LÁBA ALÓL A TALAJ

Sietősen jött idén a tavasz, február közepén olyan meleg hullámokkal, hogy a hegyen ibolya nyílt, és a kapu előtti magnólia rügyei kipattantak. Milyen ismerős a kapkodó lelkesülés, a nagy nekirugaszkodás – aztán jeges esők hőköltettek, s voltak napok, amikor megfagyni látszott, visszaparancsoltatott az egész rebbenő-nyüzsgő elevenség. S mintha félénken össze is zsugorodott volna minden levélkezdemény, bimbó. Hiába tudod, álcázás csupán, megtévesztési trükk, hogy a titok titok maradhasson, ne lásd a folyamatot, érd be az eredménnyel (a felszínnel?, a ténnyel?): most is kizöldült, virágzik, feltámadt. Még a szobanövényeim hajtásait sem sikerült soha megfigyelnem, egyetlen diffenbahia-levél kicsavarodását, egyetlen citromvirág kinyílását sem, pedig nem sajnáltam az időt, s hányszor tapasztaltam, hogy ha nem figyelem, egy óra alatt kifejlett, illatozó virág lesz a bimbóból. Nincs mód annyira részt venni senki, semmi alakulásában, hogy igazán észrevedd, amikor meglesz, megtörténik valami; egyszer csak ott van, előtted van, örülhetsz, kétségbeeshetsz, kutakodhatsz, hogyan is volt, okok és eredők hálóját analizálhatod, leírhatod történetileg, hihetsz a bizonyítékoknak, kételkedhetsz még a bizonyítékok hitelességében is, de minek ámítanád magad? – kíváncsiságod kielégületlen maradt.

Csalódott vagyok és szeretem is ezt a szemérmességet, meglehet, épp az ízlésem szerint mutakozik ilyennek a világ – nekem; zártság, rejtőzködés és folyamatos áramlás elegye, de kapcsolat talán nem is lehetséges, csak ilyen elegyességgel.

időtávolság

Valaha – s nem volt az nagyon régen, legfeljebb négy-öt éve – D. önmagának is érvelve magyarázta, hogy a világon minden, az anyagrészecskéktől az emberi kapcsolatokig, természete szerint gyorsan szétesne, mint ahogy gyorsan, differenciálatlanul összeállt, és csakis emberi erő, értelemmel áthatott erő képes rendezni, tartani a dolgokat. A párolt, nem is igazán eredeti teóriát D. olyan azonosulással, annyi ötletes példával, pontatlan, de rokonszenves hivatkozással adta elő; elszántsága, s főként hogy az egészet saját életgyakorlatában használja, emlékezetessé és szeretetre méltóvá tette a délutáni beszélgetést, a negyvenes évei elején járó férfi gesztusait, ahogy például le-levette a szemüvegét és energikusan (bizonyára neurotikusan is) megtörülgette. D. csak pár évvel fiatalabb nálam, de kacskaringós, sokszor módosított pályája miatt generációnyi köztünk az időtávolság; későn is nősült, a feleségét pici gyerekkorától ismerem, óvodás társa volt a lányomnak, tizenöt évvel később pedig tanítványom az egyetemen.

Az esküvőjükön még minden eshetőség megvolt – mire is? Amit mesékben és vigasztaló történetekben „boldogság”-ként emlegetnek, az valószínűleg csak absztrakció, annak is kétes. D. és sokkal fiatalabb felesége különben túlságosan nyugtalanok voltak, semhogy tartósan elheverjenek egyetlen állapotban – legyen az akár a boldogság. De eshetőség volt nagy szerelemre, szövetségre, jó munkára – ehhez a kaotikus, megannyi gusztustalan hordalékot hömpölyögtető ár, a ’89-90-es nagy változás is segített. D. művelődési ház igazgató lett, s bár nagyon kevés pénzzel és eszközzel indult, ráadásul merész tervekkel és naivan, két esztendő alatt olyasmit hozott létre, ami csakugyan páratlan volt ezekben az években: érdekes, mozgalmas kultúrközpontot. Közben az országban mindenütt holttá váltak a hasonló intézmények, vagy otrombán alkalmazkodni próbáltak az új időkhöz, és a munkatársak siránkoztak, hogy már a videoklubok, a discók és a természetgyógyász tanfolyamok se vonzanak. Akkoriban beszélt D. az értelemmel áthatott erőről, az összetartás feladatáról. Sokat és szenvedélyesen beszélt, mohón keresett társaságot, közönséget, rengeteg előadást is tartott, nem titkolta, hogy kedvére van mindenféle közszereplés, mert élvezi a saját gondolatait, a saját hangját. Világfelfedezése és lobogása talán mosolyogtatóan gyerekes volt, de én is gyönyörűséggel figyeltem, s tőlem telhetően segítettem – üdítő kivétel, mondtam, az elaggott világban, és ez legalább kétségbevonhatatlan.

