HAJNAL ANNA VERSÉRŐL

OKTÓBER, FÉL ÖT

Fél öt. S már a nyájas esti homály
langy tengere csapkod az ablak előtt,
növekvő dagálya szinén ringáz
az égben s eluszik habtaraján a platán.
S mind eme hullámlások felett a magasban
elleng, selyem szárnyán, elúszik s visszakiált még a lúd
nem látni, csak hallani-hallani egyre
míg hozzá is felér a homály
de hol lesz már addigra ő?
hol? hova száll? merre délen csuda társaival?

S ó mennyi síkja és szintje
hány emeletje lebeg az őszi homálynak
alább ér a mélytengeri szintnél
hol az őszi kikirics lila tengeri csillag,
a mély alagsorba elér hol a bársonyvakond él,
dolgosan s bizton családja körében
s oda le hol alszik a kígyó avarfödte lakában.

Körülvesz a folyékony homály,
uszonynesztelen szárnyain fordul
huhogó füleshal a villanyszemű bagoly,
s mint a rája csapong felettünk a lassuló denevér,
álmosodunk mi is, de hiába,
téli álomra nem csüggeszkedünk a platán magas ágodujába,
tudjuk mi volna a jó
s úgy élünk ahogy lehet.

Lehet-e párnázott egy szöveg, afféle gyerek-takaró, melybe szívesen fúrjuk felnőtt-fejünket? A bársonyvakondok, selyemszárnyú ludak, platán-habtarajok, villanyszemű baglyok, uszonynesztelen forgások, lassuló denevérek itt bevattázzák a lírai teret, szecessziós tapétává, barátságos tengerméllyé átnemesítve a városi környezetet. Ha sok kacskaringós motívum dzsungeléből kibogozgatjuk a puszta valót, szívszorító látványt kapunk: vaksi alagsorba szorított, szorgos munkáscsaládok, föld alatt megbúvó gonosz erők bontakoznak ki, bár a szöveg nem társadalmi kórkép. Sokkal inkább szól a poros-kehes világ képzelet általi átváltoztatásának lehetőségéről, mint holmi osztályharcról. Meglehet, ez az igazi osztályharc… Bennünk zajlik, és rendre elbukjuk. Tobzódó képek halmaza után két szikár, elméleti sor összegzi a vers valódi tétjét. Mind tudjuk, mi a „jó élet”, mégis úgy élünk, ahogy lehet – nyűgösen, küszködve, csapzottan, lélekszakadva, pedig csodák palotája minden koszlott bérház, ha nem szemellenzővel közlekedünk benne. Tizenöt kilométeres sebességgel araszolni kocsinkkal nem öröm, de önmagában nem is katasztrófa. Közérzetünkről az dönt, hogy miközben a szennyes forgalom hömpölyget, képesek vagyunk-e fejben a Riviéra parti sávján andalogni. A haladási sebesség mindkét esetben ugyanannyi.

A FÉNYCSÓVA lobbant című antológiából