FELNŐTTBŐR
[LÁTTAM, HOGY KÖZELEDIK]
Láttam, hogy a felnőttkor közeledik
hozzám, de valahogy úgy voltam vele,
mint a saját gyorsaságát felfogni képtelen
Akhilleusz a teknőccel: nem hittem volna,
hogy valóban utolér.
Láttam csökkenni köztünk a távolságot,
centiről centire lopta a teret, de sosem
éreztem azt az elborító bizonyosságot,
amellyel vadbefogáskor szegény jószágra
ráterül a háló vagy ponyva, gúzsba kötve
teherautóplatóra pakolják,
és lelket kirázó, hosszas zötykölődés
után letessékelik egy másfajta létezésbe,
jó esetben szafariparkba, rosszabb esetben
ketrecbe vagy állatkertbe.
A gyereknek gyereke lesz, recsegte húszéves
koromban gunyorosan feleségem nagypapája,
és jópofa gorombaságából így utólag
féltést vélek kihallani, akkoriban csak a
szégyen kergette arcomba a vért,
nem éreztük kölyöknek magunkat.
A bennem élő gyerek viszont a magányosság,
a mások véleményétől való rettegés,
a kitűnni vágyás, alkalmatlan ricsajozás,
a megszállott munka és a felfedezések
lázas izgalmai között csapongva,
apránként fedezte fel felnőtt önmagát,
s úgy érezte, hogy akárhány
százalékos betöltöttségnél jár is a rendszer,
még mindig egy felnőttek közé
beszabadult kölök csupán.
Ötvenhárom év, hat gyermek, öt unoka
és egy szívroham kellett hozzá,
hogy elfogadjam felnőtt önmagam,
a beletokozódott gyerekkel együtt ugyan,
de tudomásul véve a visszafordíthatatlant?
Már le tudok ülni alkoholmentes
felesezésekre a szomorúsággal,
tudom, nem fogom az asztal alá inni,
ő sem engem. Már megnyugodva fogadom
a lelki fájdalmakat, tudom, hogy egy-egy szakaszt
közösen kell megtennünk, így van rendjén.
Már tudok egyedül állni a forgatagban,
nem azon gondolkodva, ki mit gondol rólam,
már tudom, nem muszáj minden áron
kitűnnöm, vagyok, aki vagyok.
Már tudok feloldódni a mások felé
forduló figyelemben, nem a beavatkozás
rését keresem a pajzson, nem leszek
kevesebb attól, hogy valaki többet
mutat meg magából.
Kényszergúnyáimat sorra levetkőzöm,
ki tudja, talán elérek a felnőttbőrömig,
s állhatok meztelen Szent Ferencként
köztetek, emberek.