A KÉSZSÉGES JÓNÁS

Rába György verseihez

Mi a legfontosabb? Talán az ujjak rácsa mögötti arc („lesek keresztül ujjrácsaimon / emlékezem tehát hazudozom” – Elkésett fagyosszent). Azazhogy a kettő együtt. Az ujjak és az arc. A rácsok és az általuk szabdalt képmás azonban nem mozaik- vagy intarzia-szerűen, egy síkba illesztve elképzelendők. Térben hatnak csupán: nem tudjuk a kettőt egy időben, ugyanolyan élességgel látni, csak egyikre vagy másikra fókuszálhatunk. Ha az arcra összpontosítunk, mindig is töredékes marad, meglehet, éppen a lényegi vonásokat fogja el előlünk a két kézfej textúrája, s az ujjakat sem tudjuk úgy szemlélni, mintha légüres térre látnánk közöttük: ehhez túl antropomorf a háttérben búvó rajzolat.

Meg hogy „a beszéd kerítése mögött laknak, akik már egyszer fölegyenesedtek” (Végig oroszlán). A börtön-képzet, a cethal-képzet. A belső börtön, a benső cethal: „szorongásból torkomon át ki-kitörő ráolvasások” (Ráolvasás). A szöveg mint karcer, mondanánk, ha korszerűek akarnánk lenni, az Ige áristoma, mondanánk, ha konzervatívak. Rács a szöveg, a szövegkörnyezet, a történelmi szövegkönyv, de a mondott szó egyben szabadulás is. Remegve biflázni históriánk leckéit, légyen bár szó diktatúrákról vagy szélcsendes „békeidőben” marakodó „agyaras falkákról”, esetleg egy adóív kitöltéséről – tananyag ez is! Nem ússzuk meg, nem úszhatjuk meg ezt a kínt – sugallja Rába.

amortizálódik

S nem csupán a történelmi idő rombol, rombol a személyes idő is. Elöregszik civilizációnk, de amortizálódik benne az egyes létezés is. Ez a másik, talán legfájóbb tapasztalás. Ezért emelkedne ki szívesen „idő s tér sodrából”, húzatná ki magát hegyimentővel az emberlétből, „mikor már nem is az éveket / a hónapokat guberálod össze” (Évtizedek étlapja). A friss, élettelt jelen kihívása és a régi szerelem vágytűnt viszontlátása, a múlt foszladozó, kapaszkodásra nem alkalmas, csupán az emlékezet bábjait mozgató kötelei, kötődései: megannyi könyörtelen, lelombozó tapasztalat.

Lényünk tehát nem végtelenben mozgó, végletesen relatív identitású pont, kiábrándulása nem tét nélküli, kozmikus unalom. Nagyon is gúzsba kötött, gúzsból szabadult, amolyan kaszáskútba taszított, emberevő sündisznóknak vetett csillagszemű juhász, tűzbe-vízbe dobott, méhkaptárba zárt, mindig kiszabaduló kiskakas. Követelvén a gyémánt félkrajcárt. Ezért az átváltozások is. Morzsol az idő, csépel az idő, porít az idő, lúgoz az idő, de Jónás, mint egy Tom és Jerry-rajzfilm-figura, újra és újra visszanyeri három dimenzióját. Az álomkép-átváltozások törvényszerűsége ez.

Erre tanú a vonakodó címszereplő alak-párja: a próféta, a nagy hasbeszélő, akinek gyomrából kikívánkozik a zsigeri indulat, hasbeszéd, a tökinda miatt zsörtölődő, a történelmi időbe rekesztett, s az időntúliba kapaszkodó versszemély. Aki – öles szakálla ellenére, jól beidegzett életstratégiáival, menekülési és veszélyfelismerési reflexeivel együtt – pimaszul fiatal. Alighanem legtöbb koravén huszon-harmincéves pályatársunknál ifjabb, bármely percben ruganyos szaltóra, tűzijátékra kész. Mondhatjuk ezt szürrealizmusnak. De mondhatjuk próteizmusnak is, weöresi alakváltó-kedvnek és -képességnek (mert sokaknak van kedve, s keveseknek hitető képessége). Közép-európai íróéletrajzok kedvenc közhelye a szerző volt (kényszer)foglalkozásainak felsorolása, Hrabaltól Hajnóczyig és tovább. S kezdhetnénk még korábbról „Sikáltam hajót, rántottam az ampát”. Rábának nincs szüksége efféle biográfusi trükközésre. Azzá kényszerül, szinte pillanatról pillanatra, amivé akar. (Tudom, paradoxon, de lehetetlen most paradoxonok nélkül beszélnem.) Cet, mókus, obsitos, botcsinálta turista, kuruzsló, Paszternák, Till Eulenspiegel, sivatagi vándor, Anti-Kolumbusz, Casanova, kikiáltó, fagyosszent, Mikulás vagy épp Spinoza: néhány lehetőség, pillanatnyi alakváltozat. „Száz életet ezeret” – szól a kiáltvány (Gyurmázó). Elég megérintenie a mást, máris mássá változott: „és amilyen a szó / ittas badar királyi / máris láthatsz ámuldozó / arra a létre válni” (Fohász sugallatért).

Nagy, komoly, mély játékok ezek. Semmi póz vagy hegytetőn lángolás. Ostábla, tarokk, sakk- vagy bridzsparti mellett telik a versek ideje. Mégis elevenbe maró, vérre menő játszma. És főképpen személyes. Együttlétezés közös terepen. „Természete csapatjátékra kevéssé alkalmas / páros versenyben azonban néha meglepően használható” (RGY bizalmas káderlapja). Miként a fa törzse lombot és gyökeret, úgy köti össze a verstest alkotója és befogadója tudatát. Csak hagyni kell terjeszkedni az ágakat.

egy másfajta térbe vetülve-vetődve

És ez az alakváltásokon át szökellő személyesség sosem veszítheti el önmagát. Töretik, facsartatik, de időnként átlényegül, él és uralkodik. S árnyként egy másfajta térbe (talán a vers terébe?) vetülve-vetődve, valami más időbe (talán a fizikán-túli terébe?) rajzoltan marad fenn minden, ami rá jellemző. S ha bennreked is, a vers alázata által kiemelkedik, kimagaslik a fősodorból. „A testetlent nem tudja legyőzni” (Hadgyakorlat macska módra), írja le a macska harcát megfoghatatlan zsákmányával, ő maga ugyanakkor puskáját elsütötte alaktalan testetlen árnyéktalan célpontjára elejtette a vérző zokszótlan láthatatlan vadat (A líra logika). Győz a legyőzhetetlen, egyszerre van jelen, s túl a jelenen. „Nem tapasztalaton túl istenítek – számol be e kettősségről Rába egyik legmélyebben belém gyökerezett mondatában – de épp egy emberi mozdulatot” (Apák és fiák).

kép | adobe.com