Lackfi János

ÁGNES ÉS AZ ÁTVÁLTOZÓK

2007 december

ÁGNES ÉS AZ ÁTVÁLTOZÓK

Ágnes már négyéves, ezért mikor felébredt, négy hatalmas szikla, no, nem, négy hatalmas takaró gördült le, no, nem a szívéről, hanem a hasáról. Este megmondta az anyukájának, pontosan négy takarót terítsen rá, egyiket a másik után, se egy nem elég, se kettő, se három, se három és fél, se tizenhúsz. Aztán fogta a varázslópálcáját, és mind a négy takarót sziklává változtatta, úgy aludt alattuk, mint egy erős óriás, és nem lett semmi baja sem.
csillagleves
Ő már ezerszáz kiló, és holnap száz év múlva lesz egyperces. Az egyik takaró-szikla macimintás, a másik csupakockásmegvirágos, a harmadikat valószínűleg sötétségből varrták, ezért most, reggel már nem látszott. De az is lehet, hogy Ágnes beletúrta az ágyba, és a takaró ott láthatatlanná vált. A legérdekesebb a negyedik takaró: ez olyan, mint egy óriás halászháló. Egy nagyon ügyes néni horgolta. Ágnes egyszer csillaglevest akart főzni, hát szépen kinyúlt az ablakon, leszedegette az égről a csillagokat, mint a gyümölcsöket. Bő vízben lemosogatta róluk az űrkoszt, aztán belezuttyantotta mind a hálótakaróba, és lecsöpögtette a mosóvizet. Olyan leves lett belőle, hogy az összes maci megnyalta mind a tíz ujját.

miro1

Ágnes most ki akart pattanni az ágyból, de előbb még sivatagi rókává változtatta magát. Az ágyszivacsból meg sivatagot csinált, de az a róka olyan ügyesen szaladgált a sivító szélben, a süppedős homokban, olyan ügyesen bukfencezett buckáról buckára, hogy máris az ágy szélére ért, leült, és lelógatta a lábát a semmibe.
mint egy tigris
A padlóra huppanva meglátta, hogy egy böhöm legóautó rohan felé teljes sebességgel. Egy cseppet sem ijedt meg tőle, egyet ugrott, kettőt szökkent, és négykézláb, mint egy tigris, máris ügyesen odébb penderült. Közben egy kósza rotringhegy megkarcolta az ujját. Más ettől nagyon megijedt volna, de Ágnest nem olyan fából faragták. Nézte a kezén a kicsi sebet, és először arra gondolt, hogy hangosan sírni kezd, az úgyis lehallatszik, de aztán a sírást eltette lentre, majd akkor zendít rá, amikor a Mamához ér. Különben is, mikor óriás volt, egyszer már akkora seb is volt a kezén, mint egy mosolygó bálna szája. Még vérzett is! Ágnes azonban akkor sem sírt rögtön, előbb megvárta, hogy a Mama is jól hallja.

Indult is volna lefelé, ám ekkor nyöszörgés hallatszott. Hát látja ám, hogy a száguldozó legóautó közben felborult, és most keservesen vinnyog a földön. Ágnesnek megesett rajta a szíve, mondta neki:

– Ejnye-ejnye, látod, hogy nem jó rohangászni, embergázolatot csinálni, a végén mindig baj lesz belőle.

Felkapta az autót, mint egy kisbabát, becsavarta egy rongyba, egy mesebeli királylány-fátyolba, és ringatgatni kezdte. Mondta neki:

– Ej, te sárga kisautó, nem is vagy te sárga kisautó, hanem kiskölyök zsiráf, rég kaptál enni, és hiányzott az anyukád, ugye? Na, majd én megszoptatlak.

miro3

Azzal tényleg felhúzta az alvópólóját, és megszoptatta, mert neki már megnőtt a mellénye, mint egy anyukának, és tud adni belőle igazi tejet. A zsiráfanyukák így etetik a kis kölyküket.
kicsit büdös volt
Amint így javában babázgatott, egyszeriben úgy érezte, hogy magától felemelkedik a levegőbe. Mintha repülni tudna, vagy mintha óriásdarura kötötték volna. így libegve repült le a lépcsőn az alsó szintre, ahol aztán az a valami szépen letette a földre. Ágnes hátrafordult, és meglátta, hogy egy hatalmas, lihegő, kicsit csorgós nyálú bernáthegyi volt az, de egyáltalán senkit nem bántott, olyan szelíd volt. Arcát beletemette a kutya bundájába, kicsit büdös volt, de kicsit minden kutya büdös, attól még azért lehet szép.

