RÁADÁSUL A KÉKET
2011 február

Tiszteletreméltó H!
A napokban kezembe került egy tanulmányod, amit egy, azóta méltatlanul elfeledett mystic folyóirat közölt (az újság neve nem jut eszembe). Igaz, összeolvasok mindenfélét, hisz időm és foglalkozásom engedi (erről kicsit később), de nem mondhatni, hogy igénytelen, felületes vagy gondatlan volnék, olyan ember, akinek figyelmét a lényegtelen dolgok éppen úgy elkerülik, mint a létezéssel vagy a teremtéssel foglalkozó, nagy horderejű kérdések. Ezért mihelyt végigrágtam magam a tömérdek mitológiai utalással tarkított, cseppet sem könnyű olvasmányon, ami az igazán kényes ízlésű, sőt, már-már bizarr érdeklődésű olvasók figyelmére tarthat csupán igényt, rögvest elhatároztam, hogy alaposan fontolóra veszem felvetéseid valódiságát, megvizsgálom hipotetikus álmaidat – hiszen jómagam is gyakorta gondolkodom hasonlókról.
Az ikrekről lesz szó, H. úr. Ismerős, ugye?
hasonló emberek
Vagy mondjuk inkább: hasonló emberek. Harminc éve foglalkozom a problémával, tehát H. úr cikke nem ért derült égből villámcsapásként, és ősi példáit is tapasztalataim visszhangjaiként könyveltem el.
Ó, nem vagyok bolond. Tizenöt évesen kerülni kezdtem az embereket, ám csodálkozva tapasztaltam, hogy ez a visszahúzódás környezetemből tiltakozó és értetlen reakciókat vált ki, szüleim például, akik olyan egyenes emberek voltak, hogy a kérdőjelet is utálták, kötelező szakkörök beiktatásával próbáltak visszacsempészni engem, a lakli kamaszt, az ifjúkor világába, s már-már előírták a hétvégi osztálybulik látogatását. Ők álltak hozzám a legközelebb, de ők se értették, mi zajlik bennem, mi okozza látványos, ám zajtalan szecessziómat.
Péter volt az oka. Péter, a hasonló ember, akinek létezéséről a körülmények különös összjátéka révén szereztem tudomást. Épp elkezdődtek a gimis évek, olyan fakó ősz volt, mint a szemközti uszoda vize reggelenként, s a színes levelek valósággal szétterültek, mint a tinta- vagy vércseppek. Tüntetőén flegma voltam, emlékszem jól, mert gyakorlatilag semmi változást nem hoztak a középiskolai évek: tudtam, hogy ugyanazokkal az arcokkal találkozom nap mint nap, mint eddigi nyolc iskolai évem során. Az arcok pedig nem olyanok ám, mint a közönséges használati tárgyak, amelyek minden együtt töltött perccel drágábbak lesznek; ellenkezőleg.
A középiskola egy az egyben a régi általános iskolára épült a szó átvitt és valódi értelmében. Az ötvenéves téglaépületet vadrózsa hálózta be, mint a rég eltávozott tanulók szívét az itteni légkör (elég tanulmányozni a pókhálószerű repedésektől tarka évkönyveket), a járólapot ezer és ezer hajdani láb koptatta simára – a gimnáziumi tagozatot pedig mindig az aktuális nyolcadik évfolyam krémjéből töltötték fel. Az ódon épület minden porcikáját ismertem, és kapásból fel tudtam idézni egy-egy osztálytársam jellegzetes szófordulatát, puskázási szokását – előttem állt még jó néhány unalmas, csüggesztően egyforma hónap. Így gondolkoztam, és csak topogtam az előszobában, mert -– dacára a langyos időjárásnak s annak a ténynek, hogy kinőttem a rövidnadrágos korból – anyám mindenáron kabátot akart rám erőltetni, ráadásul a kéket, amit utáltam, amikor egyszer csak a tükörre néztem. Nem riadtam vissza az előszobai félhomály mélyén felsápadó arctól, melynek gömbölyded formáit a szemüveg körei rémületesen és ostobán tökéletessé tették, hanem szembefordultam vele. De igyekeztem el is különülni. Tárgyilagosan szemléltem a túlságosan fehér bőrű, túlságosan éhes szemű fiút, akinek lágyan kanyargó vonásai közé már bevette magát az elkövetkező évek sok-sok kiábrándulása. Mint katonák a lövészárokban, kuksoltak a csalódások, a sikertelen főiskolai kollokviumok (kettő lesz belőlük), a kiválasztott nőktől érkező kemény vagy szelíd visszautasítások és minden keserű, visszafojtott férfikönny között eltöltött perc, ami sötét halálvággyal volt terhes.
