EGY ÉRKATASZTRÓFA KAPCSOLATI HÁLÓJA
FORDUL A KOCKA
Azt a bizonyos kockát feldobta valaki
a levegőbe, s nem sejtettem, hogy pörögve
földet ér majd, még kevésbé, hogy egytől
hatig hány pöttyöt mutat majd a háta
ennek a térgeometrikus katicabogárnak.
Először ott volt a feleségem, mert mikor karácsony
előnapján, miután a kis délutáni családi
műsorhoz pár kis dalszöveget írtam,
majd nekiláttam felöltözni, némi izomlázra
lettem figyelmes, előző nap
leesett ötven centi hó, kétméteres
hóembert építettem, gondoltam, attól fáj
itt meg ott, de aztán a fájdalom erősödött,
egy úthenger döccent rá a mellkasomra,
bal karomat finoman le akarta tépni valaki,
homlokomat kiverte a víz, fejnehéz lettem,
ledőltem a díványra, és kiabáltam, hogy
rosszul vagyok, ő pedig ijedten beszaladt,
telefonon hívott segítséget.
Másodszor volt a kicsi lányom, mikor
eldőltem, akár a zsák, menekülni akart,
sírva könyörögtem, jöjjön oda, bújjon hozzám,
önző voltam, túl nehéz terhet pakoltam rá,
de akkor mindennél fontosabbnak tűnt,
hogy ő és feleségem kétfelől öleljenek,
míg sírva Isten kezébe teszem az életemet,
bocsánatot kérek tőle is, tőlük is minden
rosszért, amit elkövettem, könyörgök
folytatásért, ha lehetséges egyáltalán.
Harmadszor volt a háziorvosom, aki
derékig hóban kirándult éppen
százharminc kilométerre tőlünk, mégis
felvette rögtön, s a tünetek hallatán
kiadta az ukázt: azonnal mentő.
Negyedszer volt a mentők diszpécsere,
nyugodt és nyugtató, tájjellegű hang, tartotta
a vonalat, jelezte, éppen hol tart a kocsi,
kicsit értetlenkedett, vajon miért haladnak
ilyen lassan, feleségem tippelt, talán a hó
miatt, erre ledöbbent, ő az ország túlfelén
ücsörög valahol szolgálatban,
hónak ott nyoma sincs.
Ötödször volt a nagylányom, megőrizte
hidegvérét, és eszébe jutott, hogy a mentőket
útba kéne igazítani a szőlőhegyen, ahol
lakunk, a szomszédasszony úgy halt meg,
szintén szívrohamban, hogy a mentők félórát
kavarogtak a random dűlők és mélyutak
GPS-nem-látta hálózatában.
Hatodszor volt a mentőorvos, higgadtan
mindent végighallgatott, kérte a branült,
az infúziós tasakot, a morfinos fecskendőt,
gyorsan, szakszerűen látott el pillanatok alatt.
Hetedszer volt a mentős ápoló,
aki adta a branült, az infúziós tasakot,
a morfinos fecskendőt, hogy gyorsan,
szakszerűen, pillanatok alatt elláthassanak.
Nyolcadszor a sofőr, aki az ápolóval együtt
segítettek a hordágyra, letakart papírtakaróval
és pokróccal, ne fázzak, papírjaimat elkérték,
a jegyzőkönyvet felvették, a pénztárcámat
visszaadták feleségemnek, nem fog kelleni,
az úton végig csipogtak a műszerek,
míg a gyenge forgalomban tötyörögtünk
befelé a városba, a szívcentrumba.
Kilencedszer az asszisztens, aki,
mikor betoltak a műtőbe,
beállította a műszereket, ellenőrizte
a tasakot, amiből folyadék csöpögött belém,
neki és az orvosi személyzet többi tagjának
így nézett ki a karácsony estéje.
Tizedszer a doktor, aki bemutatkozott,
ő fog műteni, mutatta a képernyőn
szívemet a koszorúerek lüktető hálózatától
koronázva, és elmagyarázta, apró ballonok
segítségével hogyan juttat orvosi fémből
készült hálókat abba a fordított Mercedes-jel
alakú, nagy elágazásba, mely élettanilag
fontos területeket lát el vérrel.
Tizenegyedszer a másik doktor, aki szintén
közölte a nevét, mondván,
a műtét alatt ő lesz az összekötőm,
bármi gond van, neki szóljak, bármit
érzek, nyugodtan jelezzem, különben
már meg is érkeztek a katéterrel a szívembe,
rendben lesz minden, én pedig kértem
egy kacsát, hogy könnyíthessek magamon,
nem tudom, illik-e életmentő műtét közben,
de ha kell, akkor kell, nincs apelláta.
Tizenkettedszer még egy asszisztens
tevékenykedett némán,
adogatta a doktornak, amire éppen
szüksége volt, hogy engem megszereljen.
Tizenharmadszor az ápoló, aki felgurított
az osztályra, amint a két sztentet
bepattintották a szívembe, és újra
hordozhatónak minősítettek, vidám
fiú volt, fütyörészett a liftben,
de nem tudom, mit, talán ha hozzáfértem
volna a mobilomhoz, van egy applikáció,
mely beazonosít minden dallamot,
ennyi erővel meg is kérdezhettem volna,
most lehetne az a himnuszom.
Tizennegyedszer az osztályos nővér,
aki harsányan és jókedvűen bepasszította
ágyamat a hatszemélyes szobába hetediknek,
hiába, csúcsforgalom volt, talán a hidegfront
nyomta meg a kicsi szívüket, jöjjön, nyuszifül,
cseréljük a tasakot, nálunk maguk a tiniszekció,
ötvenes fiatalkák, mert a kuncsaftok zöme
hetvenes-nyolcvanas, addigra nyűvődnek el
annyira az erek, hogy mindenféle
beavatkozásra lesz szükség.
A kocka földet ért, és hosszú pörgés után
jól kivehetően hatost mutatott,
telitalálatos szelvény, élet vagy halál
közül az élet, felkavaró, végtelen hála,
miközben srégen velem szemben
egy tizenhét éves fiút elvittek, hogy új szívet
tegyenek bele a régi rozoga helyett,
balfelől pedig egy harmincnyolc éves
útmunkás haldoklott hörögve, mindene
tele vízzel, kütyüje nem bírta az iramot,
mechanikus szívet kap majd, elektromos
töltővel és tartalék aksikkal kell járnia,
úgy is lehet szép és tartalmas életet élni,
nyuszifül.