Ekkor kigyulladt felettük a villanykörte, nagyot sercegett az izzószál, és előpattant belőle egy villámhajú, égett szagú kis tündér.

– Ezer bocsánat, kedves Ágnes – fuvolázta –, ezt a loncsos, nagy kutyát elfelejtettem visszacsinálni.

Villogó pálcájával meglegyintette a bernáthegyi orrát, majd egy szempillantás alatt visszaröppent a helyére, a hunyorgó lámpakörtébe. A bernáthegyi lefeküdt a padlóra, lekicsinyedett akkorára, mint egy rendes plüssállat, és így már Ágnes fel tudta emelni, mint a pelyhet. Orrát belefúrta a bundába, amelynek most már égett műanyagszaga volt.

miro4

A kislány zoknisurrogós léptei után ott maradt viszont a földön egy kölyökzsiráf. Vagy inkább mégis egy kisautó, hiszen volt négy kereke. Bár az anyukája épp az előbb szoptatta meg. Vagy épp az előbb töltött bele benzint? Ha így, ha úgy, a zsiráfnak kinéző kisautó vagy kisautónak kinéző zsiráf ott hevert az előszoba padlóján. De nem sokáig magányoskodott. Nem messze tőle akadt egy szintén földön heverésző sárga zokni. Ágnes felejthette ott, nyilván leesett a lábáról. Az a zokni egyszeriben keresztülbucskázott a fején, és lássatok csudát, barna trapézokkal telekockázott bundájú zsiráfmama lett. Vagy talán legóautó-anyuka. Odagurult a kisautóhoz, és adott neki még benzint. Vagy odaszaladt a kiszsiráfhoz, és adott neki még tejet. Aztán nyolc lábon vígan fel-alá futkároztak az előszobában. Vagy nyolc keréken vígan fel-alá gurigáztak az előszobában.
napfény-matrózok
Mindeközben Ágnes a nagyszobához ért, résnyire nyitotta ajtaját, és szeme-szája elállt a csodálkozástól. Mama éppen kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, és egy csomó napfény ugrott be a szobába. Mint egy tigrisbukfencező matróz, ruhájából csak úgy szállt a sűrű por. Szempillantás alatt beugráltak a barátai is, mosolygósan, csupa fehér ruhában, fejükön tányérsapkával. Egyiknél harmonika volt, másiknál bődült nagybőgő, a harmadik nyakában dob. Rögtön zenélni is kezdtek, majd összedőlt belé a ház. A napfény-matrózok izmos karján ugrándoztak a tetovált szívek, női nevek, keresztek és sellők. Mama pedig tapsolt nekik, tapsolt és nevetett, hogy istenem, micsoda bolondok! Az a matróz, aki először ugrott be, fogta magát, és táncra perdült. Ilyen táncot Ágnes még sose látott. A tengerész leszerelte mindkét lábát, mint egy műanyagbaba, és ez egy cseppet sem fájt neki. Úgy dobálózott azokkal a lábakkal, mint a bűvészek a naranccsal. Aztán helyére tette a lábát, leszedte a két kezét, és azt dobálta, pörgött egyre feljebb, egészen a plafonig. És még ez se fájt, sőt direkte jólesett. A végén következett a legnagyobb mutatvány. A fejét is lecsavarozta, és úgy játszott vele, mintha focilabda lenne. Pattogtatta a lábfején, a térdén, a mellkasán, a vállán, majd felrúgta magasra a levegőbe, aláállt, a fej meg hajszálpontosan visszaesett a nyakára, és egy széleset mosolygott. Ekkor a matróz belekarolt a Mamába, megforgatta, és körbetáncolta vele a szobát, aztán kiugrott az ablakon, és már ott szaladt a kertben, nyomában társaival. Most aztán Mama is belekarolt Ágnesbe, megforgatta, és körbetáncolta vele a szobát.

Ágnes pedig, mint egy pizsamás királykisasszony, megállt a szoba közepén, és meghajolt.

– Nézd, egy fekete zsiráf! – mutatott a lába elé, a földre, ahol az árnyéka nyújtózkodott, és tényleg zsiráfnak nézett ki hosszú lábbal, hosszú nyakkal. Ágnes leguggolt hozzá, mire a zsiráf fekete macskává gombolyodott össze, hogy a kislány jobban megsimogathassa.