Mondom, próbáltam egyre messzebb és messzebb hátrálni a tükörbeli képmástól, aki továbbra is ott kísértett egykedvűen, nem tágított valóságos, semmitmondó ábrázatomtól és attól a nyüves ibolyakék dzsekitől.
kutyaszorítóban
Tudom, furcsa, amit mondok, de hirtelen eljött a pillanat, amikor érezni kezdtem a távolságot. A megkettőződés átmeneti bűbája a valóságos kettészakadás borzalmas élményévé vált: ott álltam, meg nem is. Voltam is, meg nem is. Utoljára álmomban találtam magam ilyen kutyaszorítóban – de egy tizenöt éves srácnak tulajdonképpen minden ébren töltött óra álomidő. Akkor iszonyúan megrémültem: tetszett is, féltem is tőle, de leginkább nem értettem. Az agyamban ketyegő időgép azt tanácsolta, rögtön lépjek a tettek mezejére, mert máris késésben vagyok, az első óra ráadásul épp matematika, abban vagyok a leggyengébb, és Kiss Anna, aki testetlen arcával, pengealakjával valamelyik vámpírtörténet hősnőjéhez hasonlított, valósággal vadászik a bliccelőkre, de azt is tudtam, hogy egy szakértő – reméltem, hogy végre történik valami – már útban van hatástalanítani az időzített bombát.
Mai napig nem értem, mi ütött a szüleimbe, hogy kétszintes, gyakorlatilag belakhatatlan házat húztak fel az akkori semmi kellős közepén. Egész gyerekkorom abból állt, hogy céltalanul siklottam fel-le a ház süket aknájában, mintha láthatatlan liftet mozgató drótkötél darabkája volnék.
A hallgatás mélyén valami változás született. Kristálytisztán emlékszem, amikor a tükörbeli fiúról eltűnt a dzseki, egyszerű, kockás ingben álldogált tovább a tőlem és a huszadik századtól elszakadt valóságdarabon, közönyösen. Azután előbb lassan, majd egyre gyorsabb tempóban, zsugorodott. Megdöbbenve és irigykedve figyeltem, hogyan lesz egyre kisebb és kisebb a nyüves dzsekitől megfosztott alakja; mintha a szabadságba olvadna. Valójában csupán a felsőtestét láttam, amint belevész az előszobai tükör körüli barna faburkolat ismerős méltóságába, és itt hagy engem, Kiss Anna tanárnő kényének-kedvének kiszolgáltatva. Felkiáltottam; – Állj! Hangom visszaverődött az ostoba, emlék nélküli síkokról, amelyek kalandom és kudarcom fa, üveg és fém szemtanúi voltak, majd újra és újra nekiveselkedett, mint a madár, aki a bezárt ablakon keresztül akar visszajutni a szabadba. – Állj, nem hallod? Beszédem van veled. A srác megtorpant. Talán a hangomban rezgő búskomor árnyalat, talán maga a tény, hogy ráordítottam, megállította, sőt, belefagyasztotta egy tőlem független pillanatba; lefékezett, és noha mozgását nem szakította meg, látszólag készen állt a konzultációra. Egy árva szó sem jutott eszembe. Pedig mindent megadtam volna, csak hogy szóba elegyedhessem önmagammal, akit – bár nem kételkedtem az élmény valódiságában – egyelőre nem tudtam hová tenni.
nem volt senkim
Hozzá kell fűznöm, H., hogy nekem akkoriban nem volt senkim, akivel iskolai ügyemet megbeszélhettem, a lelki válságokról és egyebekről nem is beszélve. György Józsihoz leugorhattam ugyan a szomszéd utcába egy-egy fizikapélda megoldásáért, de kapcsolatunk nem haladta meg a tanítvány-tréner viszonyt. Vele képtelenség lett volna megosztani tapasztalataimat a jégszínű ég színpadán átvonuló hold áttört-csipkés felhőuszályának hosszát illetően, de az is, hogy elmeséljem kirándulásomat az elhagyott sváb temetőben, ahol hajdani dolgos szőlőgazdák alusszák örök álmukat a friss hajtásokkal bíbelődő, tudathasadásos fűzfák bolond árnyékai alatt.
Mégis hallgattam. Nyeltem egyet-kettőt, hogy kitisztuljon a fejem, de csak azt értem el, hogy a fülmoraj néhány mélyebb dallamívvel gazdagodott. Szerencsémre a fiú megunta a várakozást. – Akkor mondjad! – kurjantott, ugyanolyan idegesítő, pösze hangsúllyal, amilyen az én beszédem volt. – Nem várhatok ítéletnapig. – Mi a neved? – érdeklődtem sután, és fél szemmel az előszobát aranyesőszerűen összefényező, bágyadt napfényt figyeltem. Úgy emlékeztem, hogy amikor a fény a tőlem jobbra eső fürdőszobai kilincs felső peremét eléri, még van esélyem beérni időre az iskolába. Most a tejüvegen siklott végig, akár egy sárga buborék, tehát maradt egy, talán két percem. – Péternek hívnak! De most mennem kell! – Mikor jössz vissza? – Miért jönnék vissza? – ennél a kérdésnél már olyan pici volt, mint egy illusztráció Babszem Jankóról. Erre nem tudtam felelni. Hagytam, hadd csusszanjon át a látótávolság végét és egy másik világ kezdetét jelölő, az emberi szem elől rejtve maradó résen, miközben remegtem, hogy elveszítem.
