ilyen hidegben lassabban bomlik az emberi hús. Vajon ki tekintene most saját halottjának?