VENDÉG ESŐ
2011 július

Péntek délután még minden rendben volt.
Az összes hírcsatorna borús, de csapadékmentes, enyhe időt jósolt, aminek nyár vége felé nem örülnek a strandőrültek és napimádók, ám a negyedik ikszet betöltött férfi nem tartozott közéjük. Az időjárás mintha csak rossz kedélyállapotát tükrözné. Némi felhősödés, nem számít, gondolta, amikor péntek este álomra hajtotta fejét. Valóban: ráhajtotta fejét az álomra, de nem merült bele, csak a felszínén lebegett, akár a parafadugó, szánalmasan erőlködve, hogy mégis lesüllyedjen a jótékony mélységekbe.
Felesége – csinos, nadrágkosztümöt, lapos sarkú cipőt viselő teremtés – szombat hajnalban gördült be a nyaraló előtti zárt parkolóba.
a levegőbe lehelt puszik
A férfi néhány másodperccel a fékezés és az ajtócsapódás zaja előtt riadt fel – vagy nem is aludt, hiszen készült a nő fogadására, képzeletben el is játszotta a találkozást, az egymáshoz érintett arcok rituáléját, a levegőbe lehelt puszikat. Noha kapcsolatuk ürességéért senkit és semmit nem okolhattak, a férfi jó ideje szinte számított arra, hogy valami szörnyű titokra derül fény; valami istenverte, borzalmas rejtély mászik ki a csatornából, és egyik percről a másikra vet véget viszonyuknak – anélkül, hogy alkalom lenne a védekező taktikák és önmentő stratégiák kidolgozására. Szorongott, amikor nyár elején az asszonyt munkái a fővároshoz kötötték, míg ő, a tanárok hosszú szabadságát töltve, bevette magát az apósától nászajándékul kapott siófoki villába (apósa régen meghalt és a nyaraló itt-ott rogyadozott). Tárgy nélküli aggódásán felesége látszólag hanyag, nemtörődöm viselkedése csöppet sem enyhített. Úgy éltek együtt, akár a profi légtornászok: ő volt az elkapó ember, aki az előadás egyetlen percéért sem lelkesedik, csak végzi veszélyes munkáját lélektelenül, míg szépséges partnere a reflektorok lyuggatta kupolabelsőben röpköd.
Nóra mindent félvállról vett: a gazdasági válság éppúgy lepergett róla, mint szexuális életük időleges pangása, nem esett kétségbe, amikor megtudta, hogy sohasem lehet gyerekük. Ezért egyikük sem hibáztatható, a férfi mégis úgy érezte, őt terheli a felelősség; mindenért ő okolható. Talán ezért voltak még együtt. A hétvégéért is lelkifurdalás kínozta. Igazán nem szükséges az ő két szép szeméért a Balatonhoz autózni, győzködte Nórát, ő ötven százalékos kedvezménnyel vonatozhat, közben olvasgat, mióta készül elővenni Cortazar novellásgyűjteményét – de érvei visszapattantak. A nő megmakacsolta magát, ám ezt olyan finom természetességgel művelte, hogy a telefonbeszélgetés végén a férfi elszégyellte magát, amiért akadékoskodik és elvenné felesége kedvét egy „koponyaszellőztető”, vidám kirándulástól.
– Rám fér egy kiruccanás – mondta a nő lassan, élvezettel.
Hangja hallatán a férfi piros színt látott, különféle pirosat, ahogy az asszony hangulata szeszélyesen változott: érzékeket borzoló karmazsint, kreatív cinóbert, mohó rózsaszínt, vad vagy kócos kármint, ostobácska bordót; és megjelent a tüzes siena, a szemérmes mályva megannyi árnyalata, mind-mind a kiejtett szavak és mondatok mögött, sőt, bennük, lüktetve, elevenen, akár a várost lángba borító, bizarr naplemente. A férfi az együtt töltött évek alatt egy festői hajlamú kritikus érzékletességével merült el Nóra hangjának képzőművészetében, de csak azért, hogy veszély esetén minél messzebbre menekülhessen. Mint a rutinos tűzoltó, aki hatodik érzékével megsejti a lángokat, mielőtt a szabadgrill száján kicsapó és gyorsan elharapózó tűz felfalná a lakónegyedet.