Ne gondolja senki, hogy ilyen jó véleményt tápláltam magamról! Nem volt a viszontlátás szándékában csipetnyi hiúság vagy önelégültség sem. Jóformán tudatában sem voltam, hogy a tükörbeli lény hasonlít rám; talán mert nem hasonlított. Más volt – egészen más. És mégis… összeillettünk. Erről a következő napok történetei tanúskodnak.
Aznap kedd volt. Persze belefutottam Kiss Anna csontos karjaiba, de sikerült olyan ügyesen csűrnöm-csavarnom a szót, hogy végül megúsztam egy dicséretnek is beillő dorgálással. Olyan szavakat használtam, amelyekről tudomásom sem volt: Péter első ízben segített rajtam.
Másnap, szerdán hazaszaladt az ellenőrző könyvemért. Csütörtökön kikönyörögte, hogy ő mehessen atlétikaedzésre, amit Pali bácsi, a szadista tanár miatt gyűlöltem, de apám ragaszkodott hozzá, hogy erős, egészséges felnőtt váljék belőlem. Aznap Péter hajította legmesszebbre a gerelyt. Én a szekrényben kuksoltam addig, reménykedve, hogy anyámra nem jön rá a munkából hazatérést követő takarítóroham. Pénteken, bár hétfőn fizika témazáró fenyegetett, a fenekemen maradtam, indiánkönyveket faltam, míg Péter rendesen felkészült a dolgozatra. György Józsi péntek este ránk telefonált, élek-e még, de apám (diadalmas fölénnyel) lerázta, közölve, hogy egyedül tanulok, mégpedig minden nehézség nélkül. Szombaton megírta életem első szerelmes levelét Mártának, aki a szomszéd utcában lakott, és feszes pólóján pajkos és szerfölött eleven mikiegerek ugrándoztak. Moziba is elhívtam. Még aznap jött is az igenlő válasz.
papírhajókat hajtogattam
Nem sorolom tovább, tiszteletreméltó H. úr! Életem gyökeres fordulatot vett. Péter levette vállamról a társadalom által joggal elvárható normák precíz teljesítését, s engem a szabadság azelőtt elképzelhetetlen változataival ajándékozott meg. A nap huszonnégy órájában bármivel foglalkozhattam. Volt, hogy álló délután papírhajókat hajtogattam, máskor hexameterekkel írtam tele a temető fehér fejfáit, vagy a póló nélküli Mártát rajzoltam.
Felnőttként felhagytam a bohókás trükkökkel: Péterrel együtt lelkesen kerestük a látható és hallható világon túli erőkkel a kapcsolatfelvételt, s mindent elkövettünk, hogy erőfeszítéseinket kézzel fogható siker koronázza. Én a szakírók által előszeretettel sötét oldalnak nevezett tartományban küzdöttem, míg Péter nemesül helytállt és védte a hátamat: elvégezte az egyetemet, hajszál híján maradt le a nagydoktoriról, megnősült, majd elvált, újra nősült, nemzett három gyermeket, eltemette a szüleinket, ahogyan kérték, fizette a tartásdíjat, Audit vásárolt, de csak azért, hogy összetörje, és a biztosításból két másik autót vásárolhasson a fiainak… alaposan megfizetett azért, hogy a kék dzseki lekerült róla.
És fizet a mai napig.
Engem egy János-hegyi, elhagyott kilátó legfelső emeletén bújtatott el. Mindenem megvan, a legkorszerűbb Internet-hozzáféréstől a vízöblítéses vécéig, így szinte hiba nélkül el tudom látni a feladatot, amellyel megbízott, s amellyel megbíztam magam.
Hasonló emberek után kutatok, H. úr. Hiszek benne, hogy mindenkinek van párja, aki a másik oldalon teszi a dolgát, és arról is meg vagyok győződve, hogyha ezek a felek összetalálkoznának és szabad, testvéri államot hoznának létre, megvalósulhatna a földön és a földön túli tereken s időkben az a rend, amelynek létrehozatalára az emberiség kétségbeesett erőfeszítéseket tesz Noé partot érése óta.
Legyen segítségemre, H. úr! Küldjön nekem jelet, ha egyetért velem, és eldöntötte, hogy támogat!
Mielőtt elfelejteném: a sarokban ott áll az a régi, előszobái tükör. Mindennap belenézek, és mindennap remélem, hogy fellelem benne Pétert – de csalatkozom. Csak én nézek farkasszemet magammal (megnyúlt képű, kopasz alak, akit időnként kék egyenruhás, szúrós szemű férfiak vesznek körül, pedig tudniuk kellene, mennyire irtózom a kék színtől), nincs itt senki más. Igaz, annak idején Péter megígérte, hogy nem jön vissza. Semmi jó nem származna abból, ha felfedeznék.