Kutas József

ÚTON

2013 július

ÚTON

Miközben átvágott a piac előtti úttesten, megcsúszott, de nem lassított. Látta, hogy a sorompó leereszkedik, bólintott, nem is számított másra, a váci vonat előtt tisztelgett az irányító, ő viszont nem vesztegethette az idejét.

Bebújt a kerítésen vágott lyukon, lihegve szitkozódott, mert egy fémtüske megszúrta a fülét, mérgesen rántott egyet a sapkán, de a mozdulattól megbillent a szemüvege. Bűnbakot keresett volna, de sajnos, nem okolhatott senkit; se a hétfőt, se a hajnalt, se a hideget, se a hosszabb útvonalat, amit az új BKK-menetrend miatt választott.

Eddig kényelmes volt az élet.

frontálisan támad

A fekete 96-os a 14-es villamos megállójáig hozta, igaz, nagy kanyarokkal, de nem kellett átgázolnia a parkon, és a pályaudvar omladozó épületét is csak hátulról látta. Most frontálisan támad, és átizzad a sapkája, míg leküzdi a távot.

Sebzett füle sajgott, és felbőszítette a kisstílű akció. Nem elég, hogy tíz perccel többet kell kutyagolnia! Cipője alatt recsegtek az apró kődarabok. Még négy perc, üzente a pályaudvarnak – legfeljebb öt. Csak le ne késsem a villamost! Miért, akkor mi van? Megyek a következővel, óvatosan kikerülte a gyanús föld-részeket. Lassan pásztázta a talajt és a homályos házat, amit óriási, kupola alakú tölgyfák vettek körül; az iroda megvár.

Majd visszafelé sem lesz egyszerű az utazás. Akkor nem a magánnyal és a sötéttel vív harcot – a felújításra váró, lyukacsos peronokon mint mentőtutajokon szoronganak a várakozók, csoda, hogy nem történik több baleset.

A fák már egészen közel kerültek, imbolyogtak a szélben, el-kitakarták lombszoknyáikkal az ostorlámpákat. Hallotta a két öreg tölgy-hölgy keltette szélmorajt. Noha még jó ötven méter választotta el, lélekben már megérkezett, a Csillagszóró büfé előtt landolt, szimatolt, hallgatta a hajnali poharazók tévéhanggal vegyülő zsivaját, és reménykedve vizsgálta a távoli fénypontokat.

Vesztére gyorsított, mert megbotlott, és szinte fejest ugrott a sínek közé, menet közben masszírozta a lábát, kocogásra váltott, de alighogy elhaladt a használaton kívül helyezett híd alatt, elhúzott a villamos. Egyetlen fénylő csikorgás volt – ha megszakadna, se érné utol, marad a meddő várakozás a pályaudvar hátsó frontja előtt. Torkában ugyanaz a gombóc, gyomrában az ismerős remegés. A homokórában lassul az aláhullás.

Negyedóra a következőig, gondolta. Miközben minden perc számít, ő itt ragadt a Csillagszóró előtt, a kihalt villamosmegállóban. Hogy bosszúsága teljes legyen, felfedezte a fekete 96-os rinocérosz-alakját; ha azzal utazik, eléri a 14-es járatot. Drukkolhat, hogy a főnök utána fusson be. Ebben a hónapban két ember talpára kötött útilaput.

Akkor is! Elsétált a két nagy fához.

ráérek

Rég nem találkoztunk, súgta nekik. Mostanában mindig siettem, pedig ráérek. Elnézett a néma házak között. Ahhoz, hogy megérintse az egyik fát, fel kellett lépnie a süppedős dombra. Háta mögött zsinatolt a Csillagszóró.

Az irodára gondolt, arra, hogy regisztrálnia kell, és ügyfelekkel tárgyal. Elmosolyodott, mikor megpillantotta régi utastársait, akik a 96-osról szálltak le.

Látta a kampós orrú, szőke, bozontos nőt, aki elé kimért léptekkel jött kockás kabátot viselő lovagja – lám, még mindig nem érintik meg egymást, nincs rá szükségük, csak eltűnnek egy ajtó mögött, ami tavaly még az italdiszkont bejárata volt.

A pár után a magas asszony lépdelt. Fütyült a pirosra, iparkodott, hogy beszállhasson a pályaudvar hátsó frontja előtt parkoló fehér Suzukiba, óvatosan, mintha lebegő ladikba ereszkedne.

A 14-es csikorogva vette be a kanyart.

Semmi gond, súgta a fáknak, mindjárt itt az eső, nem szomjaztok tovább.

Te, koppintott az egyik törzsre, elszomorodtál a szárazságtól, de ne csüggedj!

Aztán mégiscsak szaladt a sárga jármű után, nehogy a főnök előbb érjen be az irodába.

kép | shutterstock.com