CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSÉRŐL
2009 január
TÜDŐGYULLADÁSOMRÓL
Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? –
Nem! (sónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.
Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szélétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélövé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.
Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.
Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás! …
Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, földi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.
Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengült újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.
De te repülsz? mind tűnnek, – mennek –
Minő derülés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál… s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendülj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!
Jambikusan lebeg az ágy-hajó-koporsó, ez a többfunkciós vízijármű a tüdőgyulladás akkortájt (antibiotikum híján) korántsem veszélytelen habjain. Élet és halál határvizein hánykolódik a beteg. A láz látomásokat hoz, végtelenné tágítja a belső teret: hol sarkvidéken, hol sivatagban járunk: ez a szélsőséges tapasztalat helyben fekvő világutazóvá teszi a versalanyt. Fulladás és zenei harmónia, barlangklíma és kerti szellő: a rettentő hullámvasút száguld utasával, minden versszak feldob és mélybe ránt, kétségbe és reménybe taszít. A kettős ritmust az ölelkező, hol lomhán nőrím-lejtésű, hol pattogós hímrímes sorvégek tükrözik. Műrepülés ez belső tájak felett, holott a repülőt éppúgy nem fedezték fel még, mint az antibiotikumot, bár a szuperszonikus gépek lehetősége ugyanúgy ott lebeg a légtérbe kódolva, mint a Bayer gyógyszergyár láthatatlan tömbje a német lapályon. A vad víziók túlvilági sejtelmeket is „kitermelnek”: rejtélyes kéz kilőtte nyílvessző a mellkasban, bordacsontokat rugdosó kettős halál, klasszicista homlokzatra kívánkozó, allegorikus nőalak szállítja a menetrendszerinti Gyógyulást. Ezek a földöntúli képzetek azonban az egészség főldi biztosának engedik át helyüket. Csokonai az emberen túli távlatok után barátság és tudomány saját használatú öblében horgonyozza le hajóját. Alkalmi vers lenne hát, köszönőlevél Sándorffynak, akiről ma már csak a filológusok tudják, hogy költőnk jó barátja volt, orvos és színházpártoló? Szeretnénk fennköltebb tanulságot, „emberfejekkel lapdázó” végzetet (Vörösmarty), „ádáz Erinnisz lelké”-t (Berzsenyi), „a virtus nagy tűneményit” (Kölcsey), valami philosophiai felokosítást, hogy katarzissal zárhassuk a történetet…
Vérszomjas vámpír az olvasó, neki a költő vagy mások vére, kínhalála kell, pedig nem erőltetett hepiend ez, éppen csak enyhülés, szippantásnyi levegő egy kilátástalan tusában. Csokonai az áradásból felbukva emberi arcot pillant meg, ebbe kapaszkodik. Megúszta, még zenghet háladalt. A mellkas rokkant bóltjai működni kezdenek, lomhán zakatol a test nevű gyár… a hajótörött egyelőre partra vetődött, még csak nem is lakatlan szigeten.