ARÁNYPÁROK
[ÁLLÍTSD ARÁNYBA!]
Ki mondja meg, hogyan aránylik egymáshoz
a már megtett életút és ami még előttem áll?
Kétharmad-egyharmad? Túl vagyok a javán?
Vajon a nehezén is? Vagy csak most jön még a
feketeleves? Ha száz évig élek, mint kicsi híján
egyik nagyanyám, még épp csak elhaladtam
a félutat, bár valószínűleg jóval lassabb tempóban
telik majd a hátralévő, mint az eddigi táv.
Hogyan aránylik egymáshoz az ember törékenysége
és szívóssága? Van olyan arányszám, ami kimutatja,
mik a túlélési esélyek, mennyi az annyi, van-e olyan kulcs?
Hiszen mennyire kevés elég, hogy valaki
összeomoljon egyet jajdulva vagy akár hangtalan,
annyi csak, hogy egy hártya átszakad, egy ér eldurran,
egy vérrög beékelődik, egy pici mirigy többé nem
választ ki egy számunkra ismeretlen nedvet,
egy billentyű nem mozdul többé, egy járat eltömődik.
Sok-sok szerv összhangjában elég egy parányi
anomália, és máris dűl-borul minden szellemi
építmény, hebegő roncs lesz az arany elméből.
Másfelől mit ki nem bír az ember, lágert, gulágot,
kihajtják a mínusz negyvenbe, de bírja, vonszolja
csak magát, de bírja, nevezhetetlen ételt kap,
de bírja, kis híján szomjan hal, de bírja, mínusz
ötvenbe már nem hajtják ki, de csak mert a fejsze
éle meg a ló már nem bírja. Végtelenül törékenyek
és végtelenül állóképesek vagyunk, egy magyar
hajós ebben a pillanatban is küzd a hullámokkal,
a depresszióval, a szétszakadó tenyere fájdalmával,
mégis körbehajózza ingatag vitorlásán a Földet,
kitűzte, hát véghez is viszi, térkövetőn lehet
bemérni, hol tart a térképen, netes fedélzeti
naplójából tudjuk, fejében mi zajlik éppen,
s ha valami jóvátehetetlen tragédia történik vele,
mint annyi mással, a kitartás és törékenység
kifürkészhetetlen arányának mementójaként
nyugszik majd hullámsírjában. Én meg itthon ülök
szívrohamom egyéves évfordulója után nem sokkal,
elégettem egy kazal kéziratot, melyek tömkelegét
csóvaként vonszoltam magam után, nehezítették
lépteimet, könyvtáram ment a zúzóba,
megette a penész, újjászülettem, és ugyanúgy
nem ismerem az arányokat, épp annyi
esélyem van életre és halálra, mint az óceánon
hánykolódva aludni próbáló hajósnak.
Miközben ő a sósvízből készít magának
édeset, én az asztalom hullámverésében
hánykódó cédulák tartalmát mentem át
folyamatosan életművembe, miközben
halálművem tetszőleges és kitalálhatatlan
sebességgel közeledik, valódi életem
aranyfedezete pedig gondosan elmentve
izzik valahol egy égi széfben.