Ekkor Mama összecsapta a kezét, és így kiáltott:

– Csak nem az én vendéglőmbe tetszett jönni?

Ágnes bólogatva mutatta, hogy de bizony, és szökdécselve odaszaladt a Mamához.

miro5

Ekkor azonban eszébe jutott valami, és keservesen sírva fakadt. Akkora krokodilkönnyeket potyogtatott, hogy azok szétgurigáztak a padlón, mint valami üveggolyók. Mama megpróbálta megkérdezni, ugyan, mi a baj. Ágnes azonban nem válaszolt, pontosabban válaszolt, csak hát ez a válasz igen különösen hangzott:

– Menhemenhe mahujja!

Még az a szerencse, hogy éppen arra repült egy zsepi-madár. Annak a madárnak fehér volt a tolla, mint a hó, ráröppent Ágnes szemére, és addig törölgette, míg teljesen fel nem száradt. Aztán rászállt Ágnes orrára, és addig facsargatta, amíg a kislány mindent ki nem fújt belőle. Ekkor aztán gyűrötten és jóllakottan tovaszállott fészkére, a szemetesbe.

– Megsebezte a ujjam!

Hát ez már mindjárt másképp hangzott. Mama szemügyre vette az odatartott kisujjat:

– Ó, az az átkozott rotringhegy! – csóválta meg a fejét -, szerencsére csak olyan picit szúrt, mint egy egész kis törpe szája. Úgyhogy ezt a kis szájat most betapasztjuk.

Ágnes majdnem megint sírva fakadt, amiért nem mintás tapaszt kapott, pedig az jobban gyógyít, és jobban illik egy kislány ujjára. Ő aztán nem lenne ilyen bolond anyuka, akkor is olyat tenne rá, ha elfogyott.

Aztán mégsem ezért fakadt sírva, hanem mert rájött, hogy nagyon éhes, és vendéglőbe szeretne menni.

No de sebaj, sírás közben jönnek a legjobb gondolatok, és egyszeriben ő is rájött a megoldásra. Hirtelen lámpatündérré változott, kicsit meglegyintette Mama orrát, és azt mondta:

– És most összetörpítelek, és odaviszlek, ahova akarom! Ne félj, nem fog fájni!

Nem csalás, nem ámítás, Mama tényleg nagyon aranyos, apró mamává változott. Épp elfért Ágnes tenyerében. Ha már így esett, meg is kérte Ágnest, hogy vigye el őt a vendéglőbe, mert ilyen csipisz létére mire egyedül odaérne, tán be is esteledne. Cserébe fényesen kiszolgálja Ágnest, igaz, nem ingyen, hiszen ez mégiscsak egy luxusvendéglő. Ágnes kegyesen felemelte Mamát, és óvatosan letette őt a konyhaasztalra, bár előbb megkérte, hogy a papucsával ne piszkítsa össze a térítőt. Mama megpróbálta felemelni az egyik kést, de rájött, hiába is erőlködik, hiszen a kés sokkal nagyobb nála.

miro7

Ágnes, a lámpatündér, ekkor mégiscsak megengedte, hogy felnőjön, így hát Mama egyszeriben óriásmamaként tornyosult előtte, fejével a lámpát verdeste. Gyorsan le is ugrott inkább az asztalról, és étlapot varázsolt Ágnes kezébe. Ágnes három nyelven, magyarul, angolul és piliscsabaiul is kiolvasta belőle az összes ételt, félig már evvel jóllakott. A másik fele éhesség viszont úgy dörömbölt a hasán, hogy öklével addig kellett vernie az asztalt, amíg csak az olvasztott sajtos kenyér ott nem gőzölgött előtte egy kistányéron. Mama gondterhelt arcot vágott:

– Ez, sajnos, nagyon drága étel!

– Ugyan, Mama, tudod, hogy én vagyok az a gazdag hölgy! – hangzott a válasz. Azzal Ágnes kitátotta a pénztárcáját, vagyis a száját, és jól látszott, hogy az telis-tele van puszival. Mama megnyugodott, hogy fizetővendég állt a házhoz, és felvidulva tett-vett a konyhában.

Ágnes először egy sárga napot harapott ki a kenyérből, de aztán már csak félholdakat, egyre kisebb holdsarlókat. Ezek elkezdtek keringeni és világítani odabenn, a hasának sötétjében, úgyhogy az éhesség felhagyott a dörömböléssel, és elszunnyadt a nagy fényességben.