Milyen gyorsan rontott-vert szét maga körül mindent – mintha önfeláldozóan, a kísérleti alany szerepét is vállalva, azt a hajdani elméletet bizonyítaná. Hirtelen elfáradt, elfogyott a tartaléka, egyszeriben elviselhetetlen teher lett, ami addig lendítette – betegnek látszott, a szeme fátyolos, a bőre petyhüdt, a gesztusai lomhábbak. A felesége előbb aggódott, mert rengeteget aludt, kimerülten le-ledőlt napközben is, ürügyet keresett, hogy miért nem megy a munkahelyére, s főként miért nem törődik mindazzal, amit ő talált ki, teremtett meg, tehetségesen és sok munkával.

el-elakadó mozdulatokkal

D. ingerülten utasította el a szeretetteljes faggatózást, nem tűrt semmiféle kritikát, a humora elpárolgott, s a menetrendszerű gondok, az ócska kis kellemetlenségek mintha letaglóznák. Megpályázott és megnyert egy kéthónapos nyugat-európai ösztöndíjat – tapintatlanul kérdeztem: minek, ő meg visszakérdezett: már én sem tartom arra érdemesnek, úgy gondolom, nem illeti meg, nem dolgozott eleget, faragatlan, képzetlen tuskó, akinek bőven elég élete végéig egy művelődési ház, elegendő az ottani nyűglődés. Szinte kiabált. Hogy igenis elmegy, és nem engedi, hogy bárki korlátozza a szabadságában, ne adjon neki senki tanácsokat, nem dedós, akinek előírják, mikor mit csináljon, hová menjen vagy hová ne menjen. Tudtam, hogy a sortűz nem nekem szól. Az általános alannyal vagy többes számú igékkel fogalmazott mondatokat jól ismerem. A házasságuk, nem volt többé titok, összeomlani készült; a hosszú utazás egyszerre kitérés, halasztás, menekülés és bizonykodás is: lám, megbecsült, nagyra tartott ember ő, mindenki más többet lát benne, mint a közvetlen környezete – igen, a felesége. Még elutazása előtt eljött hozzám, s úgy öntötte ki szíve fájdalmát, amit barátságnak nem nevezhető jó ismeretségünk sem indokolt. Őszinteséget emlegetett, zavarba ejtően bizalmasságot, de kerülte a tekintetemet, és kusza, el-elakadó mozdulatokkal magyarázta, mennyire másképpen, érettebben látja a világot, mint akár csak egy esztendeje is. Most hagyja, hogy a történések és folyamatok megérintsék, sőt átjárják, most már nem olyan gőgösen válogató, inkább tudatosan is kiteszi magát, odatartja egész befogadóvá tett lényét az eseményeknek, hagyja, hogy a sorsa beteljesedjék, s így összehasonlíthatatlanabbul több élménye van, gazdagabb lett a belső élete – de magára hagyott ebben a megvilágosító változásban; a barátok, a rokonok, mindenki a régi énjét ismeri, aki szerette, olyannak szerette, amilyen régen volt, csakhogy ő képtelen már hátrálni, bárki kedvéért visszafordulni, mert tudja, hogy jó úton jár, miért őneki kellene akkor feladni, felejteni, egyezkedni – miért nem próbálja senki megérteni és követni – igen, a felesége sem, megérteni sem hajlandó ezeket a változásokat. A szája mentén remegett egy izom, még mindig nem nézett rám, sírni kezdett, és hagyta, hogy a könny végigcsorogjon az orrán. Aztán a feleség is eljött, egyedül, és ő is őszintén meg bizalmasan beszélt, sírt, valami papírdarabot – blokk vagy buszjegy – gyűrt, morzsolt hosszú ujjai között, olyan gyorsan és gépiesen, mintha kötne. Miért?, képtelen megérteni, miért történt ez az egész és miben hibás, valahogy elsodródtak egymástól, D. rossz társaságba keveredett, de azt várja, ő tartson vele, vegyen részt a misztikus szeánszaikon és igyon abból a főzetből, ami állítólag teljesen ártalmatlan, nem kábítószer vagy ilyesmi, csak éppen oldottabbá tenné, de ő nem akar se oldottabb, se feszültebb lenni, élni akar, mint korábban, dolgozni – és D. már nem szereti, nincs már benne szerelem, elvörösödött, kínlódott, de valahogy ki kellett mondania: nincs közöttük testi kapcsolat: talán mást szeret? Mikor és miért történt, valamit nem vett észre, valamit rosszul csinált, de mikor? Kicsúszott D. lába alól a talaj – mi legyen most, ilyenkor mit lehet tenni? És kétségbeesetten követelte, hogy mondjam meg, mit csináljon, és mi történt, és mikor történt. Mikor? Senki sem vette észre, amikor elkezdődött, és most már senki sincs, aki feltartóztathatná ezt a pusztulást? Ugye, pusztulás? Hát mit tegyen? Hova fordulhat segítségért? Nézze csak báván? A papírmorzsalékot undorodva szórta az üres kávéscsészébe, és sírt: egyedül van, szál egyedül, tanácstalanul és tehetetlenül. Később ugyanabban a fotelben ült sértetten és komoran a legközelebbi munkatárs, akit D. egykor, igazgatósága kezdetén művészeti vezetőnek csábított maga mellé, aki helyettesítette a külföldi ösztöndíjas út idején, s akit hazatértekor azonnali hatállyal elküldött. Minek megérteni? Fürkészni az indokokat? Elemezni a gyerekkorát, a serdülése állomásait? Ugyan mire nem található ilyen-olyan magyarázat? Már hányok az analízisektől és anamnézisektől. Valahogy elrohadt, hirtelen elrohadt, nincs ezzel egyedül – nézz szét!

Mikor elment, néztem a fotelban a helyét, a párnabetét valamelyest őrizte a feneke, a háta formáját, persze legkésőbb reggelre eltűnik, az élettelen anyag is kiveti a lenyomatot, és hiába meredek oda órákon át, nem fogom észrevenni, amikor egyszer csak nincs már. Még van, szinte meleg, s mire visszapillantasz, nincs semmi érzéki fogódzó. Az elszáradást éppúgy képtelenség megfigyelni, mint a bimbó kinyílását.

Nemrég hallottam, hogy a nagy reményű művelődési házat bezárják, már privatizációs listára került, és több vevő is jelentkezett: párizsi divatcég, svájci gyógyszergyártó részvénytársaság, egy felújításra kijelölt budapesti színház társulata, egy rajzfilmstúdió – talán pályázatot írnak ki és kuratórium dönt; D. már nem jár be, felvette a busás végkielégítést, azt mondják, az utolsó fillérig átadta egy Igaz Út nevű alapítványnak – itt találta meg a társait? Ez volna a romlásba, lemerülésbe csalogató rossz társaság? Külön-külön is zavarodottak, mint D., s egyikük sincs üzleti érzék híján?

haladási ritmus

A metrólépcső, ahogy húz egyenletesen lefelé, s mielőtt mégiscsak döccenve lelépnél, látod, a lépcsőzetesség megszűnik, a fokok vízszintesbe simulnak, ha nem lépsz, ledob, kifut a lábad alól, nem gondolhatod meg magad, nem szegülhetsz szembe, lefelé sodornak a később jövők; egyszer láttam: mókázó kamaszt söpört le egy idősebb úr pofonja, a fiú az utolsó, az utolsó előtti lépcsőn próbálta tartósítani magát, a mozgólépcső haladási ritmusára lépett vissza, egyszer-egyszer gyorsabban is, a karját kitárva kétoldalt kapaszkodott a mozgó korlátba, feljebb-feljebb ugráltatta a kezét – élő gát; na, te pimasz; leérve, fal mellé lapulva nézheted mások manőverezését, az engedelmes, egyszerű lesiklást és lelépést, a rémüldözőset, pater noster, pater noster, a cinikusat, a szenvedőt; segíthetsz egy babakocsi leemelésében – ne hidd, hogy ezzel már részt veszel; talán másodpercenként egy leérés, nézed. A koldus is nézi, rongyokon gubbaszt, felfelé fordított sapkáját maga elé tolja, néz a leérkezőkre, ostobán, számítás nélkül néz; lefelé mindig egyenletesebben érkeznek, a koldusok ösztönösen a lépcső aljánál keresnek helyet – fölfelé az más, szakaszos, változatos: egy darabig senki, akkor az állomásra befutó szerelvényből jön a tömeg, tolongás, torlódás, lassan elcsendesedik, egy-egy öregasszony még, szünet, és hirtelen tódulnak újra, csomóban.

Az az erő, amit D. valaha hitt, keresett, nincsen?, nem is volt soha? Milyen láb alól a talaj? Leülnek, elmondják, talán sírnak is, minek végigmesélni a történetet, részletezni? Ideiglenesen, annyira ideiglenesen még a nyomaik; és részvétlen, ahogy azok is eltűnnek aztán. Csúszol te is: a megrendülés meddig elég? Figyelsz, hallgatsz, már a távolságot szenveded, a saját helyzetedet, szomorúan azt is megszokod. Csúszol. A legjoviálisabb érkezést is zökkenve képzeled. D.-t nézed, jelképesülni látod a sorsát, pedig nincs jelképes sors, tiltakozol – védekezel. Tűnődve nézed, majdnem szenvtelenül, mintha lába, lábuk alól kifutott volna a talaj.

kép | adobe.com