Pénteken semmi jel nem mutatott arra, hogy vihar készülődik. Asszonya hangja a telefonban szelíd, inkább gesztenyeszínű volt, és csöndesen rezgett.
A férfi letette a mobiltelefont és a szemüvegét, majd kipillantott a konyhaablakon, amelynek felső sarkában a lenyugvó nap parázslott. Mivel üsse el lefekvésig az időt? Végül a Cortazar-könyv mellett döntött. Ha nem a vonaton, hát az ágyban, gondolta, míg tett-vett a teraszon. Nóra megfejthetetlen hangján tűnődött, a múltba leeresztett szálon pörgette együtt töltött éveik rubin olvasószemeit.
rossz szokása szerint
Addig-addig mélázott a kőfalon puhán lepergő, kora esti árnyékok előtt, míg elbóbiskolt. Mire felnézett, bolyhos sötétség bugyolálta be, és megborzongott, amikor arcát súrolta a holdfény. Messziről a siófoki Beach House dübörgő zenéjét sodorta a szél, akár az ár a nyílt vízen felfordult ladikokat, és ő – rossz szokása szerint – elúszott az elérhetetlen világok veszélyes dokkjai felé.
Világéletében érdekelte, hogyan élnek mások. Nem puszta kíváncsiságból, hanem hogy választ lelhessen, azok miért boldogok; ha nem boldogok, hát miképpen tudnak megbirkózni az életükkel; s hogy neki miért okoz ez ilyen elképesztő nehézséget – és mégsem sikerül.
Erős kísértés fogta el egy korty ital iránt, de tudta, hogy nem szabad. Rég letette már a poharat, megelőzve, hogy őt tegyék be abba a bizonyos ládába. Öregemberesen tápászkodott fel, fogat mosott, és tekintetét fehér botként használva betapogatta magát a szobába, amit az évek során afféle mindenes helyiségnek használt – ennek megfelelően igen ritkán takarított.
Álmai zavarosak voltak, szédítőek, tele mozgással, száguldással és bizonytalan végkifejletekkel, elmosódott párbeszédekkel – ő csupán mellékszereplőként vett részt az epizódokban, és mindvégig úgy érezte magát, mint egy eltévedt vándor, aki reszketve tapasztja esővíztől lucskos arcát egy kivilágított szoba ablakára – sohasem fogja megtudni, mi zajlott abban az álombéli, erdőszéli házikóban.
Ettől a jelenettől eltekintve végig úton volt, hangtalanul suhanó kocsicsoda piros bőrülésén kuporgott, míg a szélvédőt és a tetőt a könyörtelen eső cseppjei verték, megannyi miniatűr lovag páncélkesztyűs keze; kifelé bámult, a hullámzó szürkeségben felbukkanó arc szemébe, amely sötét volt és üres. Az autó száguldott, talán az Úristen trónusáig verte fel a vizet, és a reflektorcsóvák belegabalyodtak a nedves félhomályba.
Az éj közepén felriadt, kibotorkált a konyhába – betéve tudta az utat –, ivott egy korty langyosan sós vizet, majd belevetette magát az álomvízbe. Felesége kocsijának zajára és az ajtócsapódásra kinyitotta a szemét. Szobája ablaka a fedett feljáróra nyílt, kelet felé, így tekintetével nyáron mindig a hajnali nap sugaraiba kapaszkodhatott. A Cortazar-könyv (Nagyítás, állt az előlapon) kinyitva feküdt a mellkasán. Rejtély, miként tudott moccanás nélkül aludni, hogyhogy a kötet nem esett le? Halványan rémlett, hogy egyszer ki is ment az éj közepén, de igazából nem akart emlékezni semmire; se a novellára, amit utoljára olvasott (egy fickóról szólt, aki egy esős délutánon megrekedt a közlekedési dugóban, napokat töltött a veszteglő kocsisorban, megismerkedett egy nővel, akit azután szem elől vesztett), se az álmára.