Ágnes kicsit csámcsogó szájából most csupa álmok ugráltak ki, és ő mindet elmesélte.
az összes számolás
Először ott volt a pöttyös leopárd, amelyik cserebogarakat evett, aranyos nyuszit sosem, de aztán kórházba került, injekciót adtak be neki, de nem szúrósat, ettől megtanulta az összes számolást, és sosem piszkolta össze az iskolaköpenyét. Másodszor a hóember, aki kéményseprőként dolgozott, néha leesett a tetőről, de mindig újra összeszedte magát hóemberré, és visszamászott ugyanoda. Harmadszor arra jött egy élő kisvirsli, akinek volt keze. És volt lába. Addig ment, mendegélt, amíg találkozott egy növénnyel, de az nem élt. Ment szépen az égig érő nádban, ki se látott belőle. Átmászta a vaskerítést, de nem lőtték le a katonák. Aztán átment a virágszálakon. Levágta a kisvirsli a virágszálat, abból kijött egy szomjas királykisasszony. Ettek-ittak, lefeküdtek, itt a vége, huss el véle.

Ágnes már repült is az előszoba felé, mert meghallotta, hogy az udvar gyerekkiabálástól visszhangzik. A tányéron ott búslakodott a sajtos kenyér, ezért most sajnos kenyérnek kellett őt hívni. Szívesebben szaladt volna Ágnessel, ugyanúgy a hasában csörömpölve, mint a pár félhold, meg az egy nap. A pohárban ott savanyodott az édes gyümölcstea, szívesen sorban állt volna kortyonként a lift előtt, és leutazott volna Ágnes hasába.

– Hé, a fizetség! – kiáltott a vendéglős asszonyság, és a feledékeny gazdag hölgy már nyitotta is a pénztár-száját, huszontízezer puszival fizetett. Azzal rohant az előszoba felé.

– Hé, a visszajáró! – kiáltott a vendéglős asszonyság, és a feledékeny gazdag hölgy szaladt vissza, az arcát nyújtotta, és kapott vissza legalább mínusz három egész fél puszit. Azzal már rohant is az előszoba felé.

– Hé, a maradék! – kiáltott a vendéglős asszonyság, és a feledékeny gazdag hölgy azt mondta, jó, de csak kettőször tíz falatot, és nagy nehezen legyömöszölt plusz tízhárom ezer sajtos kenyeret. Azzal rohant az előszoba felé.
hosszú, szelíd kígyó
Az előszobában aztán körbenézett, és meglátta a ruha-állatokat. A kabátja nagyon szeretett volna kezet enni, ezért Ágnes beledugta a kezét, és megetette szegényt. A két cipő is tátogott, Ágnes rögtön adott nekik lábat, és ettől aztán megnyugodtak. A sálat meg, ezt a hosszú, szelíd kígyót, a nyakába tekerte, hogy felmelegedjen a hideg vére.

Hatalmas, narancssárga motorjára pattant íziben, és olyan hangosan elindult vele, hogy állat. Mama fülét is befogta, nehogy megsüketüljön.

– Ég veled, Mama! – kiabálta, és huss, átröppent a falon, csak úgy porzott utána a levegő.

Ahogy lassan elült a por, a falon felderengett egy nyílás, pont akkora, amekkorán egy négyéves motoros kislány kifér. A nyílás mellett apa állt őszöregen, a haja fehér volt, a bajusza fehér, a szakálla fehér. Hirtelen megrázta a fejét, mint aki gyorsan megborotválkozik és befesti a haját: bajusza-szakálla elröppent, haja pedig fehérből szőkére változott. Kezében téglákkal és kőműveskanállal nekilátott, hogy játékból fütyörészve befoltozza a falat, amit Ágnes játékból tört össze.

miro8

Az udvaron eközben Ágnes énekelt, meg a barátnője, Sára. Együtt motoroztak odalenn, lábukkal hajtották a narancssárga és az ezüstszínű motort.

– Szia, Ágnes, motorozol? – kérdezi a kertben Kata, aki a Sára anyukája.

– De ez nem motor, hanem ló, nem látod? Azért etetjük szénával!

A beszélgetésből többet nem lehetett hallani, mert Ágnes alatt felbőgött a benzinfűvel jóllakott narancssárga motor – sörénye megvillant, mintha fehérből szőkébe váltó apahaj volna.

 kép | Joan Miró művei