Fájt a feje. Szemhéját ólomsúlyok húzták a Föld középpontja felé. Hiába kereste a reggeli ragyogást: a világ galambszürke volt, és kissé elrongyolódott, mint a matekfüzet fedele. Nem hitte, hogy még mindig az álom foglya – feküdt tovább mozdulatlanul. Kis idő kellett, hogy visszakormányozza elbitangolt hajóját a kikötőbe. Nóra bezzeg nem tétovázott. A férfi arra lett figyelmes, hogy felesége ott áll az ágya mellett, és hideg kezével a homlokát masszírozza. Nem simogatta, hanem nyomkodta, gyömöszölte. Akkor kinyitotta a szemét.
látszólag slampos
– Szervusz – szólt a nő, és hátrasimította félrövidre vágott, látszólag slampos haját, amelyben két szín dominált: a terrakotta és a túlérett kukoricacső erős narancssárgája. – Szervusz! Beteg vagy? Elaludtál? Tudod, hány óra? A lábad hogy van? Azt hiszem, a kiruccanásnak lőttek – mondta, és kuncogott.
Elvette kezét a férfi homlokáról, cserébe leült az ágy szélére.
A férfit megcsapta különös, intenzív forrósága. Kicsit arrébb húzódott. Onnan jól látta a gömbölyű arcon felpuhult éleket – mintha eső áztatta homokrajzot figyelne –, mire azonnal elrestellte magát. Talán fölötte nyom nélkül szálltak el az évek?
– Mindjárt felkelek.
Nóra legyintett. Elérhetetlen, nyugodt magasságából pillantott rá, és újra a hajába túrt.
– Maradj csak. Csinálok kávét. A legjobb lesz, ha azonnal hazaviszlek. Nem vagy valami jó bőrben, hallod-e!
A „jó bőr” mintha az álomban látott kocsicsodára célozna, ami felesége szavaira előrontott az idő alagútjából, és felidézte a szőke nőt is, aki… mi volt vele?
A férfi már ült az ágyban, és a mindenes szoba káoszából kiemelkedő sziluettet figyelte kritikus szemmel – kicsoda, és mit akar tőle? A szürkeség, ami elöntötte a világot, akár az álom folytatása is lehetne… ekkor meghallotta az ereszen kopogó esőt; fázott. Az időjárás-jelentések cáfolataként a Balaton fölé nedves levegőt szállító anticiklon érkezett. Az eső egyhangúan kopogott vason, cserépen.
Már értette, miért beszél Nóra „hazavitelről”. A jövő héten, vagyis két nap múlva úgyis indul a futógép: tanévkezdő értekezlet, megbeszélés megbeszélés hátán, konzultációk, pótvizsga-időpontok egyeztetése, felzárkóztató foglalkozások… még ültében lehúzta csatakos pólóját – hol talál tisztát? De a felesége már hozta is.
– Fogalmam sincs, hol találsz meg ebben a kuplerájban bármit – mondta, és a férfi felfigyelt hangjának különös parazsára, erre az elfojtott vörösre, amit ritka alkalmakra tartogatott.
Most nyugodtan rákérdezhetne, mivel töltötte idejét abban a szabad és kívánatos nagyvárosban; miféle külföldi vendégekkel hozta össze a sors, és milyen eredményességgel konzultált velük a Cég jövőjéről – de egy szót sem bírt kinyögni.
Ez a vibráló, csupa-tűz asszony nem az ő felesége volt. Egyáltalán mit keres itt a hajnali vendég eső kopogása közben?
A kávé finom volt, kevés cukorral, sok tejjel, forrón.
– Felkelsz, vagy felöltöztesselek? – érdeklődött az asszony. – Esetleg így akarsz beszállni a kocsiba?
Nóra elvette a bögrét, és kiment, ő egyedül hamar összeszedte magát, s miután végzett a tisztálkodással, és a szemüvegét is megtalálta, segíteni indult Nórának. A szabad ég alá érve megtorpant: a szőlőlugas levelein gyöngyszerű esőcseppek függtek. A teraszon túli világ tárgyai egy gigászi akvárium díszeinek is beváltak volna. A férfi egyik lábáról a másikra állt – szinte várta, hogy a hosszúra nőtt fű szétnyílik, előlép az álomban látott szőke nő, és…
– Legalább menj arrébb, hogy becsukhassam az ajtót! – A hangja ugyanolyan parázsló volt, mint előbb, de a férfi érezte, az izzás nem neki szól, s hogy a felesége saját maga előtt is titkolódzik, rejtélyes komédiát játszik.
– Viszem a bőröndöket – ajánlotta sután.
Talán ma ezek voltak az első kimondott szavai.
– Már rég beraktam a kocsiba. Akarsz valamit hozni magaddal az útra? A benzinkútnál veszünk majd reggelit, úgyis tankolnom kell – és futott le.
Amikor az autó felbőgött, neki eszébe jutott a könyv.
– Várj egy kicsit, visszamegyek!
A pótkulccsal nyitotta ki az ajtót, felmarkolta a Cortazar-könyvet. Homályosan sejtette, hogy ösztönösen cselekszik, szüksége volt a kötetre, mert – valamiképpen – kapcsolatban állt az álommal; az esővel és a szőke nővel, aki… Ekkor Nóra sürgetően kiáltott, és ő lerohant, át a csillogó pocsolyákon, eláztatva nadrágját.
a nőből áradó hőség
Felesége egy óriási, villámszínű kocsiból integetett feléje – ezt végképp nem értette. – Nóra ezzel az izével jött le érte Siófokra? De mielőtt hangot adott volna elképedésének, az asszony – nyitott ajtóval – melléje gurult, és ő nem tehetett mást, beült, remélve, hogy az asszony nem szúrja le, amiért összevizezi a bőrülést. De Nóra nem szólt semmit, hallgatott – és ő az első tíz perc után már nem találta különösnek a járművet, Nóra némaságát sem. Nem méregette a szeme sarkából, és nem latolgatta, hogy a nőből áradó hőség miatt van-e meleg vagy a bekapcsolt fűtéstől.
Az eső azonnal rákezdett, mihelyt ráfordultak az autópályára, és Nóra felvette a belső sáv sebességét. A világ elolvadt, függőleges, szürke pászmák karcává szakadt – az út mentén esőköpenyben posztoltak a fák, mögöttük szögesdrótszerű sövényekkel körbekerített táborok… a férfi megborzongott. Az ülés mélyére bújt, lehunyta a szemét, de ijedten azonnal kinyitotta, valami megragadta, nyirkos, hideg kézzel…
Úton volt, úton megint.
– Szörnyen zuhog – mondta Nórának, ám az asszony rántott egyet a vállán.
– Nem állunk meg?
Nóra ismét felelet nélkül hagyta.
Rohantak, puha alagutat vájva a nedvességben, erőszakkal tolva szét az idő oldalait; s ebben a sajátos szülőcsatornában kínlódva a férfi egyre rosszabbul érezte magát.
Be volt zárva egy idegen gépezetbe. Nóra hirtelen fékezett, előttük bedugult az út. Néhány száz méter megtétele után csak lépésben tudtak haladni.
Az eső olyan áthatolhatatlanul vette körül őket, mint a futóhomok – a kocsitérben a nyári eső ózonillata érzett.
Jobbra ingoványos, okkersárga virágokkal tűzdelt, sötét rét terült el, párapúppal a hátán. A látvány pontos mása volt az álombéli tájnak – és a leállósávban, alig öt méterre a lépésben araszoló kocsitól, egy szőke nő várakozott, türelmes, nyugodt testtartásban, mintha őrá nem ugyanaz az eső záporozna. A férfi kinyitotta a száját, hogy megkérdezze Nórát, ő is látja-e a jelenséget, azután becsukta, ahogy ma reggel már többször. Semmi értelme szólni. Illetve…
– Állj meg! – mondta, és nyomatékul a műszerfalra ütött jobb kezével, míg ballal magasra emelte a Cortazar-könyvet. Most már emlékezett a novellára, amelyben szőke nő szerepelt; most már azt is tudta, mit kell tennie. – Állj meg! Én itt kiszállok.
Felesége ellentmondás nélkül tartott a külső sáv felé, de kerülte a tekintetét. Még mindig tűzgömbként lángolt, de ő már nem félt tőle; nem szorongott.
– Csak állj meg valahol – mondta neki újra. – Innen már ismerem